Akkor már nyolcvan éves elmúlt, fáradt volt, fájtak a lábai, ráadásul nem tudott rendesen székelni, ez nagy téma volt a családban, a bélműködés, ami a jó közérzet alapja, mert csak az a nap lehet eredményes, ha reggel sikerül az embernek ürítenie, nagymamának ez volt a legnagyobb gondja, látszólag, persze, valójában voltak más gondok is. kihívták Ler doktort, a körzeti orvost, aki beöntést javasolt nagymamának, már maga a tény, hogy egy gumicsövet illesztenek a végbelébe, önmagában drámaian hangzott, ez már majdnem műtét, pedig Japánban állítólag rendszeresen használják és csak az előnyeit ismerik, ráadásul lehet benne valami fojtott erotika is, ha éppenséggel egy kedves ápolónő ragadja meg a cső végét,   anya azonban leküzdötte ellenérzéseit, meleg, szappanos vizet pumpált nagymamába, majd várta, hogy nagymama nagydolgozzon, ez a szertartás másnaponta ismétlődött, ráadásul nagymama olykor rosszul is időzítette kimenési terveit és hosszú, barna csíkot húzott maga után a lakásban, mielőtt elérte volna megkönnyebbülésének remélt helyszínét, akkor Ler doktor azt javasolta, hogy nagymamát vessük alá egy alapos kivizsgálásnak, és akkor már mindnyájan tudtuk, hogy ennek az lesz a vége, hogy nagymama meghal, hát igen, mondta Ler doktor, szinte bocsánatkérően, de hát Rozi néni korában már minden megtörténhet, a bármi megtörténhet, az a mi családunkban gyakorlatilag a halált jelentette, és tudtuk, hogy a legkomolyabb betegségek is ártatlanul, alaposnak nevezett kivizsgálással indulnak, még senki sem gyanakszik semmire, meg még igyekszik is elhárítani magától a gyanút, hogy ugyan, semmi komoly, az orvosok sem akarják megijeszteni a betegeiket, ugyan, semmi komoly, de már benne van a hangsúlyokban, hogy igen, valami komoly dolog van itt, amiről azonban senki sem akar beszélni, és mire akarnak erről a komoly dologról beszélni, már késő, igen, ezért aztán mindenki félt a betegségektől, de nem bíztunk az orvosokban sem, a kórházban meg azután végképp nem, kórházba menni majdnem azt jelentette, hogy az ember aláírta a végrendeletét, anyám és  nővére, Vilmácska hosszasan mérlegelték az esélyeket, végül úgy látták jónak, ha elfogadják Ler doktor tanácsát, nagymama hétfőn reggel vonult kórházba, és az aztán csakugyan vonulás volt, már vasárnap felkereste őt a család összes tagja, ő csak ült a fotelében és szipogott, mindenki csókolgatta a kezét és az arcát, minden rendben lesz, mondogattuk, pedig tudtuk, hogy semmi sem lesz rendben,  lefelé, a liftben pedig anya már arról beszélgetett Vilmácskával, hogy mi legyen a Baross téri lakás sorsa nagymama halála után, én bíztam benne, hogy az enyém lesz, végülis az egyetlen gyerek voltam a családban, és igyekeztem is szorgalmas köhentésekkel felhívni magamra a figyelmet, megszólalni persze, nem mertem, Vilmácska aztán rám is szólt, hogy ne krákogjak, mi van, kérdezte türelmetlenül, megfáztál, nagymama lakásánál azonban szóba sem kerültem, és miután a lift megállt a földszinten, ők is lezárták a témát. Majd beszélünk róla. De ezt akkor szokták mondani a mi családunkban, amikor nem akarunk beszélni valamiről. Nagymama kivizsgálása azzal az eredménnyel járt, amire számítottunk, Ler doktor először anyának mondta meg, hogy  nagymamának rákja van, ráadásul gyógyíthatatlan szakaszban, erről azután anya tájékoztatta a családot, nálunk, a Hajós utcában, a nagy családi beszélgetések helyszínén, a konyhaasztal körül ültünk, rák, ez a szó úgy hangzott anya szájából, mintha mázsás súly zuhant volna le a mennyezetről, mit tegyünk, ez volt a kérdés, végül abban állapodtunk meg, hogy nagymamát hazahozzuk,  inkább otthon haljon meg, abban a lakásban, amit annyira szeret, mintsem a kórházban, másnap haza is vittük, felváltva lakott vele anya és Vilmácska, neked is meg kell látogatnod, mondogatta anya, nekem azonban semmi kedvem sem volt hozzá, de hát az embernek nem csak olyasmi dolgokat kell megtennie az életben, amihez kedve van, így is fél órát álldogáltam a Baross téri kapuban, azon gondolkodtam, hogy milyen kifogásokkal menekülhetnék el, ez volt az én életem a családban, kifogások keresése és kényszerű beleegyezések, az örökös kényszerek, amelyek kikezdték az idegvégződéseimet, de az is lehet, hogy minden család ilyen, végül felmentem, Vilmácska volt  ügyeletben, nagymama falfehéren feküdt az ágyban, amit naponta telepisált, mert senki sem tudta rendesen használni a katétert, az egész lakást betöltötte a vizelet szúrós szaga, az orvosságszag, sőt, nem is orvosságszag volt, hanem betegségszag, a halál szaga, csak néhány percet töltöttem ott, hányingerrel küszködve, amíg aztán Vilmácska is belátta, hogy a látogatásomnak semmi értelme, így aztán intett, hogy menjek el, nagymama pedig néhány nappal később meg is halt, a lakás pedig, amint arra az előjelek már mutattak, nem lett az enyém, megint volt egy családi beszélgetés a konyhában, ahol anya úgy döntött, hogy én még fiatal vagyok ahhoz, hogy saját lakásom lehessen, ezért eladtuk, egy kalapos férfi járt nálunk egyszer és letette az asztalra az újságpapírba csomagolt bankókat, neked most a tanulás a legfontosabb, vígasztalt anya. De azóta is, ha a Baross téren járok, mindig felnézek a ház második emeletére, ahol az első lakásom lehetett volna.