Tizenkét éves koromban apukámmal sokat jártunk meccsre. Szombaton és vasárnap is, amikor  csak lehetett. Rőbaki Laci mindig jött velünk, sőt, legtöbbször ő szerezte a jegyet is. Apukámmal egy idős volt, magas, keskeny arcú, fekete hajú férfi, de nem tudtam sem bácsizni, sem tegezni, pedig mindig mondta, hogy tegezzem. Barátok vagyunk, vagy nem? És kacsintott is hozzá. De hát ő elsősorban apukám barátja volt, még a háború idején ismerkedtek meg. Néha meglátogattak bennünket, Pipi nénivel, a feleségével együtt, hoztak virágot és ürmöst, beszélgettek apukámmal és anyukámmal, én meg lefeküdtem aludni.

-Gyerekük nincs? - kérdeztem.

-Nincs - felelte anyukám.

-Miért nincs?

-Mert nincs - adta meg a pontos választ anyukám.

Egy vasárnap éppen hazafelé tartottunk szokásos, unalmas sétánkból, jobb kezemet anyukám fogta, bal kezemet apukám, így mentünk végig a Nefelejcs utcán, amikor anyukám a fejem fölött azt mondta apukámnak, hogy Rőbaki Laciék válófélben vannak. Pipi hívta. Egy hete zokog.

         -Mi az, hogy válófél? - kérdeztem én.

-Nem hallottál semmit - mondta barátságtalanul anyukám, majd a fejem fölött azt felelte apukámnak, hogy sajnálja Pipi nénit, mert egy ilyen alakra ment rá az élete, mint Laci.

Egy héttel később a Népstadionba mentünk, egy egyenruhás férfi is velünk tartott, akit még apukám sem ismert. A nézőtéren sokan tisztelegtek neki. A meccs végén rosszkedvűen gyalogoltam apukám mellett, mert kikapott a Vasas. Szomorú voltam, majdnem elsírtam magam.

-Ki volt ez a bácsi, aki Lacival jött? - kérdeztem már a villamoson apukámtól. A villamos tömött volt, még a lépcsőn is lógtak.

         -Ez a bácsi Laci főnöke volt - mondta apukám, de már nem a villamoson, hanem a Hernád utcában, amikor  senki sem hallotta.

-És Lacinak mi a foglalkozása? - kérdeztem.

Apám megállt, lehajolt hozzám, úgy válaszolt.

-Titok.

-Miért titok?

-Mert Laci kém. De ne mondd el senkinek.  És nem is Rőbaki az igazi neve, ez csak olyan álnév.

Kém.

Majd mentünk tovább.

-Mit csinál egy kém?

Apám mindig türelmesen válaszolt minden kérdésemre, de most azt mondta, hogy majd inkább akkor meséli el, ha nagyobb leszek. 

Kém. Fogalmam sem volt, mit jelent ez a szó de  életemben először borzongást éreztem. Nem mertem többet kérdezni. Még este is, amikor lefeküdtem,  erre gondoltam. Másnap reggel, az iskolai vécében, pisilés közben megkérdeztem Ákos Gyurit, akit okos fiúnak tartottam, hogy mit csinál egy kém.

-Egy kém napszemüvegben jár, látcső van nála és mindent felír, amit lát - felelte ő. Befejeztük a pisilést, begomboltuk a sliccünket. Egy pár csepp még belement a nadrágba, de ezt már megszoktam. Melyik lesz az utolsó csepp? Nem lehet azt tudni előre. Amúgyis becsengettek, mindegy volt.

Rőbaki Lacival egyre ritkábban találkoztunk. Elvált Pipi nénitől és újra megnősült, de az a házassága sem sikerült. Rőbaki Lacit évekkel később láttam egyszer, a Zserbó teraszán ült, elegáns, vajszínű öltönyben és újságot olvasott. nem volt rajta napszemüveg, nem volt a kezében látcső és nem írta fel, amit látott.  Akkor éppen nem kémkedett.