1959-ben tíz éves voltam, amikor egyik este apa egyszer csak megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem Indiába utazni. Ő akkor a külkereskedelemben dolgozott, sokat utazott, de mindig egyedül. Mi az az utazás? Ezt sem nagyon tudtam. Csak láttam, ahogy összecsomagol, becsukja a bőröndjét, megmutatta az útlevelét és a repülőjegyét, megcsókolt és elment otthonról.

És akkor most egyszer csak India. Nem állítom, hogy keveset tudtam Indiáról, inkább azt mondhatnám, hogy semmit sem tudtam. Azt tudtam, hogy Budapesten élünk, pontosabban a Hernád utcában, tudtam, hogy délutánonként jó dolog a Városligetben focizni, és kéthetente hajat kell vágatni a Bajza utcai fodrászatban. A Vasas volt a kedvenc csapatom. Körülbelül ennyit tudtam a világról. De bíztam apában, és mindig boldogsággal töltött el, ha együtt lehettem vele. Így aztán majdnem mindegy volt nekem, hogy hol van India.

Nem is mesés, egyenesen álomszerű volt: séták a pálmafák alatt a decemberi napsütésben, az utcán ökörfogatok, kígyóbűvölők, majomtáncoltatók, a fákon majmok csimpaszkodtak, az étteremben sötét bőrű, csillogó fogsorú pincérek szolgálták fel az ebédet, kezet nyújtottak minden találkozásnál, a mennyezeten pörgettyűk zúgtak. Szeretem Indiát, írtam haza első levelemben. És mennyire szeretem az iskolát is, ahol kényeztettek, mint egyetlen európait, büszkék voltak rám, én pedig meséltem nekik Magyarországról.

Budapest a Duna-partján. Pest és Buda.

És micsoda kirándulások.

A Taj Mahal. Mint a mesében. Jaipur. Egy város, ahol minden épület rózsaszínű. Egyszer vacsoráztunk egy igazi maharadzsánál, Raipurban, ahol a különféle fogásokat kisvasút hozta a konyhából. Luk et disz. A házigazdánk maga kezelte a váltókat és a szemafort, és megengedte, hogy én is irányítsam a mozdonyt. Le is fényképeztük, ott ülünk mindnyájan a nagy asztalnál, a maharadzsa családjával, előttünk a kis vagonok a köris csirkével.

Aztán, húsz évvel később, egyszer én is azzal mentem haza, hogy megkérdeztem Maritól: lenne-e kedve Indiába utazni. Elővettük a régi fényképeket, elmeséltem a régi történeteket (igyekeztem persze mindig másképpen, hogy ne legyen unalmas), este pezsgőt bontottunk, mégiscsak nagy dolog visszajutni Indiába. És egyszercsak ott voltunk, Delhiben. Megérkeztünk, mondom könnybe lábadt szemmel. Kislányaimról patakzik a víz a váróteremben (ó, hát ikrek, milyen édesek), nem értik, mi ez a hirtelen rájuk szakadt meleg, vörös az arcuk, mint a paradicsom. Mari attól fél, kiszáradnak.

De hát nem ez benne a szép? Mintha expedíciót vezetnék. Mondjuk, kisebb nehézségekkel. A lakás hónapok óta lakatlan, a légszabályzók csak zakatolnak, de nem tudják lehűteni az átizzott falakat, a csapok nem működnek, a telefon süket, a hűtőszekrény üres, a bútorok porosak és rongyosak, a nappaliban megtelepedtek a galambok. Mari nem hiszi el, hogy ez lesz az otthona. Reggel fél hét, folyik rólunk a veríték. Élvezni fogjátok, mondtam még otthon, minden percét élvezni fogjátok. Mari délutánra kicsomagol, kelletlenül rágunk néhány falatot, aztán mind az öten felkerekedünk, kimegyünk a közeli piacra, alig pár száz méter, Orsit majdnem elüti egy autó (megmondtam neked, ordítok rá, itt jobbra hajts van,ő erre elsírja magát, amúgy is nyomasztja a sok sötét bőrű ember, nem érti, hogy mit beszélnek és szeretne hazamenni.

Az autók vadul tülkölnek, a piac szűk utcájában lökdösődnek az emberek, Orsi elkóborol, alig találjuk meg, végül halálosan fáradtan megyünk haza, lerogyunk az ágyra, Kati bekapcsolja a mennyezeti pörgettyűket, élvezi, ahogy zúgva kavarja a levegőt.

-Kapcsold ki - üvöltöm -, reumát kapunk tőle!

-Melegem van - mondja.

 Ne panaszkodj, ez India  - szólok rá. Soha nem sír, de most majdnem. Amikor a gyerekek végre elalszanak, töltök Marinak egy könnyű whiskyt szódával (apa is biztosan így csinálta), kimegyünk a kertbe, beleszagolunk a sűrű indiai estébe, amelyben keveredik a hölgy-ujj zsíros szaga, a benzingőz, a veríték, a népszaporulat, összeölelkezünk (merész vállalkozás, de hát én hazajöttem), amikor egyszer csak elsötétül a ház, füst tör elő a kapcsolótáblából, valósággal ránk szakad a meleg. A telefon nem működik (kinek is telefonálnék), megmozdulnak bennem a régi ösztönök. A gyerekkor.

-Kimegyek a piacra, hozok  villanyszerelőt.

-Megőrültél? - néz rám Mari. – Villanyszerelőt a piacról? Éjszaka?

-A piacokon mindig alszik néhány villanyszerelő - mondom határozott önbizalommal. -  Én ismerem ezt az országot.

-Lehet, hogy az országot ismered, de engem nem ismersz - szól utánam mérgesen. - Holnap hazamegyek. Nemsokára visszatérek egy rongyos, koszos fiatalemberrel, akinek egyetlen szerszáma egy életlen bicska. Mari kinn ül a kertben, ölében a szomorkásan cumizó Orsival.

-Kihányta a vacsorát - mondja majdnem sírva Mari.  - És lázas.

-Előfordul - simogatom meg Orsi fejét. - Természetes reakció. Az átállás nehézségei.

Orsi zokogni kezd, neki semmi köze ehhez a sötét és forró országhoz.

Aztán csoda történik: világosság árasztja el a lakást, elindulnak a légszabályozók.

Néhány hónap múlva pedig kirándulunk Raipurba. Sokat meséltem már róla, sikerült izgalmat gerjesztenem a lányaimban, mikor érünk már oda? Háromszáz kilométer, ami Indiában nem gyerekjáték, fáradtak, türelmetlenek és csapzottak vagyunk, emlékeimben valahogy közelebb volt. De hát megígértem. Egy apa tartsa a szavát. Estefelé érkezünk, a közelgő élmény éberen tartja a lányokat, na most majd meglátjátok. A hatalmas homokkőpalotát már messziről látni, olyan, mint régen. Semmi sem változott. A kapuban a portás először akadékoskodik, de hát nyilván ez a munkája, a hungarian diplomat varázsszó azonban megteszi a hatását, bemegyünk a hatalmas fogadóterembe, leülünk kristálycsillárok alatt és kínai vázák között a bársony fotelekbe.

-Na, ilyet még nem láttatok - dőlök hátra magabiztosan. A maharadzsa évekkel korábban meghalt, a lánya vezet körbe bennünket, megmutatja a kitömött tigriseket (Orsi azonnal elsírja magát a látványtól), amelyeket apja lőtt a közeli dzsungelben, előveszi a régi vendégkönyvet 1962-ből, megtalálják benne a nevünket, apa kézírását. Micsoda megható pillanatok. Itt jártunk. Úgy érzem, mintha én magam lennék a történelem. Akkor talán most megnézhetnénk azt a bizonyos kisvasutat. A gyerekek lelkesedése határtalan. A maharadzsa lánya elbizonytalanodik.

-Itt sohasem volt kisvasút - mondja mosolyogva, mert nehezére esik csalódást okoznia.

-De hát emlékszem, határozottan - mondom. - Be is vagyunk írva. Itt vacsoráztunk.

-Igen, itt voltak, persze - a maharadzsa lánya elmosolyodik -, de kisvasút nem létezett....Mindegy, ha már itt vannak, töltsék itt az éjszakát. Vannak vendégszobáink. Értesítem a személyzetet. Néhány percre magunk maradunk. Mindenki hallgat. Ilyen mély hallgatás még nem volt ebben a családban.

-Szóval ez csak afféle mese volt - jegyzi meg aztán Mari -, és nincs is semmiféle kisvasút. A "mesés India" .

-Nem történt semmi - igyekszem némileg vigasztalni a lányokat. - Van itt a környéken egy sivatagi vadrezervátum. Tele tigrisekkel. A legnagyobb egész Ázsiában. Annak idején, emlékszem, egészen közel jöttek hozzánk az állatok, apa a tenyeréből etette a barnamedvét. Nem is beszélve az orrszarvúról meg a gepárdról. És párduc. Az egyetlen élő barna párduc. Egy vízesés környékén táboroznak. És az elefántok! Egy szigeten élnek egy kis tó közepén. Valósággal lebegnek a vízen. Holnap oda megyünk.

-Nem megyünk sehová - mondja Mari határozottan. - Elég volt a mesékből.

Másnap reggel azonban mégis nekivágunk a sivatagnak, a mese, gondolom útközben, mégiscsak a legnagyobb hatalom a világon.

Azon a pénteki napon, 1949. július 22-én Budapesten a hőmérséklet 20 fok volt, élénk, helyenként erős észak-nyugati szél fújt.  Új közért nyílt meg a Marx téren, és a Kálvin tér rendezése miatt a 23-as végállomását a Fővám térre helyezték át.  Kölcse, Sonkád és Fülesd községek termelői terménybegyűjtő versenyre hívták ki az ország összes községeinek gazdáit.  Az Állatkerti Színpadon a Három a kislány-t játszották, és valamivel éjfél előtt én is megszülettem. 

            Születésemre és azt követő évekre, a magára ébredő tudat első pillanataira nem emlékszem.  Fényképeken ismerek csak magamra, amint fehér és kényelmetlen ruhákban valakibe vagy valamibe kapaszkodva sírok vagy mosolygok.  Jellegtelenül dagadt csecsemő voltam, aki időben és szövődmények nélkül esett át valamennyi gyermekbetegségen.  A család, amely körülvett, ott díszeleg a fényképeken, amelyeket rólam készítettek.  Anyám, aki szépségével a többiek fölé emelkedett, ahogyan engem a karjaiban tart és apám, aki sohasem tudott igazán természetellenesen pózolni.  A többiek ijedt és boldog emberek, sajátosan eltorzult jellemvonásokkal, amelyeket, öntudatra ébredve később tapasztaltam magamon.  Örököltem a jó és a rossz tulajdonságokat, amelyeket ők is hordoztak, aztán belém nevelték mindazokat, amelyek hiányoztak belőlük.

            Élveztem az egyetlen gyereknek járó előnyöket.  Alkalmazkodó voltam, egyetlen kötelességemet, hogy minden látogatóba érkező, és engem csodáló rokonunkat megpusziljam, ellenvetés nélkül teljesítettem.  Számomra érthetetlen dolgokat bámultak meg rajtam, fogdostak, csipkedtek, piszkáltak.  Anyámék szerencsére sohasem produkáltattak, természetesnek tartották, hogy semmiféle különleges tehetséggel nem vagyok megáldva.  Mások az én koromban már zongorázni tanultak, vagy bárgyú verseket szavaltak, én csak lebegtem a családi gondoskodás kényelmes hintájában.  Gyakran, amikor sétálni vittek, csodálkoztam a világon, amely zavaros és értelmetlen.  Zajos és túlméretezett.  A felnőttekkel szemben félelmet és gyűlöletet éreztem, egyrészt mert nagyobbak voltak, másrészt mert egymással nagyon komolyan, velem pedig gügyén viselkedtek. 

            Sokszor mondogatták, majd meglátod, az élet nem játék.

            Hisztérikusan bőgtem, amikor óvodába kellett mennem.  Apám a vállán vitt le a lépcsőn, mint egy zsákot.  Otthon akartam maradni, a megszokott szoba megszokott sarkaiban a játékaimmal, a jól ismert, barátságos bútorok között.  A nemrégen felfedezett lakás izgalmaival.  Nyilván akkor éreztem először, hogy a felnőttek valóban mindent megtesznek annak érdekében, hogy az élet ne legyen játék.  Amikor végre egedül hagytak az óvodában, megálltam a kályha mellett, és nem voltam hajlandó megmozdulni.  Aztán kifáradtam a sírásban, leültem egy kis székre, és riadt szemekkel néztem az ellenségeimet.  Az óvó néniket és a velem egyforma ruhába öltöztetett óvodistákat, akik engem néztek ijedten.   Később alkalmazkodtam a helyzethez, de sohasem éreztem jól magam.  Senkinek sem fogadtam szót, erőszakos voltam és konok.  Makacsul kiköptem a csukamájolajat, mert nem ízlett, pihenőidőben játszani mentem, és nem értettem, miért dédelgetnek és kényeztetnek egyik percben, ha a következőben megtiltják mindazokat a dolgokat, amelyek örömet adnak.  Reggelenként beöltöztünk kék egyenruhánkba, sorba álltunk egy kopasz ember fényképe előtt, és azt szavaltuk: „Boldog az élete fiúnak és lánynak – Dicsőség és hála Rákosi Mátyásnak.”  Én azonban egész nap csak a piros, háromkerekű biciklimre gondoltam, és alig vártam, hogy otthon legyek.  Egyébként nem gondolkoztam a világról, megelégedtem a Hernád és a Délibáb utca közé eső részével, amelyet igyekeztem játékokkal megtölteni.  Nemcsak az óvodában vagy otthon – séta közben is vagy elalvás előtt, fürdetéskor, mindig.  Vonat voltam, vagy autóbusz, futballista vagy színész, kalóz vagy hétfejű sárkányt gyilkoló vitéz.  Hebehurgya francia király.  Mindenféle játékot szerettem, legjobban mégis azokat, amelyekbe valamit bele lehetett képzelni.  Egy fadarab gyakran kedvesebb volt, mint egy játék autó. Annak képzeltem, amit a fantáziám diktált, sohasem untam meg.  Órákig úsztattam műanyag szappantartókat a kád vízén, vagy hasaltam az asztal alatt golyókkal és szögekkel.  Szerettem otthon lenni, mert béke volt és mert én voltam a középpontban.

            Ötéves koromban anyámékkal Balatonvilágoson nyaraltunk.  Az akkori rendelkezéseknek megfelelően anyám a tanácsi üdülőben lakott mint beutalt, apám és én egy falubeli ház kis szobájában nyomorogtunk. Az elszakítottság különböző megpróbáltatásokat jelentett, hiszen anyámnak kiváltságokban volt része, amelyek bennünket nem érintettek.  Megrázó volt ismerkedésem a budival, amelyet a házbéliek lelkes rábeszélése ellenére sem tudtam használni.  Émelyegtem a félelemtől, amikor beleszagoltam a feneketlen mélységekbe.  Mindenki számára érthetetlenül rosszul kezdtem viselkedni.  Gonosz csínyeket követtem el, és mindennek, amire kértek tőlem, az ellenkezőjét tettem – az egyetlen lehetséges módon tiltakoztam a környezetem ellen.

            Apám oldotta meg a helyzetet – hazaküldött.

            Iskolába megrázkódtatás nélkül, érdeklődéssel és örömmel mentem.  Más világ volt, hatalmas épület, titokzatosan kanyargó folyosók, naponta változó órarend.  Érdekes szagú könyvek, füzetek, tollak.  Új élet, emóciókkal, örömökkel, gondosan kihegyezett ceruzákkal.  Rátaláltam a rajzolás és firkálás örömére, a színek csodálatára.  Megismertem a betűket: mindent elolvastam, valóságos eksztázisban, újságok címei, könyvek borítóit, cégtáblákat az utcán.  Úgy éreztem, lassan belenövök a felnőttek birodalmába, érteni kezdtem a titkaikat.  Büszke voltam, ha kinőttem a cipőmet vagy nem ment rám a nadrág.  Nem adtam fel a játékaimat sem: játék maradt kezemben a ceruza, függőleges helyzetben rakéta lett, vízszintesen vonat.  Autónak gondoltam a radírt, versenypályának az iskolapadot.  Legszebb játékom azonban az üres papír volt, amelyre bármit képzelhettem.  Az első években Gárdos Péter mellett ültem, a házban is szomszédok voltunk, együtt fedeztük fel a folyosót, a hátsó lépcsőt, a titokzatos padlást és a szomszédos házak házmestereit riasztó liftcsengőket  Szaboliccsal és Vidorral délutánonként gombfociztunk.  A mérkőzések valóságos szertartás szerint zajlottak, amelyek hangulatát Szabolics rádióközvetítés-képzelődéssel színezte.  Házibajnokságokat rendeztünk, listát írtunk az eredményekről, a góllövőkről, és elfelejtkeztünk az iskoláról, a kötelezettségeinkről, amelyeket nem akartunk vállalni.  Guggoltunk, vagy térdeltünk a szőnyegre terített furnér pálya mellett, és megpróbáltuk kiszorítani a valóságos életet.  Gárdos egyszer megkérdezte: te is zsidó vagy? Nem tudom, feleltem, majd megkérdeztem anyámat.  Másnap aztán tisztáztuk, hogy ez nagyon bonyolult, csak akkor értem meg, ha felnőtt leszek, mindenesetre nem azt jelenti, hogy hülye, még ha ezzel a hangsúllyal mondják is mások.  Többet ezzel nem is foglalkoztunk, de megértettem, hogy a felnőttek makacsul őrzik titkaikat – amelyek még megmaradtak.  Anyámék gyakran vittek színházba vagy operába; utána hónapokig játszottam az alakokkal és szavakkal, amelyeket láttam és hallottam.  A bábszínház nem elégített ki, untam a boszorkánymeséket, a farkas-Piroska históriákat.  Többet kívántam.  Ákos Gyurival űztünk látomásjátékokat.  A szülei franciaágyán kalózhajót játszottunk, ugráltunk, visítoztunk, győztünk, meghaltunk.  Nőket raboltunk el és vettünk feleségül.  Titkos szigeteket fedeztünk fel és kincseket ástunk elő.  Igazi barátság azonban egyedül Gárdos Péterrel kötött össze.  Mindent megbeszéltünk együtt, lányokat lestünk meg, akik tetszettek nekünk, igazi nagy kalandokra vágyódtunk.

            Újabb kényelmetlenségek következtek, amelyek beosztották időnket: kisdobossá avattak mindenkit az osztályban, és fogadalmat tettünk mindenféle jó cselekedetek véghezvitelére.  Nekünk azonban a délutáni gombfocizásnál semmi sem volt fontosabb, így aztán, év végén, amikor egy piros nyakkendős pajtás előtt számot kellett adnunk a tetteinkről, mindenfélét hazudoztunk, amiért megdicsértek bennünket.  Szabolics, aki mindig is a leggyávább volt közöttünk, beismerte, hogy semmit sem csinált: alaposan leszidták.  Az őszinteség értékét, amennyire emlékszem, akkor kérdőjeleztem meg először.  Tízéves koromban sokat olvastam.  Meséket, jegyeztem meg emlékezetben, de belekaptam komolyabb könyvekbe is, és tanulás helyett sokat ültem a nagy íróasztalnál, és gondolkoztam azokról az alakokról és történetekről, amelyekre rábukkantam.   Gyakran kiléptek a lapokról, és egy világot éltek velem.  A könyvek csodái elkápráztattak.  Nem sokkal tízedik születésnapom után apámékkal Indiába utaztam.  Életem meredeken elkanyarodott a házbéli fiúkétól, szomorú voltam, amiért el kellett válnom tőlük.  Ugyanakkor tele voltam lelkesedéssel, lobogással és félelemmel.  Az utazás csupa gyönyörű érzés meghódítása volt; repülni, elszakadni a földtől, a levegőből nézni a Vörös-tengert, a hatalmasan elterülő városokat.  Valósággal megrészegedtem a élményektől, amelyek egyszerre öleltek körül, mindent látni és hallani akartam, mindenkivel beszélni akartam  Könnyen alkalmazkodtam mindenhez.  Megérkezésünk pillanatától természetesnek fogadtam el az utcán kóborló tehenet és a plafonon lapuló gyíkot.  Nem voltak előítéleteim, semmin sem csodálkoztam.  Gyönyörködtem a természetben, amelynek színei bátrabbak és vadabbak voltak, mint otthon, az állatokban, amelyek szabadon közeledtek az emberekhez a város parkjaiban.  A szomszédunk hűtőszekrényét egyszer kirabolta egy majom: mindenki szörnyülködött és kétségbeesett, én visítottam az örömtől és drukkoltam neki.  Apámmal sokat sétáltunk a parkokban és ligetekben, a közelünkben levő klub golfpályáján.  Szerettem a házunkat, ahol laktunk, az indiai háziszolgánkat, aki, amikor apámék esti fogadásokra mentek, az ajtóm elé feküdt, egy hatalmas késsel a kezében, hogy védelmezzen.  Az iskola, ahová apám beíratott, nagy park volt önmagában.  Sátrakban tanultunk, hatalmas fák és széles zöld tisztások között.  Talán azóta is ezek a fák vonzanak, amelyek alatt biztonságban éreztem magam.  Szerettem ott lenni.  Lassan közel kerültem osztálytársaimhoz, gyakran hívtak meg magukhoz, de ritkán jöttek el hozzánk.  Sokszor kirándultunk a közeli nagy parkokba, egy mogul síremlékhez, ahol harci játékokat játszottunk.  Megismertettem velük a számháborút, attól kezdve én voltam a vezér, mindig és mindenben.  Meglehetősen bizonytalanul irányítottam azonban a csapatmozgásokat és harcosaim felvonulását, ezért később lemondtam a főparancsnoki címről.  Honvágyat sohasem éreztem, eleinte még a levélírást is kellemetlen kötelességnek tartottam.  Később azonban  levelekbe belecsempésztem saját elképzelt és izgalmas kalandjaimat, s ez nagy élvezetet okozott.  Anyám eleinte elnézte ezeket a füllentéseket, arra gondolt, kinövöm majd, ahogyan kinőttem a ruháimat, és a cumizást is.  Miután anyám a leveleket ezt követően gyakran ellenőrizte, nem maradt más hátra, mint titokban hosszú kalandos történeteket írni Gárdosnak és Szabolicsnak.  Ezeket általában az iskolai szünetekben írtam, és még hazafelé úton feladtam. 

            Rone Shaapal, egy szőke holland lánnyal, valamelyik indiai barátom születésnapján ismerkedtem meg, és attól kezdve naponta találkoztunk kora délután vagy sötétedés előtt.  Gyakran sétáltunk a mogul síremlék körül, és többször ügyetlenül megcsókoltuk egymást.  Furcsa és zavaró mélységeket fedeztem fel magamban, érzelmeket, amelyekről korábban csak könyvekben olvastam. Szerettem volna mindig vele lenni, megsimogatni az arcát, fogni a kezét, amikor a hűvös levegőjű síremlék lépcsőin jártunk.  Tom Sawyer volt akkoriban a példaképem.  Különös figyelemmel kísértem viszonyát Rebecca Thatcherhez, és természetesen igyekeztem úgy öltözni és olyan dolgokat mondani, mint ő.  Szerettem volna ugyanúgy kalandokba keveredni, hullarablókat és gyilkosokat meglesni az éjszakában, de nem mertem otthonról elmenni esténként.  Szerettem volna hőstettet vállalni, mint ő, aki elvállalta Becky helyett Dobbins tanító úr könyvének eltépését, de féltem a veréstől.  Minél többet olvastam, annál többet szerettem volna én is írni.  Egy délelőtt aztán, valamelyik unalmas órán hosszú történetbe kezdtem, amelynek a kényege az volt, hogyan mentem meg Rone Schaapalt egy szigetről, gonosz emberek fogságából, akiket egy nagy vitorlás hajóval közelítettünk meg Ákos Gyurival.  Háborúkat vívtunk az erőd bevételéért, és a pincében elrejtett kincsek megszerzéséért.  Ennek a történetnek a leírása igen nagy örömöt okozott nekem, sokszor elolvastam, és új meg új részleteket toldottam hozzá.  Terveztem egy másik regény megírását is, amelyik az őserdőben játszódik, Rone Schaap és családja azonban hamarosan elhagyta Delhit. A szomszéd utca sarkáról néztem, ahogyan becsomagolnak a szürke Mercedesükbe, és elindulnak a repülőtér felé.  Rone Schaap nagyon szép volt azon a reggelen, hosszú haját kék masnikkal két copfba kötötte, rövid, piros ruha volt rajta és kék cipő.

            Az életet igazságtalannak és kegyetlennek tartottam, amiért elvette tőlem a gombfocizásokkal töltött délutánokat és a barátaimat.  Adta helyette Rone Shaapot, akit szintén elvett, és nem adott helyette semmit.  Egyedül éreztem magam, és nem lehetett megvigasztalni.  Egyetlen szórakozásom az volt, hogy pilótafülkét játszottam a verandáról nyíló kis kamrában, amelyet korábban nem használtunk.  Délutánonként bezártam magam, és semmivel sem tudtak anyámék kicsalogatni.  Az életemet álmokkal és játékokkal akartam berendezni, amelyeket senki sem vehet el. 

            Mielőtt végleg elutaztunk Delhiből, utoljára elmentem a mogul síremlékéhez.  Mintha egyszerre öregedtem volna meg, búcsúztam Rone Schaaptól, akit soha nem láttam többé, és Indiától, amelyről olyan keveset tudtam meg.  Csak annyit éreztem biztosan, hogy az élet megint elvesz valamit, amiért semmit sem kapok cserébe.

Valójában mi érdekelt gyerekkoromban? Semmi.  Aztán középiskolás lettem és még mindig semmi.  Sokat gondolkodtam, hogy kellene valami, ami érdekelhetne, valami, aminek az ember alárendeli az életét. Mert akkoriban sokat hallottam ilyesmiről. Alárendelte életét a munkásmozgalomnak.   És éppen a munkásmozgalomnak? Hogyan lehet az életet bárminek is alárendelni? Az élet éppen azért élet, hogy azt semminek se rendeljék alá. Szakembernek lenni. Érteni valamihez, amihez kevesen értenek. De mihez értsek? Szerettem volna érteni az aluminiumgyártáshoz. Egyszer feleltem is belőle a gimnáziumban, az alumínium puha, vágható, ezüstfehér, porrá törve szürke könnyűfém. A levegő oxigénjével gyorsan reagál, és a felületét védő alumínium-oxid miatt passzív: a tömény savak nem támadják meg. Amfoter jellegű, ebből következik, hogy lúgok és híg savak oldják aluminátok, illetve alumínium-sók képződése közben. Ha eltávolítjuk az oxidréteget, reagál vízzel; ekkor alumínium-hidroxid  keletkezik és hidrogéngáz szabadul föl. Az alumíniumtermékeken a védő oxidréteget mesterségesen vastagítják (eloxálás). Az alumíniumedényeket nem jó súrolni, mert a védőréteg nélkül az alumínium reakcióba lép a levegő oxigénjével és víztartalmával.

De igazából ez sem érdekelt. Nem minden érdekes, amit az ember tud.

Tanulj szakmát. Györgyi néni, anya egyik barátnője laboráns volt, vérben, pisiben meg kakiban kutakodott, ez volt a szakmája.  Ezt akartam? Nem, nem akartam laboráns lenni. Talán orvos? Mit tanulnak az orvosok? Megtanulják a betegségeket és megtanulják, hogy hogyan lehet a betegségeket gyógyítani. Ha lehet gyógyítani. A nátha ellen nincs orvosság, ezt mondta mindig Lőhr doktor, a körzeti orvos, amikor anya belázasodott és egy kendővel kötötte be a fejét. És a másnaposság ellen sincs.  Vannak más gyógyíthatatlan betegségek, amikor Zsiga bácsi egyszercsak kórházba került, mindenki azt mondta, gyógyíthatatlan betegségben szenved, senki sem mondta ki a családban azt, hogy rák, de az újságokban sem írták meg, ha egy híres ember rákos volt, csak annyit írtak, hogy hosszan tartó, súlyos betegség, ebből aztán mindenki értett, de ehhez sem volt sok kedvem, egész életemet betegek között tölteni, láttam egy fiatalembert egy Ford autóban, gyakran hajtott végig az Népköztársaság útján, sötét öltönyt viselt és kihajtott nyakú fehér inget, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, néha ült a Különlegességi Cukrászdában  és pasziánszozott,  ez tetszett volna nekem, ez a foglalkozás, ám nagymama lebeszélt róla, szerinte ez a férfi strici volt és nőket futtatott, akiknél pénzért lehetett szerelmet vásárolni,  megpróbáltam ezt is elképzelni, milyen lehet ez a szerelmet vásárolni, egy olasz filmet is láttam akkoriban a Bethlen moziban, ahol nem vették szigorúan a korhatárt, egyedül mentem, ez volt az első eset, hogy egyedül mentem moziba,ez érdekelt, a mozi,  volt híradó,  híradó után szünet, jött a perecárus, meg egy sztepptáncos, azután végre  elsötétül a nézőtér és kezdődik a film, csak néztem, hogy  léteznek ilyen nők, mint Lollobrigida, már a neve is csupa izgalom volt,  és lehetnek férfiak, akik megcsókolják és átölelik, hát mi más számít az életben, anya egyik nap jókedvűen állított haza, sikerült jegyet szereznie a Bánk bán előadására, és ez, mondta ő, engem is nagyon érdekel majd.

-Engem nem érdekel a Bánk bán – feleltem.

-Legalább tegyél úgy, mintha érdekelne – mondta erre anyám elégedetlenül, amiért megint nem tudott örömet szerezni nekem.

-Rosszabb is van, mint a Bánk bán – vetette közbe apám gúnyosan.

-Miről szól a Bánk bán? – kérdeztem.

Anyám nem tudta elmondani, de nem azt mondta, hogy nem tudja elmondani, hanem azt mondta, hogy bonyolult, ezért aztán mégiscsak elmentünk a színházba.

         -Nagyon figyelj, mert a végén el kell mondanod, hogy miről szó, elvégre okos fiú vagy – mondta akkor anyám. Erőt vettem magamon. Nagyon figyeltem, annyira, amennyire még soha nem figyeltem semmire az életben.

De miről szól a Bánk bán?

Ottó herceg mindenáron - ha csak egy éjszakára is - el akarja csábítani Magyarország nagyurának, Bánk bánnak erényes feleségét, Melindát. A kóbor lovag, Biberach megígéri, hogy segít neki. Petur bán és a "békételenek" iszogatnak. Összeesküvést szerveznek, mely megbeszélésének helye aznap este Petur házában lesz. Érkezik Bánk bán, akit Petur hívott haza országjáró körútjáról, s meghívja őt is a titkos találkára. Tiborc jön, aki lopásra adta fejét, s szeretne mondani valamit a nagyúrnak, de az nem hallgatja meg. Biberach találkozik Ottóval, s ígéretéhez híven különböző porokat ad át neki, melyek egyike altató a királyné számára, a másik pedig szerelemre gyújtja majd Melindát iránta. Melinda elutasítja Ottó közeledését, Gertrudis pedig közli öccsével, hogy támogatja Melinda iránti szerelmét. Eközben Bánk elrejtőzött egy rejtekajtóban, s kihallgatta Ottó tervét. A nagyúr kétségbeesve gondolkodik, mi tévő legyen. Petur házában gyülekeznek a "békételenek", akik pártütést szerveznek a királyné ellen, mondván kizsákmányolja az országot, s a magyar elöljárók helyett hazája fiait teszi a magyar hivatalokba. Bánk érkezik, aki végül mégis eljött a találkára. Hallva, miben egyeztek meg távollétében, meglepődik. Megpróbálja lebeszélni őket tervükről, mondván nem akarja, hogy a felkelést a nép szenvedje meg, az pedig természetes, hogy a királyné jobban szereti övéit. Már-már siker koronázza fáradalmait, ámde érkezik Biberach, aki tudatja vele a szörnyű hírt, Ottó meggyalázta Melindát. Bánk elrohan, hátrahagyva a lázadozó Peturt és társait. Melinda Bánk bocsánatáért esedezik, hiszen ártatlanul bűnös ő. Bánk elzavarja, később azonban rájön, hogy felesége valóban ártatlan. Újból feltűnik Tiborc, aki most már végre elmondja mi nyomja lelkét: a királyné kiforgatta őket minden vagyonukból, ezért kénytelen lopni éhező családjának. Bánk csak most veszi észre kivel van dolga: ifjú korában Tiborc mentette meg életét a jáderai csatában. Feleségét ezért barátjára bízza, hogy kísérje haza vidéki birtokára. A nővére elől menekülő Ottó találkozik Biberachhal, aki azonban megtagadja tőle további segítségét. A lovag, mivel bűntelen, távozni készül, ekkor azonban a herceg hátulról orvul leszúrja. A királyné hívatja Melindát, aki tébolyulva beszéli el szerencsétlenségét. Gertrudis szánja, de nem tesz érte semmit. Mikhál bán érkezik, aki, mint mondja, követként érkezett a pártütőktől. Ezt hallva Gertrudis azonban elfogatja, s hasonló szándékkal küld testvéréért, Simonért is. Érkezik Bánk, aki Mikhálra bízza fiát, majd Gertrudishoz belépve fejére olvassa a királynénak személyes és az ország iránti vétkeit. Gertrudis menekülni készül, azonban mikor a nagyúr hazáját gyalázza, megfordul, s tőrrel támad Bánkra. Ő azonban kicsavarja kezéből azt, s leszúrja a királynét. Kívülről lárma hallatszik, a zendülők törnek a szobába. A haldokló királyné gyermekei iránt kiált, majd Ottót teszi meg halála okozójának. Myska bán a királyfiakért rohan, míg Solom mester megpróbálja visszaszorítani a lázadókat. Na és akkor Endre, Magyarország királya győzedelmes hadjáratból érkezik haza, de itthon felesége halálának híre fogadja. Keresteti a gyilkost, de a zendülők mind tagadnak, mondván, jöttükkor a királyné már halott volt. Végül megérkezik Bánk, aki magára vállalja a szörnyű tettet. Indoklása szerint azért tette mindezt, hogy az országban ne törjön ki polgárháború. Endre el akarja vitetni, de mivel Bánk az ősi Bor nemzetség tagja, ezért felette nem ítélkezhet. Ekkor párbajra hívja, de Bánk elutasítja. Már éppen vívni készül a király helyett kiálló Solom ellen, azonban Myska ekkor tudatja mindenkivel, hogy a királyné ártatlan, az altatónak köszönhetően nem tudott semmiről. Mikhál felajánlja a kis Somát a királynak. Szomorú menet érkezik, Tiborc a halott Melindát hozza. Elmondása szerint Ottó emberei felgyújtották Bánk házát, de ő elhozta Melinda holttestét. A király végül hosszas gondolkodás után szabadon engedi Bánkot, s megengedi, hogy eltemettethesse feleségét.

Szóval erről szól a Bánk bán. Ilyen egyszerű.

De  anya még a büfébe se vitt el. Ott mindig sokan vannak és nagy a tülekedés, azt mondta.

Valaminek pedig lennem kell.

Mi lehetek még? Gyakran figyeltem Miska bácsit, a cipészt, amikor cipőt vittem hozzá javíttatni a Murányi utcába. Miska bácsi egyedül dolgozott a kis műhelyében, ült egy zsámolyon, barna, foltos bőrköpenyben, rádiót hallgatott, rossz, fekete fogai között cigarettát tartott, ügyesen bánt a szerszámaival, mindent meg tudott csinálni, amit csak rábíztak. Nem érdekelte, kié a cipő, nem érdekelte, mennyi ideig viselték, megmondta, mennyit kér érte és mikor lesz kész, krétával ráírt egy számot a cipők talpára, aztán elhelyezte egy polcon. Ez komoly szakma, gondoltam akkor, ez egy igazi, komoly szakma. Lehet, ezt is gondoltam, hogy akkor cipész leszek. Végülis nem szégyen. 

-Ki vagy? – ez a Hamlet első mondata. Ott ültem, a Madách Színház nézőterén és valósággal beleborzongtam ebbe a kérdésbe. De ezt legalább értettem, nem úgy, mint a Bánk bánt.  – Ki vagy?

Tudnék válaszolni rá? És apa, aki mellettem ült, és csak nézett előre, a színpadra, vajon tudna válaszolni rá? Este aztán, amikor kimentem a fürdőszobába, fogat mosni, néztem a tükörbe és azt kérdeztem: ki vagy? Jólesett ott állni, csak nézni magamat gondolatok nélkül. Ki vagy?

-Szóval, mi akarsz lenni? – kérdezte anya türelmetlenül, amikor tizenhat  éves lettem. Anya mindent türelmetlenül kérdezett, egyik nap én voltam a szemefénye, sőt, az egész család szemefénye, másnap úgy beszélt velem, mintha útjában lennék.

-Nem tudom.

Ő kérte mindig, hogy legyek őszinte. Csakhogy őszintének lenni nehéz. Talán a legnehezebb dolog a világon. 

-Valaminek kell lennie az embernek.

-Te tudtad tíz éves korodban, hogy mi akarsz lenni?

-Azok más idők voltak – legyintett anya. Rágyújtott és kinézett az ablakon, mintha saját magát látta volna tíz éves korában.

És megkérdezte akkor is, amikor tizennégy éves lettem és beírattak egy gimnáziumba. Be vagy iratva, mondta egyik este anya, és úgy éreztem, vége az életemnek. És ha akartam volna lenni valami, már azt sem akartam volna megmondani. Kinek a dolga az, hogy mi leszek? Csak az enyém.

-Szóval, mi akarsz lenni?

Hallgattam. 

-Úgy nem lehet élni, hogy az ember nem tudja, mit akar. Mert a végén utcaseprő leszel – felelte anya akkor csalódottan. Úgy nézett rám, mintha máris egy kukásautó végén csimpaszkodnék. Mennyi baj van velem, erre gondolhatott. Aztán, szokás, szerint csak ültünk a konyhában némán, a nagy családi  hallgatások színhelyén, vártam, amíg anya megelégeli ezt az üldögélést.

-Igen, utcaseprő – ismételte, de aztán szerencsére megelégelte az üldögélést. Felállt, nagyot sóhajtott. – Borzasztó lenne.

Akkor néhány napig figyeltem is a utcaseprőket, hogy mit csinálnak, de semmi borzasztót nem találtam benne. Egész nap friss levegőn vannak, füttyögetnek a nők után, délutánonként a Fény utcai piacon főtt kolbászt esznek, sört isznak, nagyokat nevetgélnek. Oda is képzeltem magam közéjük, felnőttként, szakadt atlétatrikóban, micisapkában, nevetgéltem volna én is.

Korán kell kelni. De még mindig megéri.

Az világos, hogy Magyarországon kampánytéma lett a migránskvóta, bár kampányt szemlátomást csak a vezető kormánypárt folytat, az ellenzék szokásához híven nem tudja, mitévő legyen. Így persze könnyű lenne kampányt folytatni, de így sem könnyű, ugyanis senki sem beszél arról, hogy pontosan hány emberről is van szó. Talán emlékezünk még arra, hogy 2015 szeptemberében az uniós belügyminiszterek aláírták a kvótamegállapodást, sőt, 2016-ban maga Orbán kormányfő is aláírt egy „következtetés” című dokumentumot, ami ugyan nem jogszabály,  de a tartalma köti a tagállamokat. Már akit, persze.

            Közben, ha az ember utánanéz, akkor azt látja, hogy Magyarországnak körülbelül 2000 menekültet kellene befogadnia, mi hát azért nem egy drámai nagy szám. Ha megnézzük az európai összehasonlító adatokat, akkor látjuk, hogy mi a sor végén vagyunk.  Persze,  tisztában vagyunk a Fidesz érveivel, éppen eleget halljuk az állami rádióban és televízióban,  de csakugyan olyan drámai 2000 ember letelepítése az országban? Azzal is tisztában vagyunk, hogy jöhet majd egy második és harmadik migránskvóta, esetleg magasabb létszámokkal, de talán éppen azért kellene ezt a 2000 körüli létszámot elfogadni, hogy később legyen erkölcsi alapunk arról beszélni, hogy azért  mégiscsak tettünk valamit az ügyért.

            Azt is mondogatják, hogy ezek e „relokált” menekültek nem maradnak majd itt, hanem az első alkalommal továbbállnak.  Hát akkor semmi további tennivalónk az üggyel.

            Végezetül: a magyarországi muszlimok száma ma eléri az 50 ezret. Van saját templomuk és saját hentesboltjuk. Bízzuk rájuk a migránsokat.  Beszélt már valaki velük? Szerintem ők majd segítenek.

Mindenki tudni akarja, mi történik ott és részesedni akar a fejlődés előnyeiből.

-Ez egy csoda – mondta nekem az Ikea vállalat egyik svéd igazgatója. - Húsz éve ezeknek az embereknek még fogalmuk sem volt a nyugati kultúra értékeiről. Amikor az első áruházunkat terveztük, mindenki legyintett és biztosra vette, hogy a vesztünkbe rohanunk. Ma már azt sem tudjuk, hány áruházat kellene építenünk, a kínaiakat minden érdekli, mindent megvesznek. A kínai gazdaság vonata csak most indul, és már majdnem minden hely foglalt. Aki most nem száll fel, egy életre lemarad.

-Csalás az egész – legyint a Chase Manhattan Bank pekingi kirendeltségének vezetője, miközben szorgalmasan kortyolja a Martinit egy elegáns fogadáson. – Látszat. A kínaiak mindig is világelsők voltak abban, hogy hogyan kell becsapni a világot, csak a módszerek változtak. Persze, mindenki itt van, mert senki sem engedheti meg magának, hogy ne legyen itt, ám Kína valójában átláthatatlan. Rengeteg tanulmányt iratunk, de soha nem értünk egyet.  A statisztikák megbízhatatlanok, a termékek minősége ellenőrizhetetlen. De sokan vannak, alacsonyak a fizetések, mindent megtermelnek, amit csak akarnak, vagy amire megrendelést kapnak, de maguktól semmit sem találnak ki. Márpedig a XXI. század a kreativitás és a tudomány százada lesz. Most azt hiszik, hogy ők diktálnak, pedig az, ami folyik, gyakorlatilag egy modern gyarmatosítás. Idejövünk, jó fizetést kapunk és kivisszük az országból, amire szükségünk van, cserében ők megkapják a modern élet örömeit.  A budapesti repülőtér várótermében két magyar fiatalember a kínai fényképezőgépekről beszél, a Koppenhága felé tartó gép fedélzetén, mögöttem két, vélhetően amerikai üzletember a kínai befektetési lehetőségeket taglalja, Brüsszelben a magyar diplomatákat az érdekli, mi lesz Kínával, Budapesten az asztalosunk meséli, hogy újabban már csak kínai kalapácsot használ, mert az jobb. Telefonál egy volt osztálytársam, műbőrrel foglalkozik, szívesen jönne ki néhány napra Pekingbe, televíziós műsorvezető barátom is szeretne már egyszer itt forgatni, de nem tudja, hol kezdjen hozzá, Debrecenben a taxisofőr, amikor meghallja, hogy hol dolgozom, rám mosolyog.

         -Jó magának. Ott még rend van.

         Azért ez nem egészen egyértelmű.   

         A városi lakosság tehetősebb lett, előkelőbb rétegének életformája látványosan nyugatiasodott, a gazdag ember BMW-t vesz, a még gazdagabb a feleségének vesz BMW-t, a középosztály is igyekszik, de a többség megmaradt a hagyományos, szinte falusi szokásrend mellett, még mindig szívesen ülnek ki pizsamában és papucsban a panellakások udvarára, a sajátos kínai úton a szocializmus eszméinek párhuzamosan kell haladniuk a piacgazdaság előnyeivel és óhatatlan hátrányaival. Ma már vidéken sincs éhezés és figyelembe véve a lakosság számát és az átlagos gazdálkodás szervezetlenségét, ez nem csekély eredmény.

         Egyesek szerint Kína nem is egy ország, hiszen a gazdag, erőteljesen kapitalizálódott kelet-kínai városok semmiben sem hasonlítanak a szegény, nyugati vidékhez.

         Szóval csoda, vagy vakóság?

         Sokan azt mondják, hogy a hatalmas, ám olcsó és kizsákmányolt munkaerőre épített szédületes gazdasági növekedés üteme sokáig nem tartható fent, Kínának előbb-utóbb kemény, súlyos és drága reformokkal kell szembenéznie, sokkal többet kell költenie egészségügyre és környezetvédelemre, ennek következtében nem növelhető az eddig bíztatóan alakuló életszínvonal, ez pedig akár az ország széthullásához is vezethet.

Én magam nem vállalkoznék jóslásokra, és másoknak is azt tanácsolom: ilyesmiben legyenek óvatosak.

Látszólag ötezer éves kultúra, ám a mi megítélésünk szerint igencsak hiányos. Más civilizáció, más hagyományok, más kérdések, más válaszok. Szakadékok  tátongnak. Kína gazdasági fejlődése nem vitatható, ezt mindenki elismeri, ám a kínaiak azt is szeretnék, ha az elismeréssel párhuzamosan szeretnénk is őket, márpedig ennek éppen a civilizációs szakadékok miatt komoly akadályai vannak.

Már az amúgy zárkózott politikai vezetés is elismeri, valamit tenni kell. 

A Hong Kongban kiadott South China Morning Post 2006. szeptember 24-i cikke szerint a kínaiak otthon és külföldön egyaránt barbárként viselkednek,  nem mosolyognak, nem kedvesek, nem udvariasak a látogatókkal, nem húzzák le a vécét, köpködnek, harákolnak, hangoskodnak, tolakszanak, nem engedik előre a nőket, szemetelnek. Ha büféasztalt látnak, nem ismernek határokat, állatként habzsolnak, abszurd mennyiséget tesznek a tányérjukra, étteremben leveszik a cipőjüket és a zoknijukat és vakarják a lábukat. Kínában ez természetes, vidéki útjaink során magunk is tapasztaltuk, hogy így van. 

Ám ebben a magatartásban nincsen semmi rosszindulat, a kínaiak egyszerűen végzik a dolgukat, jönnek-mennek, dolgoznak, időnként elszívnak egy cigarettát. Ezenfelül pedig úgy gondolják, mindenki érvényesüljön, ahogy tud, igyekezzen saját ügyét előrevinni, a kedvesség és az udvariasság nem viszi előre a dolgokat, ezért nincs helye a kapcsolati rendszereikben sem.

A kínaiak kifejezetten szeretik a zajos környezetet, a csend pedig zavarja őket. A parkok fáin hangszórókat helyeznek el, amelyekből felváltva mű-madárcsicsergés és zene hallatszik. 

         A kínaiak mindig, mindenhol igen sokan vannak, ezért aztán megtanulták, hogy nem érdemes sorban állni, nem szabad várakozni, ha valahol van egy centiméter szabad terület, oda be kell nyomulni. Mozgólépcsőn, járdán,  üzletekben habozás nélkül taszítják félre a pillanatnyi tétovázókat, de nem azért, mert sietős a dolguk, hanem egyszerűen azért, mert úgy látják, hogy a másik ember útban van.

Kínában mindenki állandó mozgásban van: visz vagy hoz valamit, mindenki gyűjt valamit, hasznosít, újrahasznosít, újra- meg újrahasznosít. A bolti eladók (kivéve az állami üzleteket) nem állhatnak karbatett kézzel, megállás nélkül rakodnak, törölgetnek, átrakodnak, kihoznak, újratöltölgetnek, amit korábban kivittek, azt most behozzák, amit behoztak, azt kiviszik, amit feltettek, azt leveszik, amit levettek, azt felteszik. Nem az a fontos, hogy hasznosan töltsék az időt, hanem az, hogy mindenki legyen mozgásban. A jövés-menés természetes életforma. A nagykövetség előtti fasorban hétfőn árkot ástak, várták, hogy hozzák az új növényeket, de nem hozták. Kedden gondosan visszatemették az árkokat abban a hiszemben, hogy a növényeket nem hozzák, szerdán megint kiásták, mert, hogy talán hozzák akkor esetleg aznap hozzák az új növényeket, de megint nem hozták, ezért aztán csütörtökön betemették, pénteken végre hozták a növényeket, akkor azonban a munkások a város egyik másik részében ástak, ezért csak szombaton este kezdtek hozzá itt az újabb ásáshoz, egész éjszaka ástak, így vasárnapra be is fejezték. 

         A politikai vezetés régóta (és még a társadalom piacgazdasági átalakulásával párhuzamosan is) törekszik a teljes foglalkoztatottságra azzal a nagyon is tisztességes szándékkal, hogy ennek a hatalmas népnek a megélhetését biztosítsák, ezért számos embernek van is elfoglaltsága, amiért fizetést kap, és Ázsiában, különösen pedig figyelembe véve az ország elképesztő méreteit, ez nagy eredmény. A hagyományok miatt az átlagos kínai csak ahhoz ért, ami a dolga, és ez rendben is van, miért is értene máshoz? Azonban nem árt, ha van vele valaki, vagy még jobb, ha vannak vele valakik, akik máshoz is értenek, meg persze, mindenhez kell egy felügyelő, aki részben a munkavégzésre ügyel, részint arra, hogy senki se foglalkozzon azzal, ami nem az ő dolga. Ha sövényt nyírnak, akkor a sövény-nyíró munkás triciklivel érkezik, amit egy triciklista vezet és persze mellette csimpaszkodik még legalább egy-két kísérő, akik téblábolnak sövény-nyírás közben. Árokásásnál egy vagy két munkás ás, de van egy-két főnök és kisfőnök is, aki egy fának támaszkodva figyeli, hogyan megy a munka. Ha mondjuk, egy fűnyírót helyeznek üzembe, a közönségsiker biztosított. A munkaerő egyébként olcsó, tehát még a piacgazdaság alapjain működő lakóparkunk vezetésének is megéri rengeteg embert alkalmazni, akik jönnek-mennek és úgy tesznek, mintha dolgoznának.

         A sok, értelmetlenül végzett munkával összefügg az ugyancsak végtelen, tudatlan pazarlás, de másrészről a fényűzés a gazdagság jelképe. Miközben Kína hatalmas összegekért vásárol külföldről energiát, hihetetlen mértékben pazarol.  Közép-Kínában nagy a szárazság, a vetés gyakorlatilag elpusztul, a régi öntözőrendszereket szétszedték, újak nincsenek, az artézi kutakat már korábban betemették, most ásnak újakat. Ezalatt Pekingben – ahol egyébként hasonlóan kevés a víz (és még kevesebb az ivóvíz) – naponta százezernyi autót mosatnak a tulajdonosok, mert az autónak ragyognia kell. Lakóparkunkban, a  Capital Paradise-ban este tízkor világítanak az üres teniszpályák fölött a reflektorok, ezért szólok a recepción unatkozó ügyeletesnek, hogy talán kapcsolják ki. 

         -Feleslegesen fogyasztja az áramot – magyarázom, mert természetemnél fogva szeretem áthidalni a civilizációs szakadékokat.

         A recepciós ügyeletese bólint, hogy érti, mit mondok, majd beszél a műszaki főnökkel, mondja, mert ez nem az ő hatásköre. Be is ír valamit a Nagy Üzenőkönyvbe, aztán mosolyog. We check the problem.

         Másnap este megint a fényár az üres pályák fölött.

         A Siemens egyik Pekingben dolgozó szakembere mesélte, hogy összehívta kínai munkatársait és energiatakarékosságra igyekezett buzdítani őket. Elmondta nekik, hogy felesleges éjszaka járatni a légszabályozókat, világítani a szobákat, hogy felesleges száz liter vízzel minden nap autót mosni, hogy esőben nem érdemes füvet locsolni. Mindenki bólogatott és jegyzetelt. De nem értették egészen, hogy a német főnök mire gondol. Az ilyen elvont dolgok tőlük távol állnak. A kínaiak, ugye, soha nem mondják azt, hogy: nem, vagy azt, hogy: nem értem. A német főnök megnyugodott, azonban semmi sem változott, éjszaka zúgnak a légszabályozók, világították az irodákat, száz liter vízzel mosták az autókat, az esős évszakban locsolták a füvet, a német főnök persze alaposan leszidta őket.  

         -Nem értjük, miért ilyen ideges – néztek össze a kínaiak a háta mögött.

         Az a szó, hogy „takarékosság” nem szerepel a kínai nyelvben.

Aki most az orosz atléták ügyéről beszél, az nyilván elfelejti Armstrong amerikai kerékpáros esetét, aki az egész életét végigcsalta.

Akkor ismételjük át a feladatot: mi is az a „Brüsszel”, amiről mostanában sokat beszélünk, persze, jelképes értelemben, kormánykörökben szitokszó, a bűn fővárosa. Ahová vagy akinek üzenünk, hogy megértse.  De hogy mi is értsük, hogy kinek üzenünk,  akkor tudnunk kell, hogy az Európai Unióban a döntő szó mindig a tagállami kormányoknak, különösen pedig a miniszterelnököknek.  Ezeknek a döntéseknek a fóruma az Európai Tanács, amelynek ülésein ott ül Orbán Viktor, vagyis a mindenkori magyar miniszterelnök is 27 kollégájával. Kicsit nagy lett a család, ez igaz, nehéz mindenkinek a kedvére tenni. Aztán ott van az Európai Bizottság, amelyik gondoskodik arról, hogy a tagállamok megfelelően alkalmazzák az uniós jogszabályokat. A „Bizottság” kifejezés utalhat a  tagállamok által jelölt 28 biztosra, tágabb értelemben pedig az egész intézményre is. Ott is van magyar képviselő, Navracsics Tibor, akit éppen a kormány delegált. Persze, lehet bírálni az Unió működését, de arra is gondolni kell, hogy, mint minden nagy nemzetközi szervezet, bonyolultan és lassan működik, de éppen azért működik bonyolultan és lassan, mert demokratikus alapokon áll.  És hát Európa egy soknemzetiségű, soknyelvű, multikultúrára berendezkedett földrész, nehéz olyan döntéseket hozni, amelyek minden tagállamnak megfelelnek. Persze, tudom jó, hiszen hosszú évekig voltam diplomata, van informális nyomás, a németek például nem üzengetnek, hanem ott vannak és keményen mondják a magukét, tárgyalások előtt óvatosan egyeztetnek a franciákkal. 

De akkor mégis, mi a baj? Régen úgy fogalmaztunk, hogy a jövő nagy kérdése az integráció szélesítése vagy mélyítése. Aztán csatlakoztak a Közép- majd Kelet-Európa országai, egyre nehezebb volt olyan szabályozást kialakítani, ami Finnországra és Romániára azonosan érvényes, nem is beszélve a görögökről, aki soha semmilyen szabályt nem tartottak be, de, részint geopolitikai okokból, másrészt mert a németek már túl sok pénzt költöttek rájuk, mindig szemet hunytak a csínytevések felett. Lehetne lazább a szabályozás, de hát nagyon nagy pénzekről van szó, ezeket a pénzeket a gazdag nyugati államok adják a szegény közép- és kelet-európai rokonoknak, hogy felzárkózzanak, közben pedig látják, hogy ezek az összegeket nem csak felzárkózásra költik, hanem az uralkodó elit tagjai osztozkodnak rajta. Látják, de végülis nem lehet minden fillért és minden beadott tervet ellenőrizni, ezért hát a szigorú szabályozás. Ezért érte el a vég a Malévet, ezért folyik most a vita Paksról. És hát nyilván abban a bizonyos Brüsszelben is ülnek korrupt tisztviselők, akiknél ügyes lobbizással sok minden elérhető. Finnország az egyik leghűségesebb tagállam, de egy finn diplomata maga mondta nekem egyszer: nem az a fontos, hogy a szabályokat betartsák, hanem az, hogy tegyenek úgy, mintha betartanák.

Egyes kormánytagok már azt is mondják: komolytalan város az, aminek egy pisilő kisfiú a jelképe.

De akkor most kinek is üzengetünk pontosan?

Ez volt az Odze-lányok középiskolája Londonban, a Greycoat. Az első szülői értekezletre kissé félve mentem, elvégre minden tantárgyat angolul tanulni, ráadásul ebben a híres gimnáziumban azért nem csekélység. Meg aztán a szülői értekezlet, mint műfaj sem tartozott a kedvenceim közé, anyám mindig sírva jött haza a Radnótiból.

A Greycoatban Mrs. Parsons, az osztályfőnök fogadott.

-És a lányai miért nem jöttek? - kérdezte kíváncsisággal vegyes szemrehányással. - A szülői értekezlet azt jelenti, hogy a szülők, a tanárok és a gyerekek közösen beszélik meg a dolgokat. Maguknál, Magyarországon talán nem így szokás?

„Ennek az évtizednek az egyik kiemelkedő politikai vezetőjét köszönthetjük Magyarországon –  üdvözölte Orbán Viktor Budapesten 2013-ban  Erdogan török miniszterelnököt. (Egy évvel később választatta meg magát köztársasági elnöknek). De figyeljük csak tovább: "Kevés olyan vezető van ma a világon, aki olyan átalakításokat hajtott végre a hazájában, mint a mai vendégünk, mi pedig elismeréssel figyeljük ennek az átalakításnak az eredményeit. 

Sőt, van még tovább: 

 „Nem ismerünk még egy olyan gazdasági sikert, mint amilyet Törökország vallhat magáénak az elmúlt tíz évben, ráadásul mindez a világgazdaság egy nagyon nehéz szakaszában történt.  Törökország sikere biztatás Magyarország számára is. Arról szól számunkra, hogyha egy nép bízik a saját erejében, ha megfelelő összefogást hoz létre, és megfelelő programot adnak a vezetői, akkor csodálatra méltó eredményeket lehet elérni.  Nekünk is erre volna szükségünk, a mi eredményeink azonban még egyelőre nem vetekednek a török eredményekkel, de nagyon reméljük, hogy ez a nap is elérkezik majd."

Összefoglalva: a török nép bízik a saját erejében, megfelelő összefogást hozott létre és megfelelő programot kap vezetőitől. Ez a minta Magyarország számára. 

Köszönjük szépen Orbán Viktornak a szép szavakat. Reméljük, nem lesz igaza. 

Hát igen. Vagy tizenöt éve találkoztunk, akkor, szinte tréfásan megkért, hogy ha majd haldoklik, írjam meg az életrajzát. Összeülünk, ő mesél, én meg írok. Ilyen egyszerű. Azután most, június végén hívott Léna, hogy  Somló úgy gondolja, most aktuális lenne. Beszéltem is Tamással, a hangja halk volt, szinte halovány. Kezdjünk hozzá, mondta. Persze, feleltem, kezdjünk, keresek kiadót, meg végiggondolom, hogy hogyan is csináljuk. Egy életrajzot egyszer lehet megírni, nem lehet elrontani. Gondolkodtam is a dolgon, felvázoltam magamban, kerestem kiadókat, nemigen lelkesedtek az ötletért, majd ha készen lesz, mondták, meglátjuk. Aztán elszántam magam, felmegyek Tihanyból, írtam is ma reggel Lénának, hogy akkor a jövő héten beszélünk a dologról és szeretném, ha ő is ott lenne, végülis régóta ismerjük egymást. Hát ennyi.