Hogyan lehetett egy választást elveszíteni egy ilyen megosztó és ellenszenves ember ellen, mint Trump? Ez a nagy kérdés. Most, hogy a demokraták lassan felébrednek, talán összeszedik az okokat. Először is a hagyomány: nyolc év után az amerikaiak szeretnek pártot váltani, ez felrázza a társadalmat, most pedig az unalmas Obama-korszak után ez különösen így volt, nem akartak egy unalmas Clinton-korszakot. Komoly gondok nincsenek: a gazdaság nincs rossz állapotban, ám Trump jól érzett rá, hogy egy kis „lelki felrázás” mindig segíthet: mint elismert üzletember, ő aztán ismeri a fortélyokat. Clinton gazdasági kérdésekben szemlátomást alulmaradt és ráadásul – jogosan – még kisebbségi érzése is volt.

Nem volt igazi üzenete sem: az egyetlen érv, amit gyakran használt, hogy igazából ő alkalmas az elnökségre, van gyakorlata a politikában, ismeri a nemzetközi környezetet, ami igaz is volt, ám Trump masszív mondatai mögött ezek nem mutatkoztak erőteljesnek. Egy politikusnak meg kell tanulnia magas szinten eladni magát (erről számos magyar áldozat is tudna mesélni): és Hillarynek ez a kampány során nem sikerült. Amikor valaki felkészül egy ilyen megmérettetésre, nem csak ellenfele gyenge pontjait kell ismernie, hanem tisztában kell lennie saját múltjának sebezhető felületeivel is. Clinton esetében ez a külügyminiszteri megbízatása során elkövetett törvénytelenség, szabálytalanság, szakszerűtlenség – nevezzük, ahogy akarjuk – vagy valamilyen más, a Clinton családhoz kötődő magánérdek, amit eddig nem tártak fel pontosan. Ez ott kísértette őt az első pillanattól fogva, ezért sok szakember nem is tanácsolta neki a jelöltséget, mondván, hogy akár győzelme után is jöhetnek további kellemetlenségek. Nem jelentett különösebb előnyt a külügyminiszteri tevékenység, az átlagos amerikai úgy gondolja, hogy a diplomáciát amúgy is az elnök irányítja, és sok esetben ez igaz is (Kissinger volt a klasszikus kivétel).

A titokzatos e-mailek és a szerverhasználat vizsgálata során az is megmutatkozott, hogy Hillary gyenge pontja: a konfliktuskezelés. Neki valamilyen módon – esetleg egy őszinte vallomással - el kellett volna jutnia oda, hogy ez az ügy ne kerüljön elő sem a kampány, sem az esetleges későbbi elnökség idején. Körülbelül olyan naivan kezelte, ahogyan Nixon a Watergate-ügyet és ez sokba került neki. Csak találgatni tudunk, hogy tanácsadói miért nem lehettek nagyobb befolyással rá. Joggal hihettük, hogy stábjában igazi szakemberek vannak, akik az egészségügyi gondjait is jobb kommunikációval és nem utólagos magyarázkodással hárítják el. Látniuk kellett volna, hogy Hillary fárad, és nyilván idegileg is nehezen viselte a kimerítő kampányt, amihez nem szokott hozzá.

Végezetül, az utolsó érv: hitt a közvélemény-kutatásoknak, amelyek szinte végig az ő győzelmét vetítették előre éppen tapasztalata és politikai gyakorlata miatt. Trump látszott a történetben a rossz vidéki fiúnak, Hillary pedig a helyes városi kislánynak, ám mint kiderült, Amerikának most éppen az előzőre volt szüksége.

A veszteségeknek azonban még nincs végük: a republikánus többség a törvényhozásban is dominál, és ha Trump ilyen határozottságot mutat a következő egy-két évben, akkor akkor a demokratákra újabb csapások várnak.