Odze György

odzegyorgy

odzegyorgy

Jaj, Marci, kirándulunk

2017. március 23. - diplomatakomment

Már így ébredtünk. Hogy jaj, kirándulunk. Ikrek vagyunk, tíz évesek, Marci és én. Marci és Zsófi. Kirándulás. Ez az ítélet.

Vasárnap reggel, gyors kakaó, semmi kifli, majd útközben, apa az óráját nézi, hová sietünk, kérdezném, de nem kérdezem, mert minden kérdés növeli a feszültséget, mindennek, amit a szülők mondanak, oka van, és minden, amit mi mondunk, az oktalan, apa már az utcán, úgy tesz, mintha türelmes lenne, de ilyenkor soha nem türelmes, Marci még pisil, hát ne most pisiljen, mondja anya, végre a kulcsot is megtalálja, már mi is az autóban, vajon a riasztót bekapcsolta-e, hát így nem lehet kirándulni, fakad ki apa, visszafordul, Marci felszalad a lakásba és ellenőrzi, minden rendben, na végre, apa rádiót hallgat, anya  a nagymamával telefonál, Marcinak Martonvásárnál megint pisilnie kell, ilyen nincs, fakad ki apa, ez az állandó pisilés, már nem vagytok csecsemők, Tiborék várnak bennünket Tihanyban, nem szeretnék órákat késni, összenézünk Marcival, ezek a jellegzetes apai túlzások, még soha nem késtünk órákat és akkor sem történik semmi, ha órákat késünk, nagyon szeretjük a szüleinket, mi vagyunk a szemük fénye, de ha kirándulunk, akkor minden megváltozik, minden úgy alakul, ahogy ők akarják, és semmi sem úgy, hogyan mi akarnánk, te meg mit beszélsz annyit anyáddal, szól rá anyára. Figyelj a vezetésre, feleli anya, hová figyelnék, apa mérges, otthon mindig minden rendben van, csak a kirándulás, az ne lenne, miért nem maradtunk inkább otthon, kérdezi Marci, mert levegőre van szükségetek, feleli azonnal, gépiesen anya, persze, időben érkezünk, Tibor, apa barátja, Lili néni a felesége, Anna és Gábor, a két elkényeztetett, unalmas gyerekük, puszi mindenkinek, a szokásos felesleges szavak, hogy megnőttetek, és a felesleges kérdések, hogy megy az iskola, de már senki sem figyel a válaszra, menjetek ki a kertbe játszani, kapunk sós perecet és málnaszörpöt, Marci éhes, majd később ebédelünk, feleli Lili néni, aztán csak nézzük egymást Gáborral és Annával, Marci elmegy pisilni, azzal is megy az idő, szeretnénk fagylaltozni, javaslom, de anya szerint ebéd előtt nem lehet fagylaltot enni, sétáljatok inkább, sétálni pedig unalmas, hát akkor nézelődjetek, van egy kilátó a közeli dombon, csak vigyázzatok, amikor átmentek az úton, vigyázzatok, amikor átmentek a síneken, vigyázzatok vigyázzatok, vigyázzatok, már tele van ezzel a fejem, mondja Marci, lepisilte a nadrágját, igen, mert Tibor rámnyitott és megijedtem, amúgyis megszokta az iskolában, hogy sietni kell, egy-két csepp nem számít, ilyen kis ijedős vagy? kérdezi Anna, jelentéktelen, vékony kislány,  már tizenkét éves, elkezdtek nőni a mellei, ettől már nőnek képzeli magát, elhatároztam, hogy egész nap nem is szólok hozzá, alig érünk a kilátóhoz, megszólal a telefonja, mert persze az már van neki, ebéd, kiabálja a készülékbe Lili néni, újabb csapás, most pisilj, Marci, viccelődik vele apa, csak akkor viccelődik vele, ha sokan vannak körülötte és szeret a társaság középpontja lenni, de persze, a legnagyobb hülyeségekkel, ilyenkor bezzeg nem vagyunk a szemefényei, mindenki nevet, már ittak, nem láttam, de érzem a hangjukon és nem szeretem, ha isznak, akkor olyan bizonytalanná válik körülöttünk minden, akkor bármi lehet, amit nem szeretek, persze Gábor mellé ültetnek, Lili néni hozza a levest, vigyázzatok, forró, akkor minek hozza be, olvasom ki Marci szemeiből, éppen velem szemben ül Anna mellett, na, milyen volt a kilátó, kérdezi Tibor, de apa éppen mond neki valamit, aztán Lili néni szedi le a tányérokat, anya segít neki, az egyiket leejti, nagy nevetés a szobában, ezért lett a feleségem nyelvtanár, mondja apa vidáman, mert jó a kiejtése, már hat az alkohol, mindenki újra nevet, csak mi nem, nem szeretjük, ha anyán gúnyolódnak, apa és Tibor sokat ittak, aztán sziesztáznak, anya és Lili néni mosogat,  csend van a házban, Marci nagyot sóhajt, de jó lenne otthon. 

Sziámi ikrek

Ha nem történik meg ez az eset a sziámi ikrekkel, talán bennem sem jön elő ez a történet.

Még tavaly a szombathelyi kórházban operálták a szememet és Tihanyból betegszállítóval vittek, ahogy mondják, kontrollra. Tudni kell ehhez, hogy mi az a betegszállító. Egész életemben városi gyerek voltam, mostanában, hogy vidéken – és nem akárhol, hanem Tihanyban – élek, találkozom ilyen fogalmakkal. A betegszállító nem mentőautó, hanem egy közepesen fűtött ingajárat,  közepes állapotban lévő Ford Transit, ami elindul hajnalban Veszprémből, összeszedi a szombathelyi kórházba sugárkezelésre beutaltakat, megáll négy-öt kis településen, a vezető kiszáll, besegíti a rászorultakat, végül valamikor délelőtt megérkezne Szombathelyre. Közben olyan településeken hajtunk át, amelyekről nem mertem volna feltételezni, hogy ilyenek Magyarország nyugati – tehát közismerten fejlettebb – részén léteznek. Elhanyagolt utak, elhanyagolt házak, elhanyagolt emberek. Reggel útra kelnek, délután hazaviszi őket a betegszállító. És ez így megy nap mint nap. Küzd értük a betegszállító, küzdenek értük az orvosok, hátha még néhány év marad az életükben, ami azonban nem igazi élet, hanem csak egy kísérlet a túlélésre.

Az egyik faluban végigdöckölődtünk az utolsó utcán, megálltunk az utolsó ház előtt. A ház ablakai bedeszkázva, a kerítés bedöntve, mintha itt nem lakna senki, olyan volt. A betegszállító bement a házba. Telik az idő, vagy fél óra, aztán kitámogattak egy idős férfit, akiben szemmel láthatóan alig van élet, kezében egy gyűrött Coop-szatyor, feltámogattuk a buszra, nagyot sóhajtott, ahogy leült. Az utasok többsége ismeri egymást, hiszen naponta utaznak együtt. Gégerákos, mondják, menthetetlen, nem fog beszélgetni, mondják utastársaim. Megyünk tovább, én mégis megkérdezem, miért vannak bedeszkázva a ház ablakai, mert hát a szomszédok minden alkalommal betörnek, ha látják, hogy elvisznek, mondja, hangja tényleg csak alig, de örül, hogy valaki szól hozzá, miért nem hívja a rendőrséget, kérdezem, városi fiú vagyok, szeretek kérdezgetni,  a vállát vonja, ugyan már, a szeméből olvasom, hogy ostoba naivnak tart, huszonnyolc a nyugdíjam, végülis mindegy, legyint.

Megállunk egy szociális otthonnál is, a beteg nem akar jönni, várunk, amíg a sofőr és az ápolók igyekeznek uralni a helyzetet, kellene egy oxigénpalack, de hát nincs, bassza meg, ez nem mentőautó, mindnyájan türelmetlenek vagyunk, időre kellene Szombathelyre érni, meg még aznap mindenkinek haza, végre kitámogatják, mi lesz az ebédemmel, kérdezi, ne aggódjon, mondja egy ápoló,  aki szemlátomást már hozzászokott az ilyen helyzetekhez, eltesszük magának, így van ez minden nap, mondja a betegszállító, végre teljes a létszám, nagy nehezen elérjük Szombathelyt, ködös, esős nap, a betegszállító egyenként felkísér mindenkit oda, ahová tartozik, egy kis papírmunka, visszafelé a társaság ugyanaz, én végzek először, kettesben ülünk a betegszállítóval, szar meló, rosszul fizetik, mondja, hát így van ez Magyarországon, de hát valakinek ezt is meg kell csinálnia korábban mentős voltam, egy kis bakonyi faluba hívtak egy fiatalasszonyhoz, a kilencedik hónapban volt, már nagyon szenvedett, amikor odaértünk, attól féltünk, hogy a kocsiban fog szülni, vittük Zircre, ott, a rendelőben éppen csak megvizsgálták, csak annyit mondtak, valami gond van, azonnal menjünk tovább Veszprémben, már láttuk, hogy vérzik, mindegy, nem húzom tovább, mire a kórházba értünk, meghalt, mi sem tudunk minden nap csodát tenni, a férje mondta akkor, hogy soha nem voltak orvosnál, terhesgondozásról nem hallottak, azt hitték, minden rendben van. És higgye el, nem ő volt az egyetlen. Akkor elegem lett.

         Hát ez jött most elő bennem, ez a  történet.

A főkonzul

Csiszár Jenő kinevezése a milánói főkonzulátus vezetőjének inkább mulatságos, mint bosszantó. Főkonzulnak lenni azonban Milánóban olyan munka, ami jelentős tapasztalatot és komoly munkabírást követel. Fontos gazdasági központ, tele nagynevű gyárakkal és intézményekkel, ott nem csak mókázni kell, azután ott az a sok arra járó, bajba került magyar állampolgár, az ő ügyeiket is intézni kell. Éppen a veronai baleset mutatott rá mindennél erőteljesebben a magyar diplomáciai kirendeltségek hatalmas felelősségére. Nagyon jól kell ismerni a nemzetközi jogszabályokat, az olasz társadalmi életet és magas fokon beszélni a nyelvüket. Hát ezeknek kellene Jenőnek megfelelnie. Hazafias cselekedeteiért nyilván mehetett volna valami távoli, csendesebb helyre, ám közismert, Olaszország iránt érzett szeretete miatt választotta Milánót, ez fontos szempont, de nem szabad meghatározónak lennie. Azzal, hogy a külügyi vezetés ezt támogatja, lényegében viccet csinál a diplomata-szakmából. Arra utal, hogy ez egy olyan munka, amire gyakorlatilag, ha van kellemes politikai háttere, mindenki alkalmas. Felesleges hosszú éveket eltölteni a Külügyminisztériumban, felesleges tapasztalatokat szerezni korábbi kiküldéseken. Legyél politikai kedvenc és megkapod ingyen.
         Pekingben volt szerencsém ismerni a svájci konzult, aki hatodik külföldi kihelyezését követően, hatvan évesen, akkor ment nyugdíjba.
         -Soha nem akart nagykövet lenni? – kérdeztem akkor tőle.
    -A konzuli szakmát tökéletesen megtanulni soha nem lehet – felelte mosolyogva. – Én erre tettem fel az életemet.
         Hát ennyit.

Találkozásom Indira Gandhival

 Vannak pillanatok, amikor az ember egyszercsak úgy érzi: átéli a történelmet. Amikor olyasmi történik, amihez köze van. Nem hitte volna, de mégis. Ez egy szerdai napon történt, 1984 október 31-én. A miniszterelnöki villa éppen félúton volt munkahelyem, a kulturális intézet és a nagykövetség között, hetente többször elhajtottam előtte. Sőt, néhány alkalommal magam is jártam odabent, amikor a kormányfő magyar politikusokat fogadott. Minden alkalommal nagy hatással volt rám az a természetes szerénység és egyszerűség, ami rezidenciáját, ezt a földszintes, még a brit gyarmatbirodalom idején épített villát  jellemezte.  Az utcán, a bejárat körül és a kertben poroszkált néhány őr, olyan ódivatú puskával felszerelve, amelyek sokkal inkább illettek volna fegyvermúzeumba. Hogyan védik meg ezek a miniszterelnököt, aki egyébként naponta kapott fenyegető leveleket és telefonhívásokat? Ezen minden alkalommal, amikor ebben a házban jártam, elgondolkodtam. A hindu vallás azonban természeténél fogva kész szembenézni a halállal, a halált az élet természetes befejezésének tartják, ami minden élőlény földi útjának végállomása. Nincs benne semmi rendkívüli. És vajon nem így van? 

Indira Gandhi egyébként maga is rendkívül természetes és egyszerű asszony volt, nem kápráztatta el a hatalom, nem érdekelték a külsőségek, hivatását igazi szolgálatnak tartotta. Már megjelenésében, tartásában, a száriban, amit viselt, volt valami egyértelmű határozottság és céltudatosság, ami mindenkire, aki a társaságában volt, nagy hatást gyakorolt. Vendégeit maga fogadta a bejáratnál és udvariasan ki is kísért mindenkit, amikor távozott. Több alkalommal is beszélt azokról, akik az életére törnek. Azt is mondta, hogy nem fél tőlük. “Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.” 

És ő azon kevesek közé tartozott, aki a sorsával igazolta azt, amiről beszélt. 

Egy alkalommal a kulturális intézetben kiállítást rendeztünk Brunner Erzsébet Indiában élő, magyar származású, kalandos életű festőművész képeiből. Ez a rendkívül tehetséges asszony a zsidóüldözés elől menekült el Magyarországról. Egy éjszaka megjelent álmában Rabindranath Tagore, ezért lányával útrakelt, hogy felkeresse a neves bengáli költőt Calcuttai-i othonában. Bombay-ig hajóval utaztak, onnan vonattal tovább, amihez azért a negyvenes években nem kis bátorság szükségeltetett. Később megfestette Tagore képét, közel került a Nehru-családhoz, több festménye díszítette Indira Gandhi otthonát is.  Idős korára, amikor mi megismertük, izületi bántalmai miatt már nem tudott festeni, szerény körülmények között élt, Mari gyakran vitt neki magyar ételeket.  

A bemutatóra meghívtuk Indira Gandhit is, hosszasan vártuk a visszaigazolást, ígéretek is elhangzottak arról, hogy eljön, de aztán titkára útján üzente, nem tud részt venni, ám ha ideje engedi, egy későbbi alkalommal bekukkant. Mindnyájan tudomásul vettük a döntést már csak azért is, mert nyomon követtük az indiai politikai életet és tudtuk, hogy a kormányfő naptárában hetekre és hónapokra előre minden perc foglalt. 

Néhány héttel később egy délután teniszütővel a hónom alatt és az elmaradhatatlan termosszal a kezemben indultam a kerti teniszpálya felé. A kulturális intézet épületének emeletén laktunk, így természetes kötelességem volt, hogy szemügyre vegyem, minden rendben van-e, és hogy a gondok, Nath, bezárta-e a kiállítótermet és lekapcsolta-e a légszabályozókat. Négy óra volt, rekkenő hőség. Aznapi partnerem, Félix késett, ezért leültem a bejárat mellett, a portán, böngészgettem az indiai újságokat és vártam. Néhány pillanat múlva motorzúgást hallottam. Az üvegajtón kipillantva azonban nem kollégám japán gyártmányú autóját, hanem egy indiai Ambassador   mintájú gépkocsit láttam begördülni az udvarra, amelynek tetején kék lámpa, hűtőjén pedig az Asóka-címeres nemzeti lobogó jelezte, hogy utasa rendkívül fontos személyiség. Mielőtt bármire gondolhattam volna, kinyílt az ajtó és kiszállt Indira Gandhi. Annyi időm még maradt, hogy felálljak az asztaltól. Bemutatkoztam, aztán körbevezettem a miniszterelnököt a kiállítási teremben. Majd fél órát töltöttünk együtt, ő egy elegáns szárit viselt, én a kissé kopott Fred Perry-emblémás rövid nadrágot, meg egy agyonmosott, hamisított Lacoste trikót, öltözékem azonban szemlátomást a legkisebb mértékben sem zavarta. Az ajtóban kezet fogtunk, a titkára még egy fényképet is készített rólunk, majd beszállt az autójába, kiintegetett az ablakon és távozott. Félix  már a pályán melegített.

-Ne haragudj – mondtam neki. – Indira Gandhi volt itt.

-Nem történt semmi – felelte ő udvariasan, ám enyhén szólva kételkedve a szavaim hitelességében.

Arra viszont nem számítottam, hogy a fénykép, amelyen a hamis Lacoste-trikóban és az agyonmosott Fred Perry nadrágban állok a miniszterelnök oldalán, másnap reggel valamennyi napilapban megjelenik. Ezek után viszont biztosra vettem, hogy a nagykövet, Próbáld Géza első dolga lesz, hogy magyarázatot kérjen erre a jelenségre. Pontosan nyolc órakor meg is csörrent asztalomon a készülék.

-Odze, mi ez a stílus? – kérdezte a rá jellemző közvetlenséggel. –  Hogy került Indira Gandhi a kulturális intézetbe? És hogy lehet, hogy te tenisztrikóban fogadod? Normális vagy? És hogy lehet az, hogy én nem tudok róla? 

-Én sem tudtam előre. Nem jelentette be, hogy eljön.

Próbáld hallgatott. Nagyokat szuszogott a vonal másik végén.

-Ilyen nincs. Biztos odatelefonált, de senki nem vette fel a kagylót. 

Erre én hallgattam, mint rendesen. 

-Még egyszer ilyesmi ne forduljon elő - dohogta.

-Rendben van – feleltem. - Majd szólok a miniszterelnöknek, hogy tanuljon jómodort. 

Indira Gandhit néhány hónappal később meggyilkolták. Egész életében egységes Indiát szeretett volna építeni, ebben az egyik legelvakultabb ellenségei a szikh vallási fanatikusok voltak. 1984 június 1-én a miniszterelnök utasítására katonai alakulatok behatoltak a szikh vallás fellegvárába, az Amritsar-i Arany Templomba, ami egyúttal a szélsőséges mozgalmak székhelye is volt. Ez a lépés példa nélkül álló merész cselekedet volt, a miniszterelnök ezzel nyíltan azt üzente a terroristáknak, hogy ő az úr a házban. A szélsőségesek pedig nyíltan visszaüzenték Indira Gandhinak, hogy meg fogják ölni. 

Október 30-án, kedden a kormányfő Orissa államban tartott beszédeket, az ország már a választásokra készült. A miniszterelnököt szállító különrepülőgép későn este érkezett vissza Delhibe. Indira Gandhi még egy tanácskozást tartott a rezidenciáján, mielőtt nyugovóra tért. A személyi biztonságáért felelős őrparancsnok ismételten említést tett arról, hogy szeretné eltávolítani a miniszterelnök környezetéből a szikh testőröket, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy a szélsőséges mozgalmak megpróbálják felhasználni őket. 

-Erről szó sem lehet – csattant fel ingerülten Gandhi asszony. – Én nem vagyok hajlandó különbséget tenni ember és ember között.  Ha merényletre készülnek ellenem és megölnek, hát megölnek. Az elveimet nem adom fel. 

Másnap reggel hat órakor jelentkezett szolgálatra Satwant Singh, a kormányőrség őrmestere. Arra kérte az ügyeletes tisztet, hogy eredetileg kijelölt posztja, a kapu helyett belső őrjáratra osszák be, mert hasmenés gyötri. Az ügyeletes tiszt engedélyezte a szolgálati szabályzattal ellentétes kérés teljesítését. 

Indira Gandhi szokása szerint hat órakor kelt, némi jógázás után teázott és kefirt fogyasztott. 

Elolvasta a reggeli újságokat, rövid megbeszélést tartott Mathur doktorral, a háziorvosával, majd következett a nemzetbiztonsági kabinet ülése. Tíz órakor ezt megszakították, mert a kertben Peter Ustinov várt rá. A neves angol rendező a BBC megbízásából készített volna interjút a miniszterelnökkel. A kormányfő egy oldalajtón hagyta el az épületet, megigazította száriját és elindult egy árnyas, kikövezett kerti úton. Egyedül ment. Őrparancsnoka rendszeres kéréseivel szembeszállva makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a lakóhelyén senki se kísérje. 

Aztán, egyszercsak szembetalálta magát Satwant Singh-el, aki hét lövést adott le rá. 

“Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”

            A fényképet mindenesetre megőriztem. És mindig a legnagyobb szeretettel gondolok Indira Gandhira. Azóta is keresem azokat a politikusokat, akiknek vannak elveik és hűségesek maradnak hozzájuk. 

 

Az érem másik oldala

 

Hogyan lehetett egy választást elveszíteni egy ilyen megosztó és ellenszenves ember ellen, mint Trump? Ez a nagy kérdés. Most, hogy a demokraták lassan felébrednek, talán összeszedik az okokat. Először is a hagyomány: nyolc év után az amerikaiak szeretnek pártot váltani, ez felrázza a társadalmat, most pedig az unalmas Obama-korszak után ez különösen így volt, nem akartak egy unalmas Clinton-korszakot. Komoly gondok nincsenek: a gazdaság nincs rossz állapotban, ám Trump jól érzett rá, hogy egy kis „lelki felrázás” mindig segíthet: mint elismert üzletember, ő aztán ismeri a fortélyokat. Clinton gazdasági kérdésekben szemlátomást alulmaradt és ráadásul – jogosan – még kisebbségi érzése is volt.

Nem volt igazi üzenete sem: az egyetlen érv, amit gyakran használt, hogy igazából ő alkalmas az elnökségre, van gyakorlata a politikában, ismeri a nemzetközi környezetet, ami igaz is volt, ám Trump masszív mondatai mögött ezek nem mutatkoztak erőteljesnek. Egy politikusnak meg kell tanulnia magas szinten eladni magát (erről számos magyar áldozat is tudna mesélni): és Hillarynek ez a kampány során nem sikerült. Amikor valaki felkészül egy ilyen megmérettetésre, nem csak ellenfele gyenge pontjait kell ismernie, hanem tisztában kell lennie saját múltjának sebezhető felületeivel is. Clinton esetében ez a külügyminiszteri megbízatása során elkövetett törvénytelenség, szabálytalanság, szakszerűtlenség – nevezzük, ahogy akarjuk – vagy valamilyen más, a Clinton családhoz kötődő magánérdek, amit eddig nem tártak fel pontosan. Ez ott kísértette őt az első pillanattól fogva, ezért sok szakember nem is tanácsolta neki a jelöltséget, mondván, hogy akár győzelme után is jöhetnek további kellemetlenségek. Nem jelentett különösebb előnyt a külügyminiszteri tevékenység, az átlagos amerikai úgy gondolja, hogy a diplomáciát amúgy is az elnök irányítja, és sok esetben ez igaz is (Kissinger volt a klasszikus kivétel).

A titokzatos e-mailek és a szerverhasználat vizsgálata során az is megmutatkozott, hogy Hillary gyenge pontja: a konfliktuskezelés. Neki valamilyen módon – esetleg egy őszinte vallomással - el kellett volna jutnia oda, hogy ez az ügy ne kerüljön elő sem a kampány, sem az esetleges későbbi elnökség idején. Körülbelül olyan naivan kezelte, ahogyan Nixon a Watergate-ügyet és ez sokba került neki. Csak találgatni tudunk, hogy tanácsadói miért nem lehettek nagyobb befolyással rá. Joggal hihettük, hogy stábjában igazi szakemberek vannak, akik az egészségügyi gondjait is jobb kommunikációval és nem utólagos magyarázkodással hárítják el. Látniuk kellett volna, hogy Hillary fárad, és nyilván idegileg is nehezen viselte a kimerítő kampányt, amihez nem szokott hozzá.

Végezetül, az utolsó érv: hitt a közvélemény-kutatásoknak, amelyek szinte végig az ő győzelmét vetítették előre éppen tapasztalata és politikai gyakorlata miatt. Trump látszott a történetben a rossz vidéki fiúnak, Hillary pedig a helyes városi kislánynak, ám mint kiderült, Amerikának most éppen az előzőre volt szüksége.

A veszteségeknek azonban még nincs végük: a republikánus többség a törvényhozásban is dominál, és ha Trump ilyen határozottságot mutat a következő egy-két évben, akkor akkor a demokratákra újabb csapások várnak.

Meglepődtünk?

Még szeptemberben beszélgettem amerikai újságíró ismerőseimmel, akik közül meglepően sokan állították, hogy Trump nyeri az elnökválasztást. Veszélyes jóslat volt, mert Európában a legtöbben Hillary Clintont tartották esélyesnek, elsősorban stabil politikai háttere és múltja miatt, míg a hetvenéves milliárdost afféle kívülállónak. A közvéleménykutatások is ezt támasztották alá.

         Amerika azonban más világ. A politikában nagy súlya van a személyiségnek, a meggyőző kampánynak, a jól megválasztott üzeneteknek. Trump győzelmének egyik kulcsa az a mondat, amit olyan sokszor hallottunk: Amerikát ismét naggyá tesszük”. Négy szó, amiben minden benne van. Pesszimizmus, remény, hazafias érzések. A választók szívét vette célba, ami ebben az országban rendkívül fontos. 

         Hatásos, kemény, erőteljes, érett férfi (70 éves, de ez most mintha előny lenne), jól beszél, kimondja, amit gondol. Néha szándékosan fegyelmezetlen benyomást keltett, vad dolgokat hozott szóba, amivel tovább sötétítette a róla kialakult képet. Ugyanakkor ugyanilyen elszántan támadta saját párttársait, elégedetlen volt azzal a munkával, amit a republikánusok végeztek, nyíltan felvette ellenük a harcot.  Ne felejtsük el, hogy Bush elbujdokolt, amikor megtudta, hogy megtámadták az Ikertornyokat, amúgyis jobban szerette Jim Beant, mint a feleségét, Lehet, hogy Trump bárdolatlan férfi, de ez csak az európaiaknak fontos, akik megszokták a finomkodást, mert azt hiszik, hogy a politika, az egy értelmiségi foglalkozás. Imádja a médiát, és a média is imádja. Trump demagóg, de tudja, hogy a demagóg érveléseken a legnehezebb fogást keresni. Az, hogy harcol a bevándorlók ellen, ma tükrözi a természetes társadalmi hangulatot az Egyesült Államokban.

Az is mellette szólt, hogy Amerika a szórakoztatásról szól, a politika, a politikai nagygyűlés is egyfajta show-műsor, talán ezért is választja annyi színész a politikát, úgy érzik, ez is egyfajta szerep, Trump pedig olykor mintha a saját reality-showjának főszerepében játszott volna. Nagyon jól kezelte a válságait, pedig megpróbálták erőszakos nőcsábásznak is beállítani, de ezekből a helyzetekből jól jött ki, üzenve választóinak, hogy kemény csatákban is magabiztosan fog cselekedni.

         Aztán kellett egy gyenge ellenfél. Valljuk be, Hillary nagyon bízott magában, túlságosan is, el sem hitte, hogy veszíthet és ettől elkényelmesedett, nem számolt azzal, hogy a ténnyel, hogy nyolc év demokrata vezetés után sokan változást akarnak, megint mások kimondatlanul is idegenkedtek egy női vezetőtől. Az a tény, hogy Hillary mögött hosszú politikai múlt áll, ezúttal tehernek bizonyult. Az FBI-nyomozás, amit végülis, az utolsó pillanatban leállítottak, nyomot hagyott a választók emlékezetében. Unalmasan beszélt, olykor mintha maga sem hitt volna abban, amit mondani akar.

         Egy kampányban sok minden elhangzik, amiből aztán kevés dolog megy át a politikai programba. Trump a választás éjszakáján már megválasztott elnökként higgadtan, de optimizmustól tüzelve beszélt, az egységet hangsúlyozta, ami arra is utalhat, hogy azért nem lesz itt falépítés a mexikói határon, nem lesznek efféle meggondolatlan cselekedetek.

 

         Tanulságos néhány hónap volt, még sokáig elemezhetjük…

Terike biztosan szólt a Főnöknek


Néhány évvel ezelőtt komppal keltünk át Visegrádról Nagymarosra (micsoda nagyszabású, sokat sejtető kifejezés: átkelés – valójában néhány perces recsegés-ropogás a Dunán),  a komp egy meglehetősen elhasznált, fekete füstöt pöfögő, a szétesés határán úszó  motoroshajó, kötelekkel hozzá erősített uszály, két végében felhúzható rámpa éppencsak eléri a part szegélyét, azon kell az autóknak le- és felgördülniük), a legénység két kemény tekintetű, borostás, unott arcú, nyilván korán életcélt tévesztett legény, szájukban cigaretta lóg, szóval átkeltünk.

A folyóparthoz vezető lejtőn sorjáztak a járművek, így magam is járművemmel, benne családtagjaimmal. Feleségem szállt ki, megszokott önfeláldozásával és feudális alávetettsége révén, hogy az értelmetlenül távolra épített, lépcsőn megközelíthető pénztárnál jegyet vegyen. Lehetne közelebb is a jegypénztár, vagy, mondjuk, lehetne jegyet venni a hajón – de nincs közelebb a jegypénztár, nem lehet jegyet venni a hajón. Valamiért. Így alakult ki. Lehet, hogy Terike, a jegypénztáros már szólt egyszer a Főnöknek, hogy kényelmesebb lenne az autósoknak, ha, mondjuk, a szakadó esőben nem kellene mászkálni az amúgyis síkos kövezeten, a Főnök azonban kedvesen bár, de határozottan arra intette Terikét,  hogy törődjön a maga dolgával, ne akarja átszervezni a hajóközlekedést a Dunán. Tehetséges nép a magyar, vitán felül, mint sokan állítják, ám konkrét helyzetekben meg ügyetlen. Hiába, a sokszáz éves külföldi elnyomás kiszívta az önbizalmunkat. Ilyenkor persze mindig arra gondolok, hogy a finnek is ötszáz évig éltek idegen elnyomás alatt, de hát mások példája bennünket nem vigasztal. Miután feleségem kiszállt, behúztam a kéziféket, sebességbe helyeztem a sebességváltókart és beszélgettem a hátsó ülésen ülő gyerekeimmel. Társadalmi beágyazottságomnak hála, személygépkocsim jó márkájú, műszaki állapotát folyamatosan magas szinten tartom, gyermekeim nevelésünk eredményeképpen türelmesek, okosak, még csak figyelmeztetni sem kell őket arra, hogy a sebességváltókart rugdosni ilyen helyzetben nem szerencsés. Időnk van, mert mindig úgy tervezzük az utazást, hogy ne kelljen kapkodni, inkább várunk, mint sietünk, gyerekeink is sokat utaztak, tudják, hogy a sikeres utazás titka a pontos indulás. Az  életformám is így alakult. Szerencsés pasasnak számítok tehát Közép-Európában. De azt is tudom, hogy ez nem általános. Sokan nem ilyen szerencsések: ők veszik a használt autót, amivel már korábban is gondok voltak, de ezeket eltitkolták, pénzt kellett volna áldozni a karbantartásra, de mindig ez az a pénz, amit nem karbantartásra áldoznak, ez a sorstragédia első eleme, hogy azt gondoljuk valamiről, történetesen éppen a kézifékről, hogy nincs jelentősége, mindig sietni kell, mert mindig késésben vagyunk, „át kell kelni” a gyerekorvoshoz, el kell érni a kompot, a gyerekek azonban nem tudnak sietni, minél jobban siettetjük őket, annál kevésbé tudnak sietni, és minél inkább kellene sietni, annál kevésbé tudnak, a komp menetrendje és az orvos fogadóórája szigorú, és akkor elérkezik a pillanat, a sorstragédia visszafordíthatatlan pillanata, az apa, aki tudta, hogy az autója rozoga, sejtette, hogy a kézifék megbízhatatlan, mégiscsak kiszáll jegyet venni, mert a kikötő pénztárában dolgozó Terike hiába mondogatta a Főnöknek, hogy ez így nem jó, hogy az autóvezetőknek kell szaladgálniuk a pénztárhoz, meg lehetne ezt oldani okosabban is, a Főnök azonban barátságosan megveregette Terike hátát, hagyja csak másra a szervezést, Terike,  és sem Terikét, sem a Főnököt nem érheti sem rossz szó, sem megrovás, hiszen csak úgy cselekedtek, mint mi, mindnyájan, tehetséges nép vagyunk, de évek óta nézzük a bizonytalanul kikötő kompokat, a meredek lejtőn sorjázó autókat, a rossz burkolatú utakat, amelyek közvetve számos baleset okai, ám ezért a karbantartókat és a tervezőket nem érheti sem rossz szó, sem megrovás, hiszen magunk is ilyenek vagyunk,  egy budai utcasarkon egy autó két éve kidöntötte a balra kanyarodni tilos táblát, azóta mindnyájan balra is kanyarodunk, számos baleset is volt ott, az önkormányzatnál azt mondják, nem az ő dolguk, nem is tudják, pontosan, kinek a dolga, a rendőrség azt mondja, nem az ő dolga, ez a közterületfenntartó dolga, ott meg azt mondják, ha majd az önkormányzat szól, megnézik,  ott is van egy Terike, aki szólt a Főnöknek, de a Főnök legyintett, vannak ennél fontosabb dolgok, persze, mindig mindennél vannak fontosabb dolgok,  egy évvel ezelőtt egyszer még a képviselőmet is kerestem, de az irodájában csak egy tarka otthonkát viselő nénit találtam, aki keresztrejtvényt fejtett, a képviselő úr nagyon elfoglalt, mondta, nincs ideje ilyen apróságokkal foglalkozni, de mindenesetre felírta a nevemet és a telefonszámomat egy kockás füzetbe, hogy majd visszahívnak,  jó ez így is, vajon kinek vagy minek van ma olyan tekintélye, ami változtatást kényszerítene ki, persze, ezek nem nagy dolgok, látszólag a kézifék állapota sem nagy dolog, mindnyájan látjuk, hogy milyen sorsuk van a mozgáskorlátozottaknak fenntartott parkolóhelyeknek, miközben már nem hiszünk a mozgáskorlátozottaknak kiadott engedélyeknek sem, egy televíziós műsorban bemutatták, hogyan lehet ilyenek viszonylag könnyen és olcsón vásárolni, az ember azt várná, hogy na, ebből aztán nagy botrány lesz, de nem lett botrány, semmi sem történik, hiába, a közállapotok,mondjuk, pedig a közállapotok mi magunk vagyunk, és most már mi magunk is elkoptunk ebben a harcban, hogy szóljunk a szabálytalankodóknak, a törvényszegőknek, de senkit sem érhet rossz szó vagy megrovás, és akkor egyszercsak elérkezik az apa életében a sorstragédia kiteljesedésének pillanata, még éppen időben érkeznek a komphoz, sietve kiszáll az autóból, hátrahagyva családját a rosszul, balesetveszélyesen épített lejáraton, biztosan számtalanszor cselekedett már így, és a kézifék, amíg bírta, tartotta az autót, de most, éppen most már nem bírta, és az apa, akinek szemefénye a három gyerek, az élete értelme, amiért szerény életében annyi áldozatot hozott,  lesz maga a gyilkosuk. Anya segíts, de már nincs segítség. Lett volna, de most már nincs. Nincs más felelős, nincsenek tanúk, nincs Terike, nincs Főnök, nincs senki. Marad a bíróság. Az ügyet, ugye, muszáj tárgyalni, mert, ugye, egy ügy ma Magyarországon, a mi igazságszolgáltatásunk rendszerében nem maradhat lezáratlan. Az apának nem jutott neves ügyvéd, ebben a dologban a neves ügyvédek nem találnak fantáziát. Tisztességes, pontos ügyvédje van, aki azonban nem tud szembemenni az igazságszolgáltatással. Meg kell úszni, valahogy.  És ott vannak a bizonyítékok. A kézifék, meg a kulcs. Hogy milyen állásban van. A tisztességes rendőrségi szakértő is mutatja, hogy hát bizony. Gondatlanság.  A komplejáratok azóta is veszélyesek, Terike időnként szól a Főnöknek, a Főnöknek azonban mindig van más dolga. Így van ez. 

Ez Kínai lesz

A kínaiaknak soha nem volt szükségük idegen nyelv tudására, valahogy mindig boldogultak nélküle, külföldön is. Amikor először jártam Amerikában, ottani ismerőseim mesélték, hogy a kínai közösség számos tagja nem is próbálkozik meg az angol nyelv elsajátításával, kínai újságot olvasnak, helyi kínai televízióadót néznek. Pekingben a fiatalok már érzékelik, hiába beszéli másfél milliárd ember a kínai nyelvet, a nemzetközi elszigeteltséget csak úgy lehet feloldani, ha egyre többen tanulnak angolul, ám ez még mindig nem általános. A nagyvárosokban elterjedtek az angol utcanevek, feliratok, a közlekedéssel tehát nincs gond. Ott van azonban a gondolkodásbeli különbség, a már korábban is említett civilizációs szakadék. Amint máshol írom, a kínai úgynevezett betűnyelv, és ennek komoly mentális hatásai is vannak. A struktúra távol áll az európai nyelvekétől. Az egyszótagos nyelvek osztályába tartozik, azaz nagyrészt egytagú változatlan, tehát nem hajlított, vagy ragozott hanem végződés nélküli szavakból áll. Minden szótagot négyféleképpen lehet hangsúlyozni egyenletesen magas, emelkedő, emelkedő-majd-eső, és eső szerint változik a jelentéssel. Ebből adódik, hogy az európai fül a kínai nyelvet éneklő nyelvnek hallja. Némely szótagnak 50-60 jelentése is lehet. A tárgyakat ábrázolásukkal jelölik, ilyen például a hegy, a ház, fa, nap, hold jele. Mindenki, aki csak a képek jelentését ismeri, úgyszólván a saját nyelvét olvashatja és értelmezheti azokat anélkül, hogy ismerné a nyelvet. A nyelvek szerkezeti különbségei miatt a kínai szövegek fordítása nagyon nehéz.     

A kínaiak emiatt is nehezebben gondolkodnak áttételekben, idegen nyelvre történő fordítások gyakran nevetségesek. Angolul tudóknak két fényképet is készítettem a Nagy Fal kötélvasútjának irányítófülkéjéről, hasonló borzadmányok olvashatók éttermek amúgy nagy gonddal megtervezett étlapjain, vagy különböző külföldieknek címzett ajánló- és reklámfeliratokon.

Kedvenc vendéglőnk, a Home Away tulajdonosának felajánlottam, hogy ingyen megírom az angol étlapjukat, amit nagy örömmel fogadott is, és miután egy neves szálloda közelében működött, ezt követően forgalma is fellendült. 

A Capital Paradise munkatársai is igyekeztek: annak a buszjáratnak a vezetői, akik óránként szállították a többségében külföldi utasokat a belvárosba, nyelvtanfolyamra jártak és a végállomásokon gyűrött füzetekből szorgalmasan magolták a szavakat. Különösen kedvelték a Sorry  kifejezést, amit akkor is használtak, ha a busz elindult, vagy megállt, minden nap- és évszakban aGood Morning, boss köszöntéstvalamint rejtélyes okokból a Happy Christmas-t ami a „kellemes hétvége” helyett, valamint hétfőn reggel hangzott el.  Egyszer Mari adott nekik egy magyar képes magazint, amiben gyűröttre nézegették a képeket és  attól kezdve Madame Friderikusznak szólították. Végülis jó volt ez így. 

 

 

 

A Delhi-spuri

Az Indiába érkező magyarok legjobban a hasmenéstől féltek. Sokan már a repülőgépen marokszám kezdtékSulfaguanidin-nal, ami a trópusi körülmények között teljes mértékben hatástalan volt. Persze, elismerem, nem kellemes dolog. Az emberből feltartóztathatatlanul ömlik a béltartalom, úgy tűnik, se vége, se hossza. Különösen akkor kell összpontosítani, ha az ember hirtelen a klasszikus, guggolós változattal kerül szembe.  

Nem volt  kivétel Losonczi Pál, az akkori Elnöki Tanács elnöke sem, aki valósággal rettegett az efféle dolgoktól.
         -És mi lesz, ha tárgyalás közben jön rám? – kérdezte a nagykövettől idegesen, akivel már számtalan alkalommal történt hasonló.
         -Előfordulhat – felelte a nagykövet.
         -És kiérek időben?
         -Kizárt dolog – bólogatott a nagykövet.
Félni amúgy felesleges volt, egyszerűbb az első napokban átesni a Delhi-spurin, aminek megfelelője aBombay-roham és a Kalkutta-vágta, a félelelem azonban erős érzés és nincs ellene gyógyszer.  
És ha az ember fél valamitől, az sokszor be is következik. Szántó volt a leggyávább, akivel az öt év során találkoztam. Egy kartondoboz konzervet és több liter ivóvizet hozott magával, mert úgy tervezte, hogy kéthetes tanulmányútja során nem szeretne indiai ételt és italt magához venni.
         -Ezt nem tanácsolom – mondtam neki, miközben a repülőtérről a város felé hajtottunk. – A hasmenés…
         -Nem szeretnék hasmenést kapni – mondta rémült arccal. 
         Megvontam a vállam. Én csak egy kultuszminisztériumi kiküldött vagyok, gondoltam, nem lélekgyógyász.
         Másnap éjjel kettőkor megszólalt a telefon. Szántó volt a vonalban.
         -Hasmenésem van – mondta kétségbeesetten.
         Azt feleltem, hogy nagyon sajnálom, reggel majd elmegyünk az orvoshoz.
         -Lehet, hogy nem érem meg a reggelt. Ilyen hasmenésem még nem volt az életben.
         -Ez a Delhi-spuri. Pontosan tudom, magam is átéltem.
         -De hát hogyan kaptam? – kérdezte. – Még egy teát sem ittam.
         Azt feleltem, hogy erre nem tudok válaszolni.
         -Éjszakai ügyelet nincs? – faggatott tovább. De már nem volt ideje megvárni a válaszomat, elszólította a bélműködés.
         Reggel elvittem orvoshoz, aki felírta a szokásos karamellízű folyékony gyógyszert, biztosította a sápadt és végsőkig elkeseredett Szántót, hogy másnapra rendbejön.
         Aztán kimentünk a régi városba, a pályaudvar környékére, ahol utcai árusok sütötték a rántottát és friss lepényt árultak hozzá. Ha arra jártunk, soha nem mulasztottuk el Marival, hogy megkóstoljuk.
         -Zabálj – mondtam Szántónak, miután kiparancsoltam a kocsiból és magammal ráncigáltam az egyik árushoz. – Zabálj, ha nem akarsz meghalni.

 

Súlyosak a bajok

 

Mármint a magyar médiában.  Hírek, híradók  súlyos felkészülési hiányosságokról árulkodnak. Azon már régen túl vagyok, hogy kifogásoljam az alany és állítmány helytelen egyeztetését, vagy szóvá tegyek olyan fordulatokat, miszerint  „az a csapat, aki…” A közszolgálati adón rendszeresen keverik a Kínai Köztársaságot a Kínai Népköztársasággal,  a francia elnököt miniszterelnökként emlegetik, a legújabb és talán legbántóbb baki Rio de Janeirót Brazília fővárosaként megnevezni.  Az M1 riporternője szerint az olimpiai különgépen negyven darab sportoló utazik. Túl vagyok már azon, hogy riportereink, „szakértőink” nem tudtak különbséget tenni britek, angolok és észak-írek között, jó, beismerem, elég bonyolult az a szigetország a Csatorna túloldalán, de az ember elvárná azoktól, akiknek ez a foglalkozása, tájékozódjanak, mielőtt beszélnek.  Van még valami: közhasználatú a „repülőgép farkában utazók túlélték…” kifejezés. A helyes fogalmazáshoz nem kellene más, csak egyszer felhívni egy igazi szakembert, ő majd elmagyarázza. A repülőgépnek van törzse, a törzsnek van hátsó része, de farka, az nincs.

            Na, és persze, a sport. Most nem térek ki a sok felesleges lotyogásra, az értelmetlen, internetről másolt adat-tengerre, csupán felhívnám a figyelmet egy új passzióra, az értelmetlen szavak használatára. Ilyen a „felpassz”, az „oldalpassz” és a „hátrapassz”. Régen volt erre egy jó magyar szó, az „átadás”. Tessék meghallgatni a nagy elődöket, hogyan fogalmaztak.  Egy Churchill-i idézet kissé átalakított változatával zárnám: „mielőtt beszélni kezd, nem tudja, mit fog mondani, miközben beszél, nem tudja, hogy mit mond, és miután befejezte, nem tudja, mit mondott.”

süti beállítások módosítása