Pedig érdemes, mert így megismerheted Magyarország rejtett arcát.  Én magam egy szemműtétem kontrolljaira többször is utaztam a betegszállítóval Tihanyból Szombathelyre és vissza. Béla, a kissé elhanyagolt Ford Transit vezetője a megbeszélt fél nyolc helyett már hétkor a ház előtt áll, sok az utasunk, mondja, közben elpöcköli a cigaretta csikkjét, aztán indulunk. Jókedvű fiú, sokan azt gondolják rólunk, hogy kiszuperált mentősök vagyunk, mondja, ő amúgy csakugyan mentős volt, de otthagyta, elege volt, mentős csak az lehet, akiben van elhivatottság, neki sok volt a feszültség, de a betegszállítás sem olyan nagy öröm,  Németországban az ötszörösét kereshetné, de nem tud menni, a felesége és a két gyerek miatt, végülis nem mindenkinek való a külföldi élet, itthon nyugalmasabb. Első állomás Veszprém, Béla régi ismerőseit vesszük fel, mindketten naponta sugárkezelésre járnak Szombathelyre, gégerák, mondja Géza, középkorú férfi, még a szocializmusból maradt, rojtos autóstáska a hóna alatt,  a másik Erzsi, szenvedés az élet, mondja ő, indulás után szendvicset csomagol ki egy Centrum-zacskóból, körbekínálja, némi panaszkodás, amiért ennyit kell utazni, Győrbe is mehetnének, de valamiért a szombathelyi kórházba utalták be őket, a következő állomás Zirc, de előbb még megállunk egy élelmiszerboltnál, vizet veszünk, az eladó ismerősként üdvözli az utasokat, szemlátomást ez bevett gyakorlat, Géza a járdán rágyújt, most már mindegy, mondja, nem hisz a sugárkezelésben, amúgyis már rokkantnyugdíjas, a felesége évekkel korábban elhagyta, úgysincs mit csinálnia egész nap, így legalább nincs egyedül, a cigarettákkal végeznek, Béla sürgeti a társaságot, Zircen betolatunk egy öregek otthonába, Béla kiszáll, két ápolóval tárgyal, Jenőt, egy nyugdíjas bácsit kellene Körmendre szállítani, de ő nem akar menni, tolószékben ül, kabátban, kalappal a fején,  kis zacskó az ölében, maradni akarok, mondogatja, egy rampán tolják fel, nem akarok még meghalni, egy ápoló megnyugtatja, hogy másnap visszahozzák,  Jenő bácsi az ebédje miatt aggódik,  de az ápoló megnyugtatja, hogy félreteszik, még egy utasunk van, mondja Béla, keskeny, göröngyös utakon haladunk, térképre nincs szükség, minden települést ismer Nyugat-Magyarországon, és ismeri a kerülőutakat is, ha nagy a forgalom, vagy baleset történik, azonnal tud váltani, meg a kollégák is jeleznek telefonon. Szentimrefalva olyan falu, mintha a világ már végetérne előtte, kétszáz lakos, embert sem látunk sehol, egy  bolt és egy kocsma,  egy kis mellékutca legutolsó házához megyünk,  itt már nincs is élet, a ház ablakai bedeszkázva, a vakolat már régen lehullott, a kerítés bedőlt, itt él egyedül egy idős, rákos férfi, a járás is nehezére esik, Béla támogatja, tulajdonképpen mentőknek kellene vinni, mert  bármikor rosszul lehet, de hát aztán mégis mi visszük, Gézával segítik fel a hátsó ülésre, már nem fogjuk visszahozni, mondja nekem a sofőröm, nincs senkije, az ablakai azért vannak bedeszkázva, mert ha nincs otthon, kirabolják, a kutyáját megmérgezték, a szomszédjai vásárolnak neki ezt-azt, a háziorvos is látogatta, de megmondta, hogy nincs értelme itt tartani, így ér véget egy élet egy kis magyar faluban, a férfi maga elé néz, hátra sem fordul, nem akarja látni a romos házat, ami valamikor az otthona volt. Most már csendben utazunk Szombathelyig, Béla először a sugárkezelésre érkezőket kíséri fel, át kell adnia őket egy orvosnak, délután aztán majd jön értük, a szentimrefalvai férfiért hordágyat hoznak le a sürgősségiről, aztán majd elhelyezik valahol, ez már rutinfeladat nekik, sok az öreg, akik már nem tudnak gondoskodni magukról, a végén engem visz a szemészetre, délután majd jön vissza értem is, várjak csak türelemmel, neki van még egy útja Körmendre.

         Hazafelé még megállunk Farkasgyepűn, a tüdőszanatóriumban, rozzant nénit veszünk fel, vége a kezelésnek, visszük őt is haza Veszprémbe. Panaszkodik, mert otthon nem várja senki,  amúgyis vége az életének, útközben megállunk a szokásos élelmiszerboltnál, Béla vesz neki konzervet vacsorára, felviszi a csomagját a lépcsőn. Délután ötre én is hazaérek.

         -Nagy utazás volt – mondom Bélának.

         Kiszáll, elszív egy cigarettát, szokása szerint elpöcköli a csikket.

         Holnap neki kezdődik újra az egész. 

Egyetemi szüneteimben rendszerint Siófokon, az Európa Szálloda éttermében dolgoztam. Mint pincér. Hivatalosan felszolgálóként, mert a pincér szót akkoriban, valamilyen ok miatt nem szerették használni Magyarországon. Herr Ober. Ez másképp is hangzott. Érdekes és szórakoztató munka, ha az ember igyekszik felfedezni benne az érdekességet és a szórakozást. Én szerettem. Ráadásul afféle kényes értelmiségiként különcként is kezeltek a hivatásos szakmabeliek, aki szabadidejében olvasott meg zenét hallgatott, ezért aztán, amikor egy este, nem sokkal zárás előtt belépett az étterembe Básti Lajos,  természetesen engem küldtek oda hozzá.

         Megigazítottam kis, fekete csokornyakkendőmet, előírásszerűen karomra helyeztem a hangedlit, hónom alá csaptam a méltatlanul kopott, hibás magyarsággal gépelt menüt.

         -Parancsoljon, művész úr – mondtam, amikor megálltam az asztalánál és még némi büszkeség is volt bennem. Majd elmesélem nagymamának, aki nagy Básti-rajongó volt.

         -Kérek egy Martinit – felelte, majd elmerült a menü lapjai között.

         Ezt az akadályt könnyen veszem, gondoltam, a konyha italospultjánál töltettem egyet Gézával, aki korábban teremfőnök is volt, ám gyakori italozgatásai miatt a színfalak mögé került, és máris indultam vissza Bástihoz.  Igen, nagymama büszke lesz. Az unokája felszolgált Bástinak. Közben jegyzetfüzetemet is előkészítettem, hogy abban írjam fel a rendelés részleteit. Nem mintha feledékeny lettem volna, ám tapasztalt felszolgálók szerint jól hat a vendég lelkére, ha a pincér úgy tesz, mintha jegyzetelne, közben persze elefántfüleket is rajzolhat, ha éppen kedve tartja.

         -Ez az első Martini az életében? – kérdezte Básti.

         -Igen – feleltem őszintén, némi balsejtelemmel.

         -Jegyezze meg, fiatalembere, hogy a Martinit koktélpohárban kell felszolgálni jéggel és citromkarikával.

         -Elnézést, művész úr – már kaptam is a poharat, majdnem futólépésben menekültem vissza a konyhára. Szégyen, gondoltam. Igazi bukás. Koktélospohár nem is volt a konyhán, csak a tetőbárban, nem baj, gondoltam, végtére is tökéletes Martinit kell kevernem, a szolgálati liften máris úton voltam felfelé, ahol Mimi, a világ legrövidebb szoknyáját viselő, ám egyáltalán nem kollegiális felszolgáló-kisasszonyától kértem segítséget.

         -Aztán visszahozza ám a poharat, Gyurika, nem szeretem, ha széthordják a készletet – figyelmeztetett.

         -Básti Lajosnak lesz – magyaráztam áhítattal.

         -Nem ismerem a mai focistákat – felelte szájában cigarettával,  de közben megvolt már a koktélospohár, benne a citromkarikával, ahogyan kell. Igen, az első Martini, jól gondolta ezt Básti. Mégiscsak nagy művész, a lelkekbe lát.

         -A Martini koktélospohárban, művész úr, ahogy tetszett parancsolni – mondtam és a menüre mutattam abban a reményben, hogy végre túllépünk az étvágygerjesztő ital okozta átmeneti nehézségeken.

         -Már csak a jég hiányzik belőle – jegyezte meg halkan, szinte reményét veszítve Básti.

         -Semmi gond – mondtam, pedig volt gond, mert jeget az Európa Szállóban csak a halhűtőben tartottunk. Ám a jó felszolgáló találékony. Felhajtottam a hűtő tetejét, egy határozott mozdulattal letörtem egy darab jeget a dermedt pontyok és harcsák között és a pohárba helyeztem. Most, gondoltam, végre tökéletes.

         Básti kényelmesen hátradőlve türelmesen olvasott az asztalnál.

         -Így rendben lesz a dolog – mutattam -, koktélospohár, citromkarika, jég. Ahogy kell.

         -Így van – Básti felemelte a poharat, miközben a nyugalmát egy pillanatra sem veszítette el, amiért hálás is voltam neki. -  Most már csak egy kérdésem lenne: pikkely hogy került bele?

Soha nem szerettem visszamenni olyan városokba, ahol egyszer már jól éreztem magam. Ahol boldog voltam. Pedig nem szeretem ezt a szót, boldogság, van benne valami kislányos vágyakozás. Persze, boldognak lenni. Mindenki ezt akarja. De mit is jelent valójában? Ezt meg nem tudjuk biztosan. Hivatalosan persze később jónéhányszor jártam ott, de az volt az igazi.

         Éppen kilenc éves voltam, 1958-ban, a világkiállítás idején. Apukám ott dolgozik, Brüsszelben, mondtam, ez volt a szerényebb változat, valójában ő volt a magyar kormánybiztos, igen, nagyon büszke voltam rá, sokszor elalvás előtt ki is mondtam hangosan, de persze, csak magamnak: kormánybiztos. És én is ott voltam, ami akkoriban nagy dolognak számított, külföldre utazni, különösen Belgiumba.

         Aztán egyszercsak ott álltam a magyar pavilon előtt. Lobogott a magyar zászló, én hazafiságom csúcsára érkeztem, majdnem el is sírtam magam. Világkiállítás, és mi is ott vagyunk, ahol ott van mindenki. Sok magyar volt ott, jöttek-mentek, magyarul beszéltek. Még meg is lepődtem, hogy külföldön a magyarok magyarul beszélnek. Kalapos amerikaiak álltak meg és fényképeztek bennünket, mintha más bolygóról jöttünk volna.

Mire emlékszem? Mindenre.

Brüsszel mennyire más volt! Nagy lakás a Rue de Chevaliers-n, hívólift, kaputelefon, a nappaliban televízió, egy este Romy Schneider-filmet néztünk, akkoriban ő volt a nagy csillag, húsz évesen már világhírű és gyönyörű, apám olvasta is az újságban, hogy éppen Alain Delonnal fut, hát ez igen, gondoltam, de hát a tizenegy év korkülönbség akkor soknak látszott, apámat fekete Buick szállította sofőrrel, Bon jour, Monsieur George, esténként sétáltunk a fényes Avenue Louisse-en, az utcán kis papírzacskóból sültkrumplit ettünk és Coca-colát ittunk, apám nevetett, hogy nekem jobban ízlett otthon a Bambi, az Ixelles-i vendéglők teraszán elegáns polgárok söröztek jókedvűen, egyszer felhívtuk Budapesten nagymamát, hogy vagytok, kérdezte, jól vagyunk, és ti, mi is, kétszer megszakadt a vonal, biztos belehallgatnak, jegyezte meg apám, a szülők egyik este Paul Anka-koncertre mentek, kiöltözve, ahogyan illett, apám, szájában cigarettával, még megnézte magát a tükörben, és ivott egy pohárka konyakot, hogy jobb hangulata legyen, engem addig beadtak a magyar pavilon étterembe, amit egyáltalán nem bántam, szerettem ott lenni, ültem egy asztalnál, nézegettem a vendégeket, a bejáratnál a hosszú sort, mint minden nap, hetekkel korábban kellett asztalt foglalni, láttam egyszer Sophia Lorent is, a teremfőnök kissé meghajolt előtte, amikor tüzet adott neki, ő pedig kedvesen mosolyogva megköszönte, a pincérnők népviseletben szolgáltak fel, az egyik sarokban, kis dobogón a cigányzenekar, megőrjítettük a belgákat, úgy fest, akkoriban jól tudtuk szervezni az életünket, minden nap hajnalban Kecskemétről különgép hozta a magyar csirkéket, mert a szakácsok ragaszkodtak a hazai nyersanyaghoz, erre az alkalomra találtuk ki a somlói galuskát, mikor jön Székely Mihály, Palánkai Klára és Fischer Annie, mikor lép fel Rodolfó, erről beszélt apám a munkatársaival, amikor ott ültek az irodájában, megállás nélkül cigarettáztak és szőtték a terveket, és láttam is őket a pavilonban sétálgatni, különösen Melis ragadt meg bennem, ahogy fehér szalmakalapjában jókedvűen osztogatta az autogramokat, apám is elkísérte őket, közben egy munkatársát elküldte, hogy érdeklődjön, hány jegyet adtak el a magyar nap esti hangversenyére, hát ilyen  nincs, Odze elvtárs, jött vissza a fiatalember lelkesen, mi vagyunk a legjobbak, és én is úgy éreztem, hiszen akkor Brüsszelben minden újságosnál kapható volt a Lakatos Sándort ábrázoló képeslap, amint a prímás a banda előtt állva belehúz, szóval nagyon jól működött minden, csak apám volt gondterhelt, ő már a  másnapra készült.

         Mert másnap meglátogatja a pavilont Vorosilov elvtárs.

         És ennek fele sem tréfa.

         -A szovjet elvtársak azt kérik, hogy gyerekek fogadják – mondta apám. Fel-alá sétált az irodájában, vele volt a sajtófőnöke, ő is fel-alá sétált az irodában.

         -Akkor gyerekek fogják fogadni. És legyen Gyurika az egyik – mutatott rám a sajtófőnök.

Este otthon is erről beszéltünk.

         -Úttörőnyakkendőt hoztál? – kérdezte anyám.

         -Nem hoztam – estem kétségbe. Hogy is lehettem ilyen felelőtlen? Eljövök Brüsszelbe úttörőnyakkendő nélkül? És hosszú nadrágom sem volt, elvégre nyár volt, azokban az években nem öltöztették a gyerekeket márkás ruhákba, volt két rövidnadrágom meg egy hosszú, ünnepi alkalmakra, pajtásavatásra, ilyesmi. De hát ki gondolt Vorosilov elvtársra?

         -Jó lesz a kis pántos nadrágod – döntött végül anyám.

         Szóval fogadtuk Vorosilov elvtársat. Ketten voltunk, magyar kisfiúk, ott álltunk a bejáratnál, mellettünk színes népviseletbe öltözött fiatal lány virágcsokorral. Ahogy illik. A tokaji már a hűtőben volt, a poharak egy tálcán a háttérben várakoztak.

Vorosilov megköszönte, puszit is adott, én kezet ráztam vele. A lépcső tetején pedig elkészült a fénykép, amelyen kissé megszeppenve állok a sok felnőtt között a kis pántos nadrágomban, amihez szemlátomást nemigen illett a zokni és a szürke pulóver sem. Vorosilov átölelte a vállunkat, aztán bennünket félresodort a tömeg. Kaptunk még vacsorát az étteremben, én fatányérost, kis magyar zászlóval és csokoládéspalacsintát.

Közben arra gondoltam, hogy Romy Schneiderrel szívesebben töltöttem volna az időt. De hát az ember ne legyen telhetetlen.

Végülis egyforma mindegyik, az ápolás, az ilyen. Nincs szabadnap. Reggel fél hat. Már megszokta. Néha minden mérgét beleadja, hogy miért ez a sorsa, aztán jönnek nyugodtabb pillanatok is. Igen, az idegrendszer. Bonyolult és kiszámíthatatlan. Ad jelzéseket, de nem értjük, mire pedig megértjük, már késő. Anya telefonja ébreszti, mikor jössz, jövök, anya, ahogy szoktam, de előbb még Zsófit kell óvodába kísérni, jókedvűen, hogy Zsófi is jókedvű legyen, színjáték az egész, amióta Bohumil, a cseh fiú elhagyta, és anya beteg lett, csak színjáték. Aztán anya, gyógyszerek, kávé, szomorkásan néznek egymásra, Zsófika hogy van, kérdezi anya, Fanni látja, hogy milyen gyenge, legszívesebben csak ül a fotelben, gyűrögeti az újságot, már nem érdekli a világ, minden csak látszat, az idegszálak a terhelés hatására kopni kezdenek, bomlasztják  a hálózatokat, a hálózatok pedig az egész rendszert, ami szélsőséges esetben összeroppan.  És akkor vége. Zsófi sem érdekli, csak Fanni és az ápolónő, aki hetente felkeresi, akkor kezdődött, amikor apa meghalt és anya gyógyszereket kezdett szedni, és hát az csak természetes, hogy az egyetlen gyerekre maradt minden, szerencsére közel laknak egymáshoz, és szerencsére otthon tud dolgozni, fordít, lektorál, szerkeszt, délelőtt vásárol, anyának ebédet főz, mondtam neked, hogy ez a cseh fiú nem megbízható, anya még itt tart, nem, neki az élet nem megy tovább, egy szerencsétlen balesetben elveszítette apát, aztán a lánya is elveszítette a férjét, vannak dolgok, amiken nem lehet egyszerűen túllépni, a múló idő sem orvosság, pedig olyan szépen indult, Prágában, még egyetemista korában ismerkedtek meg, de nem, mondja mindig anya, más országok, más népek, más szokások, nem lehet a dolgokat keverni, Fanni nem is válaszol, elmosogat, hazamegy, anya már hívja, nem törődsz velem, mondja szemrehányóan vagy szomorúan, ne vegye személyesen, mondta neki a neurológus, ezek csak idegrendszeri tévutak, de könnyebb mondani, mint megtenni, szeret anyához menni, szereti, ha szükség van rá, de szeret már szabadulni is, egyszer elutaztak néhány napra Zsófival, anya nem szívesen maradt az ápolónővel, és amúgyis csak látszat volt az egész, éppen harminc éves, rosszul alszik, hazahozza Zsófit, útközben  még egy rövid látogatás anyánál, Zsófi addig a szomszédban a barátnőjénél, hogyan él majd, ha anya nem lesz, ezen is szokott gondolkodni, lehet, hogy túlságosan nagy lesz az űr, amit hagy maga után, este még egy telefon, anya sem tud aludni, ágyat kellene húzni, mondja anya, persze, feleli Fanni, tudja ő azt nagyon jól, hogy mikor mit és hogyan, jó kettesben Zsófival, az egyik szerkesztő próbált kedvesen udvarolni, kávéztak is együtt, kellemes és humoros fiú, kirándultak  hármasban Zsófival, csókolóztak is már az autóban, jó érzés volt közel lenni újra egy férfihez, de nem, most éppen elég kaland van az életében, az idegrendszeri tévutak, és még az is lehetséges, mondta a neurológus, hogy örökletes, figyelje a jeleket, Fanni, hogy aztán majd ne érje meglepetés, a hét végén sétál Zsófival, ilyenkor lehet vele a legjobban beszélgetni, Bohumil már szóba sem kerül közöttük, két éve történt, az is hétvégén, hogy a fiú egyszercsak azt mondta, elmegy, ő, Fanni akkor döbbent rá, hogy nincs felkészülve ilyen helyzetekre. Amikor apa kórházba került, az orvosok már látták, hogy nem lehet rajta segíteni, akkor mondta egyikük neki és anyának, hogy készüljenek fel a legrosszabbra, de hát a legrosszabb, az azért a legrosszabb, mert nem lehet rá felkészülni, apa éjszaka meghalt, nem készültem fel, mondta magának akkor Fanni, mert nem tudtam, hogy hogyan kell felkészülni a legrosszabbra. Most már tudom.  Este kilenc, összebújik Zsófival, anya még hívja, de már nem beszél vele. Magához öleli, milyen vékony kislány, gondolja, éppen olyan, mint én voltam.

A jót könnyű megszokni. Úton vagyunk Észak-Finnországban, Kemiből Rovaniemi felé, Helsinkitől már több, mint hétszáz kilométerre vagyunk és már nyolcadik órája autózunk magányosan vakító napfényben sűrű fenyőerdők és tavak között, csak egy-egy kamionnal találkozunk. Végre egy benzinkút, megállunk, a mosdóban melegvíz, szappan, tiszta törölköző, a kiszolgáló kislány tökéletes angolsággal segít bennünket a tájékozódásban.

         -Hol tanulta a nyelvet? – kérdezem.

         -Az iskolában – feleli mosolyogva. – És svédül is beszélek, a biztonság kedvéért,  most pedig interneten oroszt tanulok. Nincs nagy forgalom, van időm.

         Egy évvel később, már hazafelé. Hajóval Stockholmba, onnan tovább, délnek. Félúton, Malmö előtt egy büfében állunk meg. Legnagyobb megdöbbenésünkre nincs személyzet, minden automatikusan működik. Gép adja a virslit, mellé a krumplipürét, az italt, a süteményt, a fagylaltot. Tanácstalanul álldogálunk Marival, szerencsénkre érkezik egy svéd, ő  magyarázza el, hogy mi az eljárás, errefelé ez a szokás,  fogyasztás, kifelé hitelkártya, az edényeket is egy futószalag húzza egy kis ablak mögé.

         Átkelés Dániába a nyolc kilométer hosszú Oresund hídon, itt sincs személyzet, hitelkártyával fizetünk, délután már Dánia déli csücskén, Gedesby-ben vagyunk,  egy kis, tengerparti panzióban töltjük az éjszakát, a tulajdonos örül, hogy magyarokat lát, fiatalkorában egy kórussal járt a Balatonnál, még fényképeket is mutat, meghív egy italra, vacsora a közeli kocsmában, éppen esküvőt tartanak, jókedvű a társaság, alig tudunk szabadulni. Méghogy a dánok zárkózottak: megint ezek az ostoba előítéletek.

         Másnap hajnalban kelünk, újabb hajóút Rostockba, hajnali öt óra, ködös reggel, aztán autópályán tovább, Berlin,  Brandenburgi kapu, Checkpoint Charlie, de csak autóból, Lipcse, előjönnek a fiatalkori emlékek, valamikor egy nyarat itt töltöttem,  születésnapomra német nyelvtanfolyamra fizettek be a szüleim, még most is érezni, hogy valamikor ez volt az NDK,  hiába egy ország,  azért még mindig  mások a pihenőhelyek is,  a személyzet sem kedves, a pincérek a bejárat mellett cigarettáznak, nem érdeklik őket a várakozó vendégek, lengyel és ukrán turistabuszok, vendégmunkásokat szállítanak,  két kínai csoport is itt ebédel, vidáman fényképezik az autónk diplomata-rendszámát, csoportképek is készülnek.

         Prága, a számomra rossz emlékű Vencel tér, egy pillanatra a Hradzin, délután érkezünk Pozsonyhoz,  nincs megállás, estére szeretnénk hazaérni, két nap alatt 2500 kilométer elég.

         Magyarország. Régen még szorongással vegyes örömmel léptük át a határt, Hegyeshalom a kelet-nyugati átjárás jelképe lett, ma már megállás nélkül hajtunk át, némi büszkeséggel gondolok arra, hogy a gyerekeinknek ezt hagyjuk örökségül, se vízum, se vámvizsgálat, se rettegés, remélem, majd értékelik. Tankolás Mosonmagyaróváron. Régen még olcsó volt a hazai benzin, most már csak hagyomány.

         Unott férfi nyomja az üzemanyagot, miközben mi a közép-európai színvonalú mosdóban idézünk fel az észak-finn körülményeket. De hát ez csak álmodozás.

         A pénztárnál csodálkozva látom, hogy hatvan litert számoltak fel.

         -Különös – mondom -, a mi tartályunk csak ötven literes.

         -Bocsánat – mondja közömbösen a pénztáros kisasszony és autónk finn rendszámára pillant.  – Nem tudtuk, hogy magyarok.

         Na, mondom Marinak, hazaérkeztünk.

A körmendi kórházból hívtak, hogy Julika náluk van, nagyon beteg, meg fog halni, úgy tudják, én vagyok az egyetlen hozzátartozója.  

         Vidéki kórház este. Orvosságszagú folyosók félhomályban, ápolónő telefonál a falnak dőlve. A kórtermekben csend és sötétség. Julika sovány, az arca szürke, szeme csukva. Éjjeliszekrényén szemüveg és a szülők fényképe. Az unokatestvérem volt, de soha nem szerettük egymást.  Otthon is csak lekezelően beszéltünk róla. Egyszerűen így alakult. Bonyolult dolog  a család.  Ott aludtam a kórházban volt üres kórterem.

A szüleinek volt egy kis boltja a Pannónia utcában, Kutai Rövidárú, két lépcsővel a járdaszint alatt,  soha nem volt sikeres vállalkozás,  szerény élet,  cérna,  gombok, méterárú,  szabás-varrás kellékek, cipőfűző, pántok a rézfogantyús fiókokban, de hát nekik ez volt a mindenük.  A poros kirakatban egy üvegtáblán a nyitvatartási idő, a rossz adatok olvashatatlanul átkaparva. Kutai Rezső egész nap ott állt a pult mögött kopott kék köpenyben, Elza néni a sarokban ült egy asztalnál, kisebb javításokat vállalt, még szemfelszedést is, de hát ez régen volt. Julika gyerekkorában szívesen töltötte az idejét  az üzletben, nyitott, zárt, számolt, újraírta az árcédulákat. Ha arra jártam, benéztem, köszöntem, de soha nem vettem semmit. Különös, dohos, áporodott szag volt bent, jó volt utána kimenni az utcára.

         -Ugyan már, miért ragaszkodnak ehhez az ócska cérnabolthoz? –kérdezte mindig anya.

         Julika pattanásos arcú,  esetlen, szégyenlős kislány volt. Egyszer-egyszer találkoztunk, véletlenül, ilyenkor szinte rám se nézett, éppen csak köszöntünk egymásnak. De hát különös alakok vagyunk mind, végülis. Rezső bácsi régen meghalt, egy este éppen a redőnyt húzta le, amikor megszédült, Elza néni pedig néhány évvel később, és akkor a boltot is eladták. Julika elkezdte keresni a helyét az életben, akkor még volt Röltex, ott helyezkedett el eladóként, aztán üzletvezető lett, később egy hajón felszolgáló, albérletben lakott, gyűjtögette a pénzt, hogy visszavásárolhassa a boltot, bankoktól is próbált hitelt felvenni, de semmi sem sikerült neki. Gyakran elment a Pannónia utcába, ahol a bolt helyén  antikváriumot nyitott két vidám, fiatal lány, az ajtó előtt cigarettáztak nevetgélve. Julika szomorúsággal vegyes irigységgel nézte őket.

         Még anyától is próbált pénzt kérni.

         -Mire kell? –kérdezte bizalmatlanul anya.

         -A boltot szeretném visszavásárolni – felelte ő.

         -Az csak egy álom – legyintett anya.

         Egyszer eljött hozzám a Külügyminisztériumba, ahol akkor tisztességes beosztásban dolgoztam és arra kért, hogy segítsek neki.  Negyven éves volt. Adott egy önéletrajzot, tíz sor az egész, el sem olvastam.

         -Beszélek németül – mondta. Blúza gyűrött volt, a haja ápolatlan.  Szánalmasan festett. - Bármilyen munkát vállalok.

         -Egyedül élsz?

         -Nem találtam még senkit.  

         Néhány percig még ültünk egymással szemben, szótlanul.

         -Amit tudok, megteszek - mondtam.

         De nem tettem semmit.

         Néhány évvel később felhívott, azt mondta, vidékre költözik, talált munkát, adott egy telefonszámot, amit nem írtam fel.

         Aztán egyszercsak ez  a hívás Körmendről.

         -A legjobb út mindig a hibáinkon át vezet – ezt mondtam neki most, amikor az ágya mellett ültem.  Nem tudom, miért ez jutott eszembe,  mindegy is volt, már nem hallotta. Kábították, hogy ne legyenek fájdalmai.

         A markában egy régi, kopott fényképet szorongatott.  A cérnabolt bejárata előtt ők hárman, Julika, Rezső és Elza néni. Hát ez volt az álom. Az ápolónő szólt, hogy most már menjek. Úgyis vége.

Tizenkét éves koromban apukámmal sokat jártunk meccsre. Szombaton és vasárnap is, amikor  csak lehetett. Rőbaki Laci mindig jött velünk, sőt, legtöbbször ő szerezte a jegyet is. Apukámmal egy idős volt, magas, keskeny arcú, fekete hajú férfi, de nem tudtam sem bácsizni, sem tegezni, pedig mindig mondta, hogy tegezzem. Barátok vagyunk, vagy nem? És kacsintott is hozzá. De hát ő elsősorban apukám barátja volt, még a háború idején ismerkedtek meg. Néha meglátogattak bennünket, Pipi nénivel, a feleségével együtt, hoztak virágot és ürmöst, beszélgettek apukámmal és anyukámmal, én meg lefeküdtem aludni.

-Gyerekük nincs? - kérdeztem.

-Nincs - felelte anyukám.

-Miért nincs?

-Mert nincs - adta meg a pontos választ anyukám.

Egy vasárnap éppen hazafelé tartottunk szokásos, unalmas sétánkból, jobb kezemet anyukám fogta, bal kezemet apukám, így mentünk végig a Nefelejcs utcán, amikor anyukám a fejem fölött azt mondta apukámnak, hogy Rőbaki Laciék válófélben vannak. Pipi hívta. Egy hete zokog.

         -Mi az, hogy válófél? - kérdeztem én.

-Nem hallottál semmit - mondta barátságtalanul anyukám, majd a fejem fölött azt felelte apukámnak, hogy sajnálja Pipi nénit, mert egy ilyen alakra ment rá az élete, mint Laci.

Egy héttel később a Népstadionba mentünk, egy egyenruhás férfi is velünk tartott, akit még apukám sem ismert. A nézőtéren sokan tisztelegtek neki. A meccs végén rosszkedvűen gyalogoltam apukám mellett, mert kikapott a Vasas. Szomorú voltam, majdnem elsírtam magam.

-Ki volt ez a bácsi, aki Lacival jött? - kérdeztem már a villamoson apukámtól. A villamos tömött volt, még a lépcsőn is lógtak.

         -Ez a bácsi Laci főnöke volt - mondta apukám, de már nem a villamoson, hanem a Hernád utcában, amikor  senki sem hallotta.

-És Lacinak mi a foglalkozása? - kérdeztem.

Apám megállt, lehajolt hozzám, úgy válaszolt.

-Titok.

-Miért titok?

-Mert Laci kém. De ne mondd el senkinek.  És nem is Rőbaki az igazi neve, ez csak olyan álnév.

Kém.

Majd mentünk tovább.

-Mit csinál egy kém?

Apám mindig türelmesen válaszolt minden kérdésemre, de most azt mondta, hogy majd inkább akkor meséli el, ha nagyobb leszek. 

Kém. Fogalmam sem volt, mit jelent ez a szó de  életemben először borzongást éreztem. Nem mertem többet kérdezni. Még este is, amikor lefeküdtem,  erre gondoltam. Másnap reggel, az iskolai vécében, pisilés közben megkérdeztem Ákos Gyurit, akit okos fiúnak tartottam, hogy mit csinál egy kém.

-Egy kém napszemüvegben jár, látcső van nála és mindent felír, amit lát - felelte ő. Befejeztük a pisilést, begomboltuk a sliccünket. Egy pár csepp még belement a nadrágba, de ezt már megszoktam. Melyik lesz az utolsó csepp? Nem lehet azt tudni előre. Amúgyis becsengettek, mindegy volt.

Rőbaki Lacival egyre ritkábban találkoztunk. Elvált Pipi nénitől és újra megnősült, de az a házassága sem sikerült. Rőbaki Lacit évekkel később láttam egyszer, a Zserbó teraszán ült, elegáns, vajszínű öltönyben és újságot olvasott. nem volt rajta napszemüveg, nem volt a kezében látcső és nem írta fel, amit látott.  Akkor éppen nem kémkedett.

Dadogásom története

Van tökéletes gyerek? Sokszor mondják a szülők, hogy a gyermekük tökéletes, és vannak szülők, akik el is hiszik. A szemükfénye. Így beszélnek róla.  Így beszéltek rólam is. De aztán, ha baj van, akkor a gyerek már nem tökéletes és nem is a szemük fénye. Én biztosan nem tartoztam a tökéletes gyerekek közé. Ráadásul már kiskoromban felfedezték, hogy dadogok, amiért aztán sokat gúnyoltak.

         -Ne is törődj vele – mondta anya, de én törődtem. Ez nem olyasmi, amivel lehet csak úgy nem-törődni. A dadogás az olyan fogyatékosság, amit már az iskolában szerettek gúnyolni az osztálytársaim, később munkatársaim és ismerőseim lenéző szomorúsággal figyeltek.  A legrosszabbkor tör rá az emberre, szégyenletes, titkolnivaló, de mégsem lehet leplezni. Szüleim mindenféle dologgal kísérleteztek, gyógytornára  jártam, metronómra énekeltem, légzésgyakorlatokat végeztem. Semmi. Aztán anyám megelégelte a dolgot, elvitt egy logopédushoz, a Madách téri rendelőbe. Gyalog mentünk fel a második emeletre, mert nem működött a lift. Apa is jött velünk. Sokat kellett várni, nekem meg semmi kedvem sem volt az egészhez. Izzadt a tenyerem, fájt a fejem. Felálltam, hogy kimenjek vécére.

-Ne menj pisilni, mert pont akkor fog hívni a doktor bácsi – szólt rám anya.

-Nem tudom visszatartani – feleltem.

-Tanuld meg – mondta anya, benyálazta a zsebkendője sarkát, és letörölt egy kis ételmaradékot a szám széléről.

Aztán sikerült időben visszatérnem a pisilésből, kissé ugyan elkapkodtam, és az utolsó cseppek már a nadrágba mentek. De éppen hivattak. Fiatal, kedves orvos várt, leültetett magával szemben, a szemembe nézett, aztán hátradőlt a székében, és felolvastatta velem Arany János Családi kör című versét. Szerettem ezt a verset, Este van, este van, hibátlanul elmondtam, egyszer sem akadtam meg. A logopédus elvette tőlem a könyvet, barátságosan megölelt, aztán kikísért.

-A gyereknek semmi baja sincs – mondta anyáméknak.

Apa egy borítékot csúsztatott a fiatal orvos zsebébe. Elköszöntem tőle, aztán elindultunk haza.

-Ez jellemző rád – mondta anya mérgesen, amikor a földszintre értünk. – Még dadogni sem tudsz rendesen.