A nyolcvanas években még a Lajos utcában laktunk a Kolosy-tér közelében, működött akkor ott egy átkelőhajó-járat, Mari minden hétköznap nekivágott az ikerkocsival, hogy Orsit és Katit meglevegőztesse a Margitszigeten. Amúgy nagy kaland volt, átvágni a HÉV-síneken, aztán egy meredek lépcsőn leereszkedni a pontonig, onnan tovább  a keskeny utashídon, amíg végre a Szundi fedélzetére értek. A Margitszigeten aztán megint fel a lépcsőkön, hazafelé ugyanez fordítva. De hát Mari szenvedélyes levegőztető volt, a lányok pedig imádták a kis kirándulásokat. Nyáron a virágokat nézték, ősszel gesztenyét gyűjtöttek. A  kis átkelőhajónak volt egy fiatal kapitánya, Marci, népszerű alak volt a környéken, azt mondták róla, vicces fiú, szereti az élet könnyű oldalát. Nem is akart nagy karriert magának, ez a járat pontosan megfelel neki.

         Ő volt az, aki mindig segített Marinak, amikor látta, hogy közeledik, felment a lépcsőkön, felkapta a babakocsit a gyerekekkel együtt, mint akinek ez semmiség. És úgy is viselkedett, mint akinek ez semmiség.

         Mari néhány napig nem látta Marcit, persze, segítettek neki más utasok, de hát mégis, Marci volt az igazi.

         Aztán egyik este becsengetett hozzánk. Civilben volt, nem a szokásos átkelő-egyenruhájában. Virágot is hozott.

         -Csodálatos asszony a felesége – mondta, amikor ajtót nyitottam.

         -Valóban – feleltem.

         -Azért jöttem, mert többet nem dolgozom a Szundin. Uszályra kerülök.

         -Nagyon sajnálom – feleltem. – Nem iszik valamit?

         -Csak szolgálatban - csakugyan vicces fiú volt.

         Tessék-lássék megöleltük egymást, bár én nem szeretem férfiak fizikai közelségét, de ez mégiscsak más volt.

         Évekkel később, amikor Indiába repültünk, ahogy a Tupoljev fordult a Duna fölött, lenéztünk a folyóra. Ott uszályozik Marci, ami első élő akadálymentesítőnk.

Freddy és Lucy szokás szerint televízió néztek a földszinti lakás kis nappalijában, ahogy szoktak. Megvacsoráztak, ahogy szoktak. Freddy kilencven éves volt, Lucy nyolcvan. Hatvan éve éltek együtt. Aztán Freddy kiment a konyhába, kivette a szekrényből a húsvágó kínai bárdot, bement a nappaliba és fejen sújtotta Lucyt, aki azonnal meghalt. Kikapcsolta a televíziót és hívta a rendőrséget.

-Miért tette?  - kérdezte az őrmester.

-Elegem volt - felelte Freddy.

A hetvenes években Ferihegyen dolgoztam. A repülés Magyarországon még igazi különlegességnek számított, amúgyis természetes volt, hogy rokonainkat és a családi barátokat segítettem a különböző formalitások intézésében. Kis repülőtér volt akkoriban Ferihegy, mindnyájan, akik ott dolgoztunk, személyes ismerősök voltunk. Többségében mindig minden rendben ment, jegykezelés, poggyászfeladás – túlsúly elcsalva -, útlevél-és vámvizsgálat, majd végre elérkezett a nagy pillanat, beszállás a repülőgépbe. Zsuzsika afféle távol rokonnak számított, sikeres használtruha-kereskedésében a családtagok szívesen vásároltak. Negyven éves, csinos asszony volt,  ezen a napon merészen kivágott, szűk ruhát és tűsarkú cipőt viselt, elvégre nem akárhová utazott: Londonba  a húgához. Már az előcsarnokban feltűnt, hogy milyen ideges, egy zsebkendővel törölgette a homlokát és a hónalját, arca sápadt, lábai remegtek. Még nem is láttam senkit, aki ennyire félt volna a repüléstől. Ráadásul anyám félóránként hívott munkahelyemen, a forgalmi irodában, hogy hogyan haladnak a dolgok.

         -Végig maradj vele, nehogy rosszul legyen – tanácsolta anyám, és már az ő hangja is feszült volt.

         -Mi ez a nagy izgalom? – kérdeztem.

         -Most repül először – zárta le a beszélgetést anyám.

         Mindent a szokásos módon intéztem, a kis túlsúlyt elnéztük neki, aztán a vámvizsgálat,

de ez is az ismerősöknek járó vidámkodással, Jenő, a fiatal őrmester még kezet is csókolt neki és a fülembe súgta, hogy azért szívesen belenyúlna a bugyijába, ezen jót nevettünk, elvégre fiatalok voltunk,  Ferihegy pedig egy nagy családnak számított akkoriban, az efféle megjegyzések hozzátartoztak a hosszú szolgálat színesítéséhez. Anyám újra telefonált, hogy nem késik-e  a járat, én pedig megnyugtattam, hogy időben indul.

         -A fedélzetre is kísérd fel – adta ki anyám az utasítást. – És azonnal hívj, ha felszálltak.

         Zsuzsika a tranzitváróban szipogott, magához szorította a ridiküljét, két ujja között pedig ott remegett a londoni beszállókártya.

         Végre beszállás, Zsuzsikát az ablak mellé ültettük, a légiutaskísérőknek is szóltam, hogy afféle pánikbetegről van szó,  a Malévnél kemény lányok dolgoztak, tudták mi a dolguk, megígérték, hogy figyelnek rá. Az ajtók becsukódtak,  az IL-18-as néhány perccel később felemelkedett a betonról és nyugat felé fordult. Anyámat  rögtön hívtam, hogy most már nyugodjon meg, én pedig a telexközpontban éjszakai műszakban dolgozó Adéllal tervezett egy-éjszakás kapcsolatra igyekeztem összpontosítani. Hiába, egy nagy család voltunk, ennek összes előnyével.

         Reggel Zsuzsika telefonált Londonból, minden rendben ment, és külön megköszönte az én segítségemet, amit jólnevelten elhárítottam.

         -Régen láttam valakit így félni – mondtam anyámnak, miután letettük a kagylót.

         -Minden oka megvolt rá – felelte szárazon anyám. – Százezer forint volt a bugyijában.

         Szegény Jenő, gondoltam, pedig mekkora fogás lett volna.

Mi az e-mail címed?  Szokványos kérdés. Akinek nincs e-mailje, nincs internetje, az manapság nemigen találja a helyét a világban. Hol vannak már azok az idők, amikor papíron írtunk levelet, borítékot nyaltunk, bélyeget ragasztottunk, postaládába dobtunk! Az amerikai Raymond Samuel Thompson találmánya (és a nélkülözhetetlen @ jel is) 1971  után viharos gyorsasággal terjedt a világban. Én magam is nagyon megörültem, amikor egy kínai kisváros szállodai szobájában számítógépet találtam, ám lelkesedésem a kínai nyelvezetű billentyűzet láttán csökkent.

Ismertsége, népszerűsége átalakította az emberi és társadalmi kapcsolatokat, hatékonysága szinte felmérhetetlen. Ám a gyorsaságnak vannak hátrányai, nem alakult ki a használathoz fűződő általános szokásrend, sok a félreértés, sokan hibáznak, amikor ezzel nincsenek tisztában. Nemzetközi tapasztalataim alapján osztok meg néhány alapszabályt:

-Minden levélre válaszoljunk (különösen a hivatalok), amiben legalább azt rögzítik, hogy megkapták;

-A „Tárgy”-ban mindig jelezzük a témát, egyrészt a figyelem felhívása, másrészt a későbbi könnyű visszakeresés érdekében;

-Figyeljünk, hogy ne kövessünk el hibát vagy ne fogalmazzunk rosszul, nem szégyen a helyesírási programot is akitivizálni, hiszen gyorsan írunk. Tanácsos először a szöveget leírni, elolvasni és utána címezni, nehogy esetleg félkészen küldjük el, aztán jöhet a varázsszó: ENTER;

-Ne kapkodjunk! Ha éppen villamosra várunk, vagy már sötét a  moziterem, könnyen hibázhatunk, meggondolatlanságokat írunk, amit már utólag lehetetlen javítani és soha ne írjunk indulatból;

-Figyeljünk arra, hogy kinek írunk; ha egy beérkező levélen több címzett is van, nem biztos, hogy mindegyikükre tartozik a mi válaszunk, alaposan kell tehát mérlegelni. A CC (carbon copy, másolat) azt jelenti, hogy egyidőben és a címzett tudtával kapja más is a levelet, a BCC (blind carbon copy, titkos másolat), ez utóbbi csak általunk kiválasztott címzett a többiek tudta nélkül;

-Óvakodjunk a „spam” levelektől, mert utána további nem kívánatos üzenetek tömege zúdul ránk;

-Hivatalos leveleknél figyeljünk a megszólításra, hogy az a kapcsolatnak megfeleljen, kezdődhet a vezetéknévvel, később, ha kölcsönösen erre van hajlandóság, mehet a tegeződés. Sok országban csak a napi első levélben szükséges megszólítás, a továbbiakban már csak a szöveg;

-Ugyancsak hivatalos leveleknél kerüljük a magánélet híreit és a bizalmaskodást, még a humorral is csak óvatosan, nem tudjuk, milyen érzékenységet sértünk vele;

-Ne használjunk divatos rövidítéseket, szinvonaltalan utalásokat (lécci, stb.) becsüljük meg azt, aki nekünk írt;

-A szöveg legyen rövid és lényegretörő, kerüljük a körülményeskedést: „Azért írok neked, mert….”, ugyanakkor mindenki örül egy kis kedvességnek: „remélem, segítettem”, vagy „köszönöm a segítséget”;

-Vigyázzunk a mellékletekkel. Én magam is hibáztam néhányszor, a legnagyobbat akkor, amikor a  jelentkezésemet küldtem el egy nemzetközi tanfolyamra. A válaszból érzékeltem, hogy hol tévedtem.

Köszönjük levelét – írta az ügyintéző. – Csak az a baj, hogy az önéletrajza helyett Jamie Oliver receptjeit küldte el. Ezeknek is örültünk, de valahogy nem ezt vártuk…

Korábban megjelent a Népszva "vélemények" rovatában,  

A brit sajtó számára a mai napig nehezen felejthető tanulságokkal járt Diana hercegnő élete és halála. Károllyal kötött házassága volt az első olyan királyi esemény, aminek részletei a nyilvánosság elé kerültek. Az Udvar korábban ügyesen és méltóságteljesen szigetelte el magát a sajtótól, a család tagjai soha nem adnak interjúkat, alig-alig szivárgott ki valami abból, ami a Palota falai mögött történt. Nehéz ma már pontosan megítélni, hogy hogyan is kezdődött, és ki kezdte, különösen azért, mert drámai halála más színezetet adott az életének is. 1997 szeptemberében az volt a beszédtéma Londonban, ami Kennedy halálakor az Egyesült Államokban. Te hol voltál, amikor történt? Tekintettel arra, hogy a hercegnő és Dodi autóbalesete vasárnap hajnalban történt, az európaiak nagy többsége sajnálatos módon ágyban volt és aludt. Ezért a kérdés, amit riporterek feltettek, így módosult: Hogyan tudta meg?

Ami bennünket illet, mi úgy tudtuk meg, mint a legtöbben: a televízióból. Vasárnap volt. Korán keltünk, kiránduláshoz készülődtünk, Mari egyenesen a konyhába ment, kávét főzni, én bekukkantottam a nappaliba, bekapcsoltam a televíziót, hogy megtudjam, a délnyugati országrészben milyen idő várható. Amikor megpillantottam a feketébe öltözött bemondókat, egy pillanatig azt hittem, a királynő halt meg. Aztán, ahogy a szavaikból kihámoztam, hogy mi is történt, úgy éreztem, ez hihetetlen.

         -Jönnél? - Mari az ajtóban áll, kezében egy pohár narancslé.

         Az országot és a sajtót is megosztotta a házasság, a válás, Diana életformája (ami nem is csoda, hiszen állítólag évente harmincezer fontot költött tornatrikókra), és természetesen halála is. Sokan az intelligens és finomkodó Károly pártjára álltak, akinek nehéz gyerekkora volt és ifjúkori szerelméhez, Camillához olthatatlan testi és lelki vonzalmat érzett (egyesek szexuális fixációval magyarázzák a kapcsolatot), mások Dianát vették védelmükbe, aki fellázadt a Palota álszent és képmutató világa ellen, őszintén szerette Károlyt, aki galádul megcsalta őt. Az azonban majdnem biztos, hogy Diana tette meg az első lépést abba az irányba, ami bevonta a sajtót mindkettőjük magánéletébe és végül - erre még visszatérek - az ő vesztét okozta. Dianát kettős viszony fűzte a bulvárhoz. Szerette, ha írnak róla, és maga is mindent elkövetett, hogy minél gyakrabban jelenjen meg újságokban, vagy a televízióban, máskor azonban gyűlölte a fotósokat és riportereket, akik, mint mondta "nem hagyják élni". Ha néhány napig nem szerepelt, sajtófőnöke máris körbetelefonálta a vezető lapokat, "kiszivárogtatott" néhány hírt a hercegnőről, aki másnap elégedetten vette tudomásul, hogy népszerűsége lankadatlan. Csak hát az úgy nem megy, hogy az ember eljátszadozik a sajtóval, mint valami építőkockával, mert a sajtó öntörvényű, kiköveteli, ami jár neki.

         -Diana úgy érezte - mondta nekem a Daily Mail egyik vezető újságírója -, hogy addig van életben, amíg a címlapokon szerepel. A királyi családnak mindig szüksége volt hősökre és anti-hősökre egyaránt és erre ő ügyesen ráérzett. Állandóan szerepzavarban volt: nem tetszett neki az, amit a Palota kényszerített rá, állandó ellenállásban volt, azonban szerette Károlyt, szerette a gyerekeit, nem akarta elveszíteni őket. Amikor aztán a házassága válságba jutott, kénytelen volt a saját életét élni, de nem tudta, milyen az. Sok zavar és félreértés nyilván ennek is a következménye. Ő azonban megint ügyes volt, mert a jótékonysági munkában, a szegény ázsiai és afrikai gyerekek megmentésében és a taposóaknák elleni küzdelemben újra népszerűvé tudott válni, miközben játszotta az elvált hercegnő szerepét. Az csak idő kérdése volt, hogy mikor bukkan fel az életében egy gazdag szépfiú. Ha Dodi nem arab és történetesen nem Al Fayed-gyerek, hanem egy amerikai üzletember, akkor semmi baj nem lett volna…

         A kiteregetés és a sajtóval játszott bújócska Andrew Morton 1992-ben megjelent (sokak szerint a hercegnővel közösen írt) Diana életének igaz története című  könyvével kezdődött, amiben a szerző  áldozatnak tünteti fel Dianát, aki Károly hűtlensége és ridegsége következtében szenvedett evéskényszerben. Naponta ismétlődtek a hisztérikus jelenetek és öngyilkossági kísérletek, amelyek rettegésben tartották a Kensington-palota személyzetét.

Aztán megint Diana következett, a BBC egyik legnépszerűbb sorozatában, a Panorámában, főműsoridőben. Rosszkedvű, bánatos beszélgetés volt, az ember biztosra vette, hogy Diana rögtön elsírja magát. Itt hangzott el a később sokat idézett mondat: "Ebben a házasságban hárman voltunk, tehát egy kicsit nagy volt a zsúfoltság." A válás szemlátomást megviseltei Dianát, bár anyagilag nem jár rosszul, megfosztják a királyi címtől, nem jár neki se pukedli, se főhajtás. A válóperi ügyvédje annyira átéli védence lelkiállapotát, hogy elhagyjta feleségét és három gyerekét. Aztán egyszercsak szellőztetni kezdik a bulvárlapok, hogy Diana randevúzik Dodi Fayeddel, a Harrods áruház dúsgazdag egyiptomi tulajdonosának aranyifjú fiával. Dodinak mindennél fontosabb Diana, de az idősebb, hírhedt üzletembernek, Mohammed-al-Fayednek, ha lehet, még fontosabb, hiszen etől remélhette hőn áhított bri állampolgársát. Következett egy nyaralás Szardínia szigetén, a családi yachton, „a világtól távol”, Diana azonban sűrű telefonhívásaival biztosította, hogy a címlapokra kerüljön.

         Diana halála valóságos sokkot váltott ki Nagy-Britanniában, a bulvármédia pedig meghasonlott. Ők is rángatták Dianát, a hercegnő is rángatta őket.  A média már nem csak tudósított, hanem „előre látott”, „mindent tudott”, és „még többet sejtett”.

Aztán beleszólt a történetbe Tony Blair vasárnap hajnalban.  Azonnal hívta sajtófőnökét, Alastair Campbellt, a londoni politikai élet konspirátorát, aki szintén szeretett az események középpontjába kerülni és most el is érkezett ez a pillanat. Megírta a követendő események forgatókönyvét. Blair a hét végét képviselői körzetében töltötte, reggel templomba ment. Itt volt a nagy alkalom. Amikor odaérkezett, mintha meglepte volna a hatalmas tömeg, a televíziós társaságok számtalan kamerája. Lehajtott fejjel, láthatóan az események hatása alatt indult a templom kapuja felé, amikor a riporterek hangosan kérték, hogy szóljon néhány szót. Blair megtorpant, mint aki maga sem tudja, hogy mit tegyen, mint aki nem is akar beszélni, de azt is tudja, hogy egy ország lesi most a szavait. Csak állt ott, szomorú tekintettel, zakója vállán és haján megcsillantak az esőcseppek. Aztán szembenézett az újságírókkal, tett néhány lépést a nedves füvön. Különös módon, egyszercsak ott termett egy állványra helyezett mikrofon. Blair odalépett és mintha keresné a szavakat, mondott néhány mondatot. Közben szemlátomást a könnyeivel küszködött. Így kezdte: Diana a nép hercegnője volt és az is marad. Hogy ezt követően mit mondott, az már majdnem mindegy. Ezzel a mondattal állt az emberek érzéseinek hullámhosszára, ezzel a néhány szóval fejezte ki, amit az emberek éreztek vagy amit akartak érezni. Délután már ezt a mondatot ismételte valamennyi rádió és televíziós adó, másnap ezzel a címmel jelentek meg a nagy lapok.

         Diana, a nép hercegnője.

         Campbell jó munkát végzett. 

         Az első órákban még az a hír tartotta magát, hogy a fekete Mercedeszt a botrányfotósok (paparazzók) hajtották bele a végzetes macska-egér játékba. "Minden újságírónak vér tapad a kezéhez" - nyilatkozta Spencer gróf, Diana öccse. A vezető londoni bulvárlapokhoz már reggel megérkeztek a balesetről készült első fényképek. A Daily Mail neves főszerkesztője, Sir David English akkoriban maga mondta el nekem, hogy már be is tervezték a hétfői címoldalra a gépkocsi roncsában fekvő véres testeket ábrázoló fotót, ebben a hangulatban azonban elálltak ettől az ötlettől.

         -Fel sem merült bennem - nyilatkozta Sir David ártatlan arccal néhány nappal később a televízióban - hogy ilyen képet valaha is elfogadjak a paparazzóktól.

         Azt nem tette hozzá, hogy a képért még korábban egy millió fontot fizettek.

         A királyi család is rosszul ismerte fel a helyzetet, ennek részleteit a „Királynő” című kitűnő filmből ismerhetjük. Akkoriban Londonban dolgoztam, ráadásul nagykövetségi sajtótitkárként, igazolni tudom tehát, hogy nagy belső válság alakult ki, amiben Blair fontos békéltető szerepet játszott. Utólag kiderült, hogy Károlyt sem akarták elengedni Párizsba, egykori felesége holttestéért, sőt, ahhoz sem járultak hozzá, hogy a koporsót a királyi lobogóval fedjék le. A trónörökös azonban szembeszállt szüleivel, az Udvar sajtófőnökének azt ajánlotta, hogy kösse fel magát a Palota zászlórúdjára, majd elrepült Párizsba. Tettével nagyon sok hívet szerzett magának, határozottsága egyúttal egy új élet kezdetét is jelentette számára. 

         A sajtó, felmérve a közhangulatot, Károly és a fiúk védelmére kelt, a királyi család ellen fordult, érzéketlennek, féltékenynek és képmutatónak nevezte az uralkodót. Aztán Erzsébet megjelent Londonban a temetés előestéjén, mondott egy beszédet a televízióban, hozzájárult, hogy a Buckingham Palota zászlórúdján a brit lobogó félárbócon lengjen[1], és ezzel minden helyreállt. A britek megbocsátottak. Erzsébet és az Udvar szakértői azonban levonták a Diana halálából azóta is érvényes tanulságot: a média formál arra, hogy megtudja, mi zajlik a királyi család berkeiben. Tehát akkor teszik jól, ha tudomásul veszik a megváltoztathatatlant. Károly ötvenedik születésnapi ünnepségére ennek fényében már beengedték a televíziót is, a nézők annak is szemtanúi lehettek, amikor a trónörökös anyukám-nak szólította az uralkodót, a korábban kritikus hírlapírók pedig elégedetten és némileg büszkén csettintettek.

         Ez igen.

         A brit televízió egyik legsikeresebb sorozatában a főszereplő Hacker rövid elemzést ad a brit sajtóról, amit röviden így ültethetnék át magyar viszonyokra:  „Ismerem ezeket a lapokat: A Magyar Hírlapot azok olvassák, akik azt hiszik, hogy ők irányítják az országot. A  Népszavát azok, akiknek a feleségeik hiszik azt, hogy nekik kellene vezetniük az országot. A Világgazdaságot azok veszik, akik azt hiszik, hogy mindenhez értenek, a 168 órát pedig azok, akik egykoron azt hitték, hogy mindenhez értettek. A Blikket nem érdekli, hogy ki vezeti az országot, csak nagy mellei legyenek.