A Magyar Államvasutak kirúgta egy vezető jegykezelőjét, aki betartotta a szolgálati szabályzatot: csak abban az esetben indította volna el a vonatot, ha egy másik jegykezelő a szerelvény másik végét tartja szemmel. Alapvető dolog,  vannak olyan állomások, amelyek kanyarban épületek, ezért egy személy számára óhatatlanul láthatatlan, hogy pontosan mi is történik a vonat túlsó végén. Ezért is fogalmazták meg a szolgálati szabályzatot eképpen, ám Magyarország éppenséggel nem arról híres, hogy akár a munkáltató, akár a munkavállaló ragaszkodik a leírtakhoz. Magam is beszéltem már kalauzzal egy balatoni vonalon, aki elmondta, hogy ő az ilyen megállókban az állomásfőnök segítségét kéri.  Ám ez sem szabályos, mert egy esetleges balesetnél az állomásfőnök jogilag nem felelős a történtekért.

A MÁV úgy gondolta, hogy jó hírén olyan súlyos csorba esett, hogy a jegykezelőt el kell távolítani a vállalattól.  Ráadásul a szakszervezet is langyosan nyilatkozik, nyilvánvalóan nem szeretnének szembekerülni a vezetéssel és ők is féltik a vasút jó hírnevét.

De ha már a jó hírnévnél tartunk: azért meg kellene nézni, hogy mi folyik a Keleti pályaudvar nemzetközi pénztáránál, meg kellene nézni, hogy az alkalmazottak milyen nyelvtudással rendelkeznek, tudnak-e eligazítást adni külföldi turistáknak, meg kellene nézni, hogy egy olyan frekventált állomáson, mint Balatonfüred, milyen táblákat helyeznek el „tájékoztatás” címén.  Azt is meg kellene nézni, hogy egy több órás utazás ideje alatt miért nem lehet egy üveg vizet vagy egy szendvicset vásárolni. Arról meg aztán nem is beszélve, hogy – eltekintve a legújabb vonatoktól – az utasok semmiféle információhoz nem jutnak hozzá arról, hogy éppen hol járnak és mikor érkeznek meg a célállomáshoz.

De van ennél súlyosabb gond is. Néhány hónapja már írnak és beszélnek a Déli pályaudvar bezárásáról és a forgalom átirányításáról az arra még jelenleg teljesen alkalmatlan Kelenföldre. Rengetegen hozzászóltak már a vitához, statisztikákat gyártanak kormányhivatalokban, csak éppen a legilletékesebb érintett, a Magyar Államvasutak vezetése nem foglalt állást ebben a dologban. Ha valami sérti egy vállalt jó hírnevét, az éppen az ilyesféle visszahúzódó magatartás, amiből számomra egyértelmű, hogy valamiféle alkut kötöttek a kormánnyal: legyen úgy, ahogyan nekik tetszik.

A MÁV jó hírnevét tehát nem az eltávolított jegykezelő veszélyezteti, hanem a MÁV maga.

Ez a diplomácia csúcsa Londonban: a Palota, kétszer egy évben.  A téli fogadásra természetesen nemcsak diplomaták hivatalosak, hanem a brit társadalmi élet előkelőségei is. A Palota termeit, valamint értékes festményekkel és porcelánokkal díszített hosszú folyosóit is megnyitják a látogatók előtt. Pincérek serege szorgoskodik a vendégek között, pezsgőt és szendvicset kínálnak ezüst tálcákról. A termekben különböző zenekarok játszanak, a vendégek pohárral a kezükben korzóznak, beszélgetnek, egyszóval kellemesen érzik magukat. Bárkit megszólíthattunk, mindenki szívesen társalgott. Elvégre ezért voltunk ott.  A protokoll emberei este tíz felé összegyűjtik a diplomatákat és egy előre gondosan elkészített alaprajz segítségével rendkívüli szakértelemmel vegyes tapintattal, szinte feltűnés nélkül elrendezik őket a nagyteremben. Alfabetikus sorrendben helyezkedünk el, a magyarok, szokás szerint Honduras és Izland (angolul Iceland) között. Első sorban a nagykövet és felesége, szorosan mögötte a beosztott diplomaták házastársukkal, akik szintén kezet ráznak majd a királynővel, vagy a királyi család valamelyik tagjával, aki éppen arra jár. Közben szól a zene, fesztelenül társalkodunk szomszédos diplomatákkal, már mindenkiben dolgozik az elfogyasztott pezsgő, aminek hatását csak fokozza a meleg és az izgalom. Néhány perc elteltével megjelenik maga Második Erzsébet, néhány lépéssel mögötte Fülöp herceg és Károly trónörökös, őket a főprotokolos követi, aki szinte észrevétlenül előrehajol Őfelsége felé, de éppen csak annyira, hogy a fülébe súgja, melyik nemzet képviselői következnek. Miközben a királynő elegánsan vonul,  a két férfi kissé félszegen követi, de tőlük pedig ezt várja mindenki: a visszafogottságot. Tartásuk kissé  görnyedt,  mintha élénk vesebaj kínozná őket, vagy véletlenül egy számmal kisebb méretű cipőt húztak a lábukra. A protokoll bemutat mindenkit sorban, a királynő kezel a nagykövetekkel, Fülöp és Károly pedig a beosztott diplomatákkal.  Szemlátomást mindhárman élvezik az esét, és ez a kötetlenség a megnyerő bennük. Nekem Fülöp jut, megrázza a kezem,  a hercegnek felragyog az arca, mintha legalábbis valamelyik régen látott unokatestvérével hozta volna össze a sors.

         -Magyarország a kedvenceim közé tartozik – mondja és azt tudom, hogy  aktív sporthajtó.  – Bárdos járt nálam a múlt héten.

         -Ez igazán remek – felelem.

         -Budapest pedig…csodálatos város… - mereng el a királyi fenség régi idők emlékein. – 1993-ban ott jártunk, elmentünk hajózni a Dunán. Meleg nap volt, az idegenvezető arra buzdított mindenkit, hogy gyönyörködjön a kilátásban, n pedig felfedeztem, hogy egy szigeten félmeztelenül napoznak a lányok…alaposan szemügyre vettem őket. Végülis mindenki abban a kilátásban gyönyörködik, ami érdekli, nem igaz?

         Aztán mennek is tovább,  a herceg szóba elegyedik az indiai katonai attaséval. Valószínűleg India is a kedvenc országai közé tartozik, bár hasonló élményei Delhiben aligha lehettek. A királyi család elvonul, a társaságok újra csoportokba verődnek, végre előkerül a füstölt lazac, oldódik a hangulat.

         A nyári kerti mulatság aztán teljesen más jellegű szórakozás. Persze, utolsó pillanatig fennáll a veszélye annak, hogy aznap délután szakadni kezd az eső, ezért a meghívón még arra is kitérnek, hogy nedves füvön a hölgyek milyen cipőt viseljenek, a party azonban akkor sem maradna el, a pezsgőzés és a teázás ernyők alatt folytatódik.

         Nekünk szerencsénk van: ragyog a nap, a sok száz meghívott a Palota hatalmas kertjében kószál, az ideiglenesen felállított hófehér sátrakban szendvicseket, süteményt, pezsgőt, teát szolgálnak fel, aki pedig úgy érzi, hogy eleget ivott, az lehúzza a zokniját, bódultan lefekszik egy fa alá és ha éppen kedve tartja, alszik egyet.

A királynő természetesen itt is megjelenik, kezeket ráz és társalog, nagyokat nevet, hasonlóan tesz Fülöp is, vegyülnek, de ezt is ügyesen és tapintatosan, most aztán bárki megragadhatja az uralkodó házaspár kezét, mondhat bármit, ma, ezen a napon mindent szabad.

Mi  úgy tanultuk, hogy Anglia, az a világ műhelye. De ez ma már csak mese.

Peter, a ház szerelője pontosan érkezik, elegáns, kék overallban, sildes sapkában, tisztára suvickolt cipőben, övén hordozható telefon bőrtokban, hogy bármikor elérhető legyen. Jókedvű, elégedett szerelő, öröm az ilyen emberrel dolgozni. Érkezés után teázik, kis kekszet is szívesen ropogtat hozzá, közben Marival beszélget. Hogy érezzük magunkat Londonban? Köszönjük, jól. És a gyerekek? Az a két, édes kislány? Ők is köszönik, jól. Mit csinál a kedves férje?

Üzletember? Nem, diplomata.

Á, diplomata, bólogat elégedetten Peter, neki is volt egy diplomata ismerőse, Hondurasban volt attasé, nem, nem is Hondurasban, inkább Jamaikában, igen, vagy mégis Hondurasban? Elgondolkodik. Végülis mindegy, mondja Mari, mert nem szereti az elgondolkodó vízvezetékszerelőket. Csak már lásson hozzá. Jó dolog diplomatának lenni, feleli Peter. Bizony jó, hagyja helyben Mari. Következhet a javítás? Természetesen, hiszen azért jöttem, mondja vidáman Peter. Mari hátravezeti a fürdőszobába, megmutatja a csöpögő csapot.         Peter biccent, minden világos, köszöni szépen, mondja, majd elindul kifelé.

         -Nem javítja meg? - érdeklődik Mari tapintatosan.

         -Ki kell cserélni - vélekedik Peter.

         -Szerintem meg csak egy egyszerű bőrözés - mondja Mari.

         -Az ember nem lát bele a csapba - közli Peter. Még bólogat is hozzá.

         -Talán szét kellene szedni - javasolja akkor az én feleségem.

         Peter döbbenten néz rá.

         -Szétszedni?

         Mari bólogat.

         -Szétszedni – ismétli -, hogy meglássuk, mi van benne.

         -Minek szétszedni? – tiltakozik Peter, és szemlátomást nem is érti, hogy miről van itt szó. –

         -Lehet, hogy nem kell cserélni, csak javítani.

         -Nincs is nálam csavarhúzó.

         -Azt tudunk adni. A férjemnek rengeteg csavarhúzója van.

         -Csakhogy idegen szerszámmal nem dolgozom - közli Peter méltóságteljesen. - Visszajövök holnap.

         Peter persze másnap nem jött vissza, üzenetet hagyott a rögzítőn, miszerint járja a várost megfelelő csaptelep után, amint kap, jelentkezik.  Mi ugyan azt tapasztaltuk, hogy Londonban mindent lehet kapni,  fürdőszobafelszerelést meg aztán még inkább. De hát Peter a szakértő. Ő tudja, hogy mit, hol, mennyiért. A csap egyre jobban csöpög.

Egy hét elteltével aztán megjelenik Peter. Van egy kis baj. Nincs olyan csaptelep, ami a mosdóhoz megfelelően illeszkedne, ezért, ha nem bánnánk, a mosdót is kicserélné, és akkor megszűnik a csöpögés. Kis faltörés is járna a dologgal, meg a tükröt is le kell venni, nem is beszélve a polcokról, mert a mosdó nagyobb, mint amit jelenleg használunk, remélem, teszi hozzá Peter, örülünk neki, hiszen mindenki örül, ha nagyobb mosdóhoz jut. Bizony, feleli Mari, örülünk, de még mennyire. Hát akkor, mondja Peter, meg is beszéltünk mindent, rövidesen jelentkezik.

         Mari azonban ezt nem várja meg. Szól Jenőnek, a nagykövetség hivatalsegédjének, aki öt perc alatt megbőrözte a csapot.  Na de mi lesz Peterrel, meg az új mosdóval? Cserbenhagytuk? Nem, nem hagytuk cserben. Megmondtuk neki az igazat? Eszünkbe sem jutott. Én hívtam fel telefonon, elújságoltam neki, hogy a csap magától megjavult, nincs szükség a cseréjére. És új mosdót sem kérnek?  Meg tükröt? Nem, köszönjük, jó nekünk a régi. Peter örül a hírnek.

Ilyenek ezek a mai csapok, mondja a hozzáértő komolyságával. Csöpögnek, aztán egyszercsak nem csöpögnek. Az ember sohasem tudhatja. És még hozzáteszi, hogy az a diplomata, akiről legutóbb beszélt, az mégis Jamaikában szolgál. Csak a rend kedvéért.

Azzal mentegeti a Fidesz Kocsis Mátét, hogy  "csak magánemberként" buzizott. Így még rosszabb. Magánemberként meg aztán végképp nem kell.

Akkor már nyolcvan éves elmúlt, fáradt volt, fájtak a lábai, ráadásul nem tudott rendesen székelni, ez nagy téma volt a családban, a bélműködés, ami a jó közérzet alapja, mert csak az a nap lehet eredményes, ha reggel sikerül az embernek ürítenie, nagymamának ez volt a legnagyobb gondja, látszólag, persze, valójában voltak más gondok is. kihívták Ler doktort, a körzeti orvost, aki beöntést javasolt nagymamának, már maga a tény, hogy egy gumicsövet illesztenek a végbelébe, önmagában drámaian hangzott, ez már majdnem műtét, pedig Japánban állítólag rendszeresen használják és csak az előnyeit ismerik, ráadásul lehet benne valami fojtott erotika is, ha éppenséggel egy kedves ápolónő ragadja meg a cső végét,   anya azonban leküzdötte ellenérzéseit, meleg, szappanos vizet pumpált nagymamába, majd várta, hogy nagymama nagydolgozzon, ez a szertartás másnaponta ismétlődött, ráadásul nagymama olykor rosszul is időzítette kimenési terveit és hosszú, barna csíkot húzott maga után a lakásban, mielőtt elérte volna megkönnyebbülésének remélt helyszínét, akkor Ler doktor azt javasolta, hogy nagymamát vessük alá egy alapos kivizsgálásnak, és akkor már mindnyájan tudtuk, hogy ennek az lesz a vége, hogy nagymama meghal, hát igen, mondta Ler doktor, szinte bocsánatkérően, de hát Rozi néni korában már minden megtörténhet, a bármi megtörténhet, az a mi családunkban gyakorlatilag a halált jelentette, és tudtuk, hogy a legkomolyabb betegségek is ártatlanul, alaposnak nevezett kivizsgálással indulnak, még senki sem gyanakszik semmire, meg még igyekszik is elhárítani magától a gyanút, hogy ugyan, semmi komoly, az orvosok sem akarják megijeszteni a betegeiket, ugyan, semmi komoly, de már benne van a hangsúlyokban, hogy igen, valami komoly dolog van itt, amiről azonban senki sem akar beszélni, és mire akarnak erről a komoly dologról beszélni, már késő, igen, ezért aztán mindenki félt a betegségektől, de nem bíztunk az orvosokban sem, a kórházban meg azután végképp nem, kórházba menni majdnem azt jelentette, hogy az ember aláírta a végrendeletét, anyám és  nővére, Vilmácska hosszasan mérlegelték az esélyeket, végül úgy látták jónak, ha elfogadják Ler doktor tanácsát, nagymama hétfőn reggel vonult kórházba, és az aztán csakugyan vonulás volt, már vasárnap felkereste őt a család összes tagja, ő csak ült a fotelében és szipogott, mindenki csókolgatta a kezét és az arcát, minden rendben lesz, mondogattuk, pedig tudtuk, hogy semmi sem lesz rendben,  lefelé, a liftben pedig anya már arról beszélgetett Vilmácskával, hogy mi legyen a Baross téri lakás sorsa nagymama halála után, én bíztam benne, hogy az enyém lesz, végülis az egyetlen gyerek voltam a családban, és igyekeztem is szorgalmas köhentésekkel felhívni magamra a figyelmet, megszólalni persze, nem mertem, Vilmácska aztán rám is szólt, hogy ne krákogjak, mi van, kérdezte türelmetlenül, megfáztál, nagymama lakásánál azonban szóba sem kerültem, és miután a lift megállt a földszinten, ők is lezárták a témát. Majd beszélünk róla. De ezt akkor szokták mondani a mi családunkban, amikor nem akarunk beszélni valamiről. Nagymama kivizsgálása azzal az eredménnyel járt, amire számítottunk, Ler doktor először anyának mondta meg, hogy  nagymamának rákja van, ráadásul gyógyíthatatlan szakaszban, erről azután anya tájékoztatta a családot, nálunk, a Hajós utcában, a nagy családi beszélgetések helyszínén, a konyhaasztal körül ültünk, rák, ez a szó úgy hangzott anya szájából, mintha mázsás súly zuhant volna le a mennyezetről, mit tegyünk, ez volt a kérdés, végül abban állapodtunk meg, hogy nagymamát hazahozzuk,  inkább otthon haljon meg, abban a lakásban, amit annyira szeret, mintsem a kórházban, másnap haza is vittük, felváltva lakott vele anya és Vilmácska, neked is meg kell látogatnod, mondogatta anya, nekem azonban semmi kedvem sem volt hozzá, de hát az embernek nem csak olyasmi dolgokat kell megtennie az életben, amihez kedve van, így is fél órát álldogáltam a Baross téri kapuban, azon gondolkodtam, hogy milyen kifogásokkal menekülhetnék el, ez volt az én életem a családban, kifogások keresése és kényszerű beleegyezések, az örökös kényszerek, amelyek kikezdték az idegvégződéseimet, de az is lehet, hogy minden család ilyen, végül felmentem, Vilmácska volt  ügyeletben, nagymama falfehéren feküdt az ágyban, amit naponta telepisált, mert senki sem tudta rendesen használni a katétert, az egész lakást betöltötte a vizelet szúrós szaga, az orvosságszag, sőt, nem is orvosságszag volt, hanem betegségszag, a halál szaga, csak néhány percet töltöttem ott, hányingerrel küszködve, amíg aztán Vilmácska is belátta, hogy a látogatásomnak semmi értelme, így aztán intett, hogy menjek el, nagymama pedig néhány nappal később meg is halt, a lakás pedig, amint arra az előjelek már mutattak, nem lett az enyém, megint volt egy családi beszélgetés a konyhában, ahol anya úgy döntött, hogy én még fiatal vagyok ahhoz, hogy saját lakásom lehessen, ezért eladtuk, egy kalapos férfi járt nálunk egyszer és letette az asztalra az újságpapírba csomagolt bankókat, neked most a tanulás a legfontosabb, vígasztalt anya. De azóta is, ha a Baross téren járok, mindig felnézek a ház második emeletére, ahol az első lakásom lehetett volna.

A héten Varsóban tartják a NATO (North Atlantic Treaty Organisation, magyarul Észak-Atlanti Szerződés) csúcskonferenciáját. Miért fontos ez nekünk? Talán nem mindenki tudja, hogy ennek a hidegháború idején, 1949-ben megalakult katonai szövetségnek 1999 óta mi is tagjai vagyunk, amikoris Csehországgal és Lengyelországgal együtt csatlakoztunk.Sőt, a pápai repülőtéren két NATO-szállító-repülőgép is állomásozik. A szervezet célja a tagállamok biztonságának és szabadságának megőrzése.

Amikor én a brüsszeli központban jártam tanulmányúton, még szerény külsejű épület volt,  nagy volt a sürgés-forgás, amivel a buzgó tétlenkedést leplezték. Mit csinál egy katonai szervezet békében? A folyosókon komoly arcú katonatisztek és polgári alkalmazottak siettek aktákkal a hónuk alatt, egymást érték a megbeszélések, az embernek az volt az érzése, hogy perceken belül háborúba lépünk.  Nem volt egy vicces társaság. Azóta egyébként elhagyták a régi épületet és egy űrállomás-kinézetű bázisra költöztek. A menzán veterán amerikai tábornokkal ebédeltem, aki a leves után nagyot sóhajtott.

         -A hidegháború volt az igazi. Mi is, meg a ruszkik is a rakétaindító gombon tartottuk az ujjunkat, miközben beszartunk, hogy nem a miénk lesz az első csapás. Aztán kiderült, hogy semmit sem ért az egész és a hidegháború igazi győztese Kína lett, bennünket pedig nyugdíjba küldenek.

Igen, akkoriban a Szovjetunió volt a nagy ellenség, megszűnése óta aztán  a NATO kimozdult az Észak-atlanti térségből és globális békefenntartói feladatokkal köti le magát, és természetesen részt vesz az afganisztáni misszióban, aminek éppen bővítésén iparkodik. Az utóbbi hetekben pedig egyre többet hallani arról a 4000 fős  kontingensről, melyet a szövetség a növekvőnek mondott orosz katonai jelenlét ellensúlyozása érdekében Lengyelország és a Baltikum területére kíván telepíteni és amiben magyar katonák is részt vesznek. Az indítványt természetesen az Oroszország szomszédságában élő lengyelek és baltiak szeretnék és valószínűleg meg is szavazzák majd nekik. Ugyanakkor az erre válaszul bejelentett orosz hadseregbővítés számos európai államban súlyos aggályokat váltott ki, hiába, Európa valahogy nem szereti a fegyverkezést. 

Érdekes, hogy Finnország, amelyik nem NATO-tag (Svédország, Svájc és Ausztria sem), és amelyiknek többezer kilométeres közös határa van az oroszokkal, semmiféle félelmet nem érez, ellenben annak örül, hogy a sznob pétervári turisták vagyonokat költenek a drága helsinki üzletekben.

Hiába, az az érzésem, hogy a globális szerepvállalás ellenére a NATO-t meghatározó amerikai gondolkodásban még mindig Oroszország a megoldandó feladat, és továbbra is követik a rájuk jellemző kettős politikát: készenlétben tartani a fegyvereket, másrészt "stratégiai" türelmet tanúsítani, hátha a dolgok kedvező fordulatot vesznek. Persze sokat segítene valamilyen előremutató javaslat, például vízummentességet adni orosz állampolgároknak (ha már a törököknek beígértük).  A brüsszeli központban gondolom, most is nagy a sürgés-forgás, de szerencsére a rakéták tovább rozsdásodnak, a tábornokokat pedig nyugdíjba küldik. Jó ez így.

Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke, róla van szó. Nem érdekli a protokoll, keveset törődik a külsőségekkel, szenvedélyes dohányos és néha érezni alkoholt a leheletében.  Másrészt szórakoztató alak, ami azért manapság ritka erény a politikában.  Mindigis támadták kiszámíthatatlan,olykor szélsőséges megnyilvánulásai miatt, még közeli munkatársainak is gyakran képes meglepetéseket okozni. Most éppen legutóbbi döntésével, miszerint Szentpéterváron nagy lelkesen kezet rázott Vlagyimir Putyinnal, amire az orosz elnök már nagyon várt.   Csakugyan különös találkozás volt, hiszen amióta Moszkva elfoglalta a Krímet – ezt Brüsszelben nyílt agressziónak tartották  - az Európai Unió szankciókkal is büntetett érte, és most meg mégis. „Lehet, hogy sokaknak nem tetszik, amit csinálok, szerintem azonban ez a helyes” – mondta és ezzel a dolog eldőlt. Amíg luxemburgi miniszterelnök volt, nem nagyon tűnt fel az önfejűsége és másokat lenéző magatartása, de hát Brüsszelben azonban más mértékkel számolják a dolgokat. Úgy viselkedik, mintha nem is egy komoly szervezet élén állna és könnyedén áthágja a törvényeket, amelyeket neki kellene betartania és betartatnia.

         A görög pénzügyi válság idején támogatta Alexis Ciprasz kormányfőt, miközben a hitelezők teljesen más véleményen voltak. Sokan az ő  nyakába varrják a menekültválság ügyetlen kezelését, amelynek folyamatában sokszor ellentmond korábbi kijelentésének.  A növekedési és stabilitási paktum szigorú előírásai kapcsán is szívesen tesz kivételt országokkal, így a franciákkal, a portugálokkal és a spanyolokkal is.  „A franciáknak miért szabad azt, amit másoknak nem?” – ezt kérdezte tőle egy német újságíró. „Mert ők franciák” – felelte Junckers.

         Hasonló ellentmondásba keveredett az ukrán vízum-ügyben. Jelenleg szigorú eljárás van érvényben ukrán állampolgárok számára, ám felmerült a könnyítés lehetősége is, ezt akarta az ukrán miniszterelnök megbeszélni a brüsszeli vezetőkkel. Amikor azonban a tárgyalási témavázlatot Juncker elé tették, váratlanul azt kérdezte: „Mi ez  sok ostobaság?

         És sokan még a  Brexitet is a nyakába varrták, mondván, hogy össze-vissza döntésével a kilépéspártiak kampányát erősítette és a kampány során fel sem kereste Londont, pedig minden munkatársa ezt javasolta.   Megválasztásakor egyébként még Merkel is úgy vélekedett, hogy „jó, ha van egy  egy gyenge emberünk Brüsszelben, legalább nem lesz sok bajunk vele.” Nos, a helyzet úgy áll, hogy a gyenge alakokkal is lehetnek problémák.

Nem szeretem a hosszú útleírásokat, tehát rövid leszek. Ha az ember Kínában jár, a Nagy Fal kötelező. És lélegzetelállító. Az időszámításunk előtti 7. században a hadakozó uralkodók korában a különböző fejedelemségek hegemóniára törekedtek, egyik háború követte a másikat, és a határvidék domborzatát kihasználva falakat emeltek egymás ellen. Később, időszámítás előtti 221-ben Qin Shi-huan császár egyesítette az egész országot és összekötötte a korábbi fejedelemségek által épített falakat, hogy így védekezzen a mai mongol pusztaságon élő népek lovascsapatainak támadása ellen.

Akkor a Nagy Fal hosszúsága már meghaladta az 5 ezer kilométert. A Qin dinasztiát követő Han dinasztia is kedvet kapott a falépítéshez, ezért azt több mint 10 ezer kilométerre meghosszabbította. A falépítés később valóságos szenvedéllyé változott, ezért két évezred során a különböző kínai dinasztiák mind építettek valamilyen falat. Ha összeadjuk az összes szakaszt, akkor hosszúságuk meghaladja az 50 ezer kilométert. Ez hosszabb az Egyenlítőnél.

A ma is látható Nagy Fal az 1368 és 1644 között uralkodott Ming dinasztia idején épült katonai létesítmény. A Nagy Fal nagy része hegyvonulatokon kígyózik. A fal külső oldala meredek sziklákon nyugszik. A korabeli katonai technikával alig volt lehetőség a Nagy Fal bevételére. A Kína szimbólumának számító építmény állapota az utóbbi tíz évben láthatóan megromlott, az egykor 7200 kilométer hosszúságú falból – Dél Koreától a Gobi sivatagig húzódott – ma kevesebb, mint 2500 kilométer áll.

A turistákat általában a közeli Badalingba viszik, mi azonban jobban kedveltük a kevésbé zsúfolt Simatai-t, ahol néha hetven fokos, meredek emelkedőkön kellett felkapaszkodni a nagy magasságokba, ám a látvány lélegzetelállító volt.

Azt mondják, hogy még a Holdról is látni. A Holdról azonban még senki sem látta. Az eddigi egyetlen kínai űrhajós, Yang Liwei bevallotta, hogy ő sem látta, ugyanis, amikor fölötte repült, éppen sziesztázott.

Egy másik befejezés, angolul tudóknak. Amikor Nixon elnök ott járt, megkérdezték tőle:

-How do you like the Wall?

-It’s great – felelte Nixon.

Brüsszelről mostanában sokat beszélünk, persze, jelképes értelemben. Kormányzati politikusok egyre többet emlegetik: „Brüsszel nem hallja meg az emberek szavát”. „Brüsszelnek üzenjük…” És ilyesmik. Brüsszel fogalom lett. A rossz fellegvára. Ahol mindent elrontanak. Ezért üzenünk Brüsszelnek. Hogy megértse.

De hogy mi is értsük, hogy kinek üzenünk, nekünk is ismernünk kell az Európai Unió intézményrendszerét. Ha ismerjük, akkor látjuk, hogy minden, vagy majdnem minden a tagállamok vezetői és képviselői tudtával és akaratával egyezően történik. Persze, van informális nyomás, a németek például nem üzengetnek, hanem ott vannak és keményen mondják a magukét, fontos döntések előtt óvatosan egyeztetnek a franciákkal.  Nyilván  mindent jobban tudnak és azt szeretnék, ha ezt más is tudná.

De hogyan is működik? A tagállamok és az EU vezetői az Európai Tanács keretében határozzák meg az átfogó uniós prioritásokat.

Az Európai Tanács határozza meg az az EU tevékenységének általános politikai irányvonalát – de nincs hatásköre jogszabályok elfogadására. A Tanács tagjai – az Európai Bizottság elnöke, valamint az uniós tagországok állam- és kormányfői – az elnök irányítása mellett félévente legalább kétszer üléseznek, minden alkalommal néhány napig. Üléseiket állandó elnök vezeti. Meghatározza az EU politikai prioritásait és tevékenységének általános irányvonalát, de jogalkotással nem foglalkozik. Megvitatja azokat az összetett, illetve kényes kérdéseket, melyeket nem lehet megoldani a kormányközi együttműködés alacsonyabb szintjein. Az Unió stratégiai érdekeinek és védelmi feladatainak figyelembevételével kialakítja az EU közös kül- és biztonságpolitikáját. Jelöltet állít és nevez ki egyes magas szintű uniós tisztségek betöltésére, pl. az Európai Központi Bank és a Bizottság esetében. Az elnöki posztot jelenleg  a lengyel Donald Tusk tölti be.

Létezik még az Európai Unió polgárai által közvetlenül megválasztott és őket képviselő Európai Parlament.

Az Európai Unió Tanácsa  az egyes tagállamok kormányait képviseli. A Tanács elnökségét felváltva tölti be egy-egy tagállam.

És van az ugyancsak sokat emlegetett Európai Bizottság. Az Európai Bizottság az EU egészének érdekeit képviseli. Új jogszabályokat javasol az Európai Parlamentnek és az Európai Unió Tanácsának, és gondoskodik arról, hogy a tagállamok megfelelően alkalmazzák az uniós jogszabályokat. A „Bizottság” kifejezés utalhat a  tagállamok által jelölt 28, különböző szak-ügyeket felügyelő biztosra (mi Navracsics személyében vagyunk jelen), tágabb értelemben pedig az egész intézményre is.

Ez utóbbi három intézmény a jogalkotási  eljárás keretében fogadja el az Unió-szerte alkalmazandó szakpolitikákat és jogszabályokat. A  végrehajtásért a Bizottság és a tagállamok közöen felelnek. A jogszabályok megfelelő alkalmazásának és végrehajtásának biztosítása a Bizottság feladata. 

De ha van egy ilyen kifinomult rendszer, akkor mégis, mi a baj? Régen úgy fogalmaztunk, hogy a jövő nagy kérdése az integráció szélesítése vagy mélyítése. Lazábban vagy szigorúbban? Amikor Londonban dolgoztam, a kilencvenes évek közepén, a brit szakemberek már akkor nagyokat sóhajtoztak, ha az Unió döntéshozatala került szóba. Hát igen, csökkenteni kellene a bürokráciát. Amikor pedig néhány évvel később, Pekingben volt szerencsém meghallgatni Barroso, az Európai Bizottság akkori elnökének beszédét, ő is ezt mondta: csökkenteni kell a bürokráciát. De hát ez nem nagyon sikerült. Brüsszelben sok a nagyon jól fizető állás, egy-egy döntésnél sok tagállam szempontját kell érvényesíteni, ezért lassú és nehézkes a folyamat. Aztán csatlakoztak a Közép- majd Kelet-Európa országai, egyre nehezebb volt olyan szabályozást kialakítani, ami Finnországra és Romániára azonosan érvényes, nem is beszélve a görögökről, aki soha semmilyen szabályt nem tartottak be, de részint geopolitikai okokból, másrészt mert a németek már túl sok pénzt költöttek rájuk, mindig szemet hunytak a csínytevések felett. Lehetne lazább a szabályozás, de hát nagyon nagy pénzekről van szó, ezeket a pénzeket a gazdag nyugati államok adják a szegény közép- és kelet-európai rokonoknak hogy felzárkózzanak, (de azért marad is pénz rendesen, például a francia mezőgazdaság támogatására),  közben pedig látják, hogy ezek az összegeket nem csak felzárkózásra költik, hanem az uralkodó elit tagjai osztozkodnak rajta. Látják, de végülis nem lehet minden fillért és minden beadott tervet ellenőrizni, ezért hát a szigorú szabályozás. Ezért érte utól a vég a Malévet, ezért folyik most a vita Paksról. És hát nyilván abban a bizonyos Brüsszelben is ülnek korrupt tisztviselők, akiknél ügyes lobbizással sok minden elérhető. Finnország az egyik leghűségesebb tagállam, de egy finn diplomata maga mondta nekem egyszer: nem az a fontos, hogy a szabályokat betartsák, hanem az, hogy tegyenek úgy, mintha betartanák.

De akkor most kinek is üzengetünk pontosan?

Pekingi lakásunkban hajnai kettőkor elromlott az internet, és miután az elektronikus levelezés volt a mi szellemi köldökzsinórunk, azonnal cselekednem kellett. Telefonáltam a  közelünkben működő „Johnson Computer Clinic and Workshop” nevű kis üzletbe, ahonnan perceken belül egy ócska triciklivell megérkezett Peter, a fiatal, jókedvű szerelő, hóna alatt hordozható számítógépével, övén mobiltelefonnal. Mari szerint ugyan kissé fokhagymaszaga volt, ám ez meglehetősen általános Kínában.

Követhetetlen gyorsasággal bekapcsolta a gépet, majd megállapította, hogy ki kell cserélni a hálózati tápegységet.

-És van nálad tartalék hálózati tápegység? – kérdeztem.

-Természetesen van – felelte. Elővette táskájából az eredeti Alcatel típusú berendezést, bekötötte, a rendszer működött. Kitöltötte a papírokat, megírta a számlát. Tíz perc alatt végeztünk.

         -Száz jüan lesz – mondta.[1]

         -És a tápegység? – kérdeztem.

         -Azzal együtt.

         Erről azért eszembe jut, hogy amikor Londonban számítógépet vásároltunk, külön mérnök érkezett, hogy bedugja a konnektort a falba és azért tíz évvel ezelőtt gondolkodás nélkül elkértek 50 fontot, merthogy az szakmunka. Nem fogadott el borravalót, és miután törzsvevők lettünk, havonta telefonált a „Johnson Computer Clinic and Workshop”-ból, hogy minden rendben van-e.

Minden rendben van, felelem, de azért elgondolkodom. Kínában szemlátomást minden rendben van. De vajon mindenhol minden rendben van-e?

[1] Körülbelül tíz euró