A nyolcvanas években még a Lajos utcában laktunk a Kolosy-tér közelében, működött akkor ott egy átkelőhajó-járat, Mari minden hétköznap nekivágott az ikerkocsival, hogy Orsit és Katit meglevegőztesse a Margitszigeten. Amúgy nagy kaland volt, átvágni a HÉV-síneken, aztán egy meredek lépcsőn leereszkedni a pontonig, onnan tovább  a keskeny utashídon, amíg végre a Szundi fedélzetére értek. A Margitszigeten aztán megint fel a lépcsőkön, hazafelé ugyanez fordítva. De hát Mari szenvedélyes levegőztető volt, a lányok pedig imádták a kis kirándulásokat. Nyáron a virágokat nézték, ősszel gesztenyét gyűjtöttek. A  kis átkelőhajónak volt egy fiatal kapitánya, Marci, népszerű alak volt a környéken, azt mondták róla, vicces fiú, szereti az élet könnyű oldalát. Nem is akart nagy karriert magának, ez a járat pontosan megfelel neki.

         Ő volt az, aki mindig segített Marinak, amikor látta, hogy közeledik, felment a lépcsőkön, felkapta a babakocsit a gyerekekkel együtt, mint akinek ez semmiség. És úgy is viselkedett, mint akinek ez semmiség.

         Mari néhány napig nem látta Marcit, persze, segítettek neki más utasok, de hát mégis, Marci volt az igazi.

         Aztán egyik este becsengetett hozzánk. Civilben volt, nem a szokásos átkelő-egyenruhájában. Virágot is hozott.

         -Csodálatos asszony a felesége – mondta, amikor ajtót nyitottam.

         -Valóban – feleltem.

         -Azért jöttem, mert többet nem dolgozom a Szundin. Uszályra kerülök.

         -Nagyon sajnálom – feleltem. – Nem iszik valamit?

         -Csak szolgálatban - csakugyan vicces fiú volt.

         Tessék-lássék megöleltük egymást, bár én nem szeretem férfiak fizikai közelségét, de ez mégiscsak más volt.

         Évekkel később, amikor Indiába repültünk, ahogy a Tupoljev fordult a Duna fölött, lenéztünk a folyóra. Ott uszályozik Marci, ami első élő akadálymentesítőnk.