Csiszár Jenő kinevezése a milánói főkonzulátus vezetőjének inkább mulatságos, mint bosszantó. Főkonzulnak lenni azonban Milánóban olyan munka, ami jelentős tapasztalatot és komoly munkabírást követel. Fontos gazdasági központ, tele nagynevű gyárakkal és intézményekkel, ott nem csak mókázni kell, azután ott az a sok arra járó, bajba került magyar állampolgár, az ő ügyeiket is intézni kell. Éppen a veronai baleset mutatott rá mindennél erőteljesebben a magyar diplomáciai kirendeltségek hatalmas felelősségére. Nagyon jól kell ismerni a nemzetközi jogszabályokat, az olasz társadalmi életet és magas fokon beszélni a nyelvüket. Hát ezeknek kellene Jenőnek megfelelnie. Hazafias cselekedeteiért nyilván mehetett volna valami távoli, csendesebb helyre, ám közismert, Olaszország iránt érzett szeretete miatt választotta Milánót, ez fontos szempont, de nem szabad meghatározónak lennie. Azzal, hogy a külügyi vezetés ezt támogatja, lényegében viccet csinál a diplomata-szakmából. Arra utal, hogy ez egy olyan munka, amire gyakorlatilag, ha van kellemes politikai háttere, mindenki alkalmas. Felesleges hosszú éveket eltölteni a Külügyminisztériumban, felesleges tapasztalatokat szerezni korábbi kiküldéseken. Legyél politikai kedvenc és megkapod ingyen.
Pekingben volt szerencsém ismerni a svájci konzult, aki hatodik külföldi kihelyezését követően, hatvan évesen, akkor ment nyugdíjba.
-Soha nem akart nagykövet lenni? – kérdeztem akkor tőle.
-A konzuli szakmát tökéletesen megtanulni soha nem lehet – felelte mosolyogva. – Én erre tettem fel az életemet.
Hát ennyit.
