A jót könnyű megszokni. Úton vagyunk Észak-Finnországban, Kemiből Rovaniemi felé, Helsinkitől már több, mint hétszáz kilométerre vagyunk és már nyolcadik órája autózunk magányosan vakító napfényben sűrű fenyőerdők és tavak között, csak egy-egy kamionnal találkozunk. Végre egy benzinkút, megállunk, a mosdóban melegvíz, szappan, tiszta törölköző, a kiszolgáló kislány tökéletes angolsággal segít bennünket a tájékozódásban.

         -Hol tanulta a nyelvet? – kérdezem.

         -Az iskolában – feleli mosolyogva. – És svédül is beszélek, a biztonság kedvéért,  most pedig interneten oroszt tanulok. Nincs nagy forgalom, van időm.

         Egy évvel később, már hazafelé. Hajóval Stockholmba, onnan tovább, délnek. Félúton, Malmö előtt egy büfében állunk meg. Legnagyobb megdöbbenésünkre nincs személyzet, minden automatikusan működik. Gép adja a virslit, mellé a krumplipürét, az italt, a süteményt, a fagylaltot. Tanácstalanul álldogálunk Marival, szerencsénkre érkezik egy svéd, ő  magyarázza el, hogy mi az eljárás, errefelé ez a szokás,  fogyasztás, kifelé hitelkártya, az edényeket is egy futószalag húzza egy kis ablak mögé.

         Átkelés Dániába a nyolc kilométer hosszú Oresund hídon, itt sincs személyzet, hitelkártyával fizetünk, délután már Dánia déli csücskén, Gedesby-ben vagyunk,  egy kis, tengerparti panzióban töltjük az éjszakát, a tulajdonos örül, hogy magyarokat lát, fiatalkorában egy kórussal járt a Balatonnál, még fényképeket is mutat, meghív egy italra, vacsora a közeli kocsmában, éppen esküvőt tartanak, jókedvű a társaság, alig tudunk szabadulni. Méghogy a dánok zárkózottak: megint ezek az ostoba előítéletek.

         Másnap hajnalban kelünk, újabb hajóút Rostockba, hajnali öt óra, ködös reggel, aztán autópályán tovább, Berlin,  Brandenburgi kapu, Checkpoint Charlie, de csak autóból, Lipcse, előjönnek a fiatalkori emlékek, valamikor egy nyarat itt töltöttem,  születésnapomra német nyelvtanfolyamra fizettek be a szüleim, még most is érezni, hogy valamikor ez volt az NDK,  hiába egy ország,  azért még mindig  mások a pihenőhelyek is,  a személyzet sem kedves, a pincérek a bejárat mellett cigarettáznak, nem érdeklik őket a várakozó vendégek, lengyel és ukrán turistabuszok, vendégmunkásokat szállítanak,  két kínai csoport is itt ebédel, vidáman fényképezik az autónk diplomata-rendszámát, csoportképek is készülnek.

         Prága, a számomra rossz emlékű Vencel tér, egy pillanatra a Hradzin, délután érkezünk Pozsonyhoz,  nincs megállás, estére szeretnénk hazaérni, két nap alatt 2500 kilométer elég.

         Magyarország. Régen még szorongással vegyes örömmel léptük át a határt, Hegyeshalom a kelet-nyugati átjárás jelképe lett, ma már megállás nélkül hajtunk át, némi büszkeséggel gondolok arra, hogy a gyerekeinknek ezt hagyjuk örökségül, se vízum, se vámvizsgálat, se rettegés, remélem, majd értékelik. Tankolás Mosonmagyaróváron. Régen még olcsó volt a hazai benzin, most már csak hagyomány.

         Unott férfi nyomja az üzemanyagot, miközben mi a közép-európai színvonalú mosdóban idézünk fel az észak-finn körülményeket. De hát ez csak álmodozás.

         A pénztárnál csodálkozva látom, hogy hatvan litert számoltak fel.

         -Különös – mondom -, a mi tartályunk csak ötven literes.

         -Bocsánat – mondja közömbösen a pénztáros kisasszony és autónk finn rendszámára pillant.  – Nem tudtuk, hogy magyarok.

         Na, mondom Marinak, hazaérkeztünk.