Ha nem történik meg ez az eset a sziámi ikrekkel, talán bennem sem jön elő ez a történet.

Még tavaly a szombathelyi kórházban operálták a szememet és Tihanyból betegszállítóval vittek, ahogy mondják, kontrollra. Tudni kell ehhez, hogy mi az a betegszállító. Egész életemben városi gyerek voltam, mostanában, hogy vidéken – és nem akárhol, hanem Tihanyban – élek, találkozom ilyen fogalmakkal. A betegszállító nem mentőautó, hanem egy közepesen fűtött ingajárat,  közepes állapotban lévő Ford Transit, ami elindul hajnalban Veszprémből, összeszedi a szombathelyi kórházba sugárkezelésre beutaltakat, megáll négy-öt kis településen, a vezető kiszáll, besegíti a rászorultakat, végül valamikor délelőtt megérkezne Szombathelyre. Közben olyan településeken hajtunk át, amelyekről nem mertem volna feltételezni, hogy ilyenek Magyarország nyugati – tehát közismerten fejlettebb – részén léteznek. Elhanyagolt utak, elhanyagolt házak, elhanyagolt emberek. Reggel útra kelnek, délután hazaviszi őket a betegszállító. És ez így megy nap mint nap. Küzd értük a betegszállító, küzdenek értük az orvosok, hátha még néhány év marad az életükben, ami azonban nem igazi élet, hanem csak egy kísérlet a túlélésre.

Az egyik faluban végigdöckölődtünk az utolsó utcán, megálltunk az utolsó ház előtt. A ház ablakai bedeszkázva, a kerítés bedöntve, mintha itt nem lakna senki, olyan volt. A betegszállító bement a házba. Telik az idő, vagy fél óra, aztán kitámogattak egy idős férfit, akiben szemmel láthatóan alig van élet, kezében egy gyűrött Coop-szatyor, feltámogattuk a buszra, nagyot sóhajtott, ahogy leült. Az utasok többsége ismeri egymást, hiszen naponta utaznak együtt. Gégerákos, mondják, menthetetlen, nem fog beszélgetni, mondják utastársaim. Megyünk tovább, én mégis megkérdezem, miért vannak bedeszkázva a ház ablakai, mert hát a szomszédok minden alkalommal betörnek, ha látják, hogy elvisznek, mondja, hangja tényleg csak alig, de örül, hogy valaki szól hozzá, miért nem hívja a rendőrséget, kérdezem, városi fiú vagyok, szeretek kérdezgetni,  a vállát vonja, ugyan már, a szeméből olvasom, hogy ostoba naivnak tart, huszonnyolc a nyugdíjam, végülis mindegy, legyint.

Megállunk egy szociális otthonnál is, a beteg nem akar jönni, várunk, amíg a sofőr és az ápolók igyekeznek uralni a helyzetet, kellene egy oxigénpalack, de hát nincs, bassza meg, ez nem mentőautó, mindnyájan türelmetlenek vagyunk, időre kellene Szombathelyre érni, meg még aznap mindenkinek haza, végre kitámogatják, mi lesz az ebédemmel, kérdezi, ne aggódjon, mondja egy ápoló,  aki szemlátomást már hozzászokott az ilyen helyzetekhez, eltesszük magának, így van ez minden nap, mondja a betegszállító, végre teljes a létszám, nagy nehezen elérjük Szombathelyt, ködös, esős nap, a betegszállító egyenként felkísér mindenkit oda, ahová tartozik, egy kis papírmunka, visszafelé a társaság ugyanaz, én végzek először, kettesben ülünk a betegszállítóval, szar meló, rosszul fizetik, mondja, hát így van ez Magyarországon, de hát valakinek ezt is meg kell csinálnia korábban mentős voltam, egy kis bakonyi faluba hívtak egy fiatalasszonyhoz, a kilencedik hónapban volt, már nagyon szenvedett, amikor odaértünk, attól féltünk, hogy a kocsiban fog szülni, vittük Zircre, ott, a rendelőben éppen csak megvizsgálták, csak annyit mondtak, valami gond van, azonnal menjünk tovább Veszprémben, már láttuk, hogy vérzik, mindegy, nem húzom tovább, mire a kórházba értünk, meghalt, mi sem tudunk minden nap csodát tenni, a férje mondta akkor, hogy soha nem voltak orvosnál, terhesgondozásról nem hallottak, azt hitték, minden rendben van. És higgye el, nem ő volt az egyetlen. Akkor elegem lett.

         Hát ez jött most elő bennem, ez a  történet.