Mindenki tudni akarja, mi történik ott és részesedni akar a fejlődés előnyeiből.

-Ez egy csoda – mondta nekem az Ikea vállalat egyik svéd igazgatója. - Húsz éve ezeknek az embereknek még fogalmuk sem volt a nyugati kultúra értékeiről. Amikor az első áruházunkat terveztük, mindenki legyintett és biztosra vette, hogy a vesztünkbe rohanunk. Ma már azt sem tudjuk, hány áruházat kellene építenünk, a kínaiakat minden érdekli, mindent megvesznek. A kínai gazdaság vonata csak most indul, és már majdnem minden hely foglalt. Aki most nem száll fel, egy életre lemarad.

-Csalás az egész – legyint a Chase Manhattan Bank pekingi kirendeltségének vezetője, miközben szorgalmasan kortyolja a Martinit egy elegáns fogadáson. – Látszat. A kínaiak mindig is világelsők voltak abban, hogy hogyan kell becsapni a világot, csak a módszerek változtak. Persze, mindenki itt van, mert senki sem engedheti meg magának, hogy ne legyen itt, ám Kína valójában átláthatatlan. Rengeteg tanulmányt iratunk, de soha nem értünk egyet.  A statisztikák megbízhatatlanok, a termékek minősége ellenőrizhetetlen. De sokan vannak, alacsonyak a fizetések, mindent megtermelnek, amit csak akarnak, vagy amire megrendelést kapnak, de maguktól semmit sem találnak ki. Márpedig a XXI. század a kreativitás és a tudomány százada lesz. Most azt hiszik, hogy ők diktálnak, pedig az, ami folyik, gyakorlatilag egy modern gyarmatosítás. Idejövünk, jó fizetést kapunk és kivisszük az országból, amire szükségünk van, cserében ők megkapják a modern élet örömeit.  A budapesti repülőtér várótermében két magyar fiatalember a kínai fényképezőgépekről beszél, a Koppenhága felé tartó gép fedélzetén, mögöttem két, vélhetően amerikai üzletember a kínai befektetési lehetőségeket taglalja, Brüsszelben a magyar diplomatákat az érdekli, mi lesz Kínával, Budapesten az asztalosunk meséli, hogy újabban már csak kínai kalapácsot használ, mert az jobb. Telefonál egy volt osztálytársam, műbőrrel foglalkozik, szívesen jönne ki néhány napra Pekingbe, televíziós műsorvezető barátom is szeretne már egyszer itt forgatni, de nem tudja, hol kezdjen hozzá, Debrecenben a taxisofőr, amikor meghallja, hogy hol dolgozom, rám mosolyog.

         -Jó magának. Ott még rend van.

         Azért ez nem egészen egyértelmű.   

         A városi lakosság tehetősebb lett, előkelőbb rétegének életformája látványosan nyugatiasodott, a gazdag ember BMW-t vesz, a még gazdagabb a feleségének vesz BMW-t, a középosztály is igyekszik, de a többség megmaradt a hagyományos, szinte falusi szokásrend mellett, még mindig szívesen ülnek ki pizsamában és papucsban a panellakások udvarára, a sajátos kínai úton a szocializmus eszméinek párhuzamosan kell haladniuk a piacgazdaság előnyeivel és óhatatlan hátrányaival. Ma már vidéken sincs éhezés és figyelembe véve a lakosság számát és az átlagos gazdálkodás szervezetlenségét, ez nem csekély eredmény.

         Egyesek szerint Kína nem is egy ország, hiszen a gazdag, erőteljesen kapitalizálódott kelet-kínai városok semmiben sem hasonlítanak a szegény, nyugati vidékhez.

         Szóval csoda, vagy vakóság?

         Sokan azt mondják, hogy a hatalmas, ám olcsó és kizsákmányolt munkaerőre épített szédületes gazdasági növekedés üteme sokáig nem tartható fent, Kínának előbb-utóbb kemény, súlyos és drága reformokkal kell szembenéznie, sokkal többet kell költenie egészségügyre és környezetvédelemre, ennek következtében nem növelhető az eddig bíztatóan alakuló életszínvonal, ez pedig akár az ország széthullásához is vezethet.

Én magam nem vállalkoznék jóslásokra, és másoknak is azt tanácsolom: ilyesmiben legyenek óvatosak.

Látszólag ötezer éves kultúra, ám a mi megítélésünk szerint igencsak hiányos. Más civilizáció, más hagyományok, más kérdések, más válaszok. Szakadékok  tátongnak. Kína gazdasági fejlődése nem vitatható, ezt mindenki elismeri, ám a kínaiak azt is szeretnék, ha az elismeréssel párhuzamosan szeretnénk is őket, márpedig ennek éppen a civilizációs szakadékok miatt komoly akadályai vannak.

Már az amúgy zárkózott politikai vezetés is elismeri, valamit tenni kell. 

A Hong Kongban kiadott South China Morning Post 2006. szeptember 24-i cikke szerint a kínaiak otthon és külföldön egyaránt barbárként viselkednek,  nem mosolyognak, nem kedvesek, nem udvariasak a látogatókkal, nem húzzák le a vécét, köpködnek, harákolnak, hangoskodnak, tolakszanak, nem engedik előre a nőket, szemetelnek. Ha büféasztalt látnak, nem ismernek határokat, állatként habzsolnak, abszurd mennyiséget tesznek a tányérjukra, étteremben leveszik a cipőjüket és a zoknijukat és vakarják a lábukat. Kínában ez természetes, vidéki útjaink során magunk is tapasztaltuk, hogy így van. 

Ám ebben a magatartásban nincsen semmi rosszindulat, a kínaiak egyszerűen végzik a dolgukat, jönnek-mennek, dolgoznak, időnként elszívnak egy cigarettát. Ezenfelül pedig úgy gondolják, mindenki érvényesüljön, ahogy tud, igyekezzen saját ügyét előrevinni, a kedvesség és az udvariasság nem viszi előre a dolgokat, ezért nincs helye a kapcsolati rendszereikben sem.

A kínaiak kifejezetten szeretik a zajos környezetet, a csend pedig zavarja őket. A parkok fáin hangszórókat helyeznek el, amelyekből felváltva mű-madárcsicsergés és zene hallatszik. 

         A kínaiak mindig, mindenhol igen sokan vannak, ezért aztán megtanulták, hogy nem érdemes sorban állni, nem szabad várakozni, ha valahol van egy centiméter szabad terület, oda be kell nyomulni. Mozgólépcsőn, járdán,  üzletekben habozás nélkül taszítják félre a pillanatnyi tétovázókat, de nem azért, mert sietős a dolguk, hanem egyszerűen azért, mert úgy látják, hogy a másik ember útban van.

Kínában mindenki állandó mozgásban van: visz vagy hoz valamit, mindenki gyűjt valamit, hasznosít, újrahasznosít, újra- meg újrahasznosít. A bolti eladók (kivéve az állami üzleteket) nem állhatnak karbatett kézzel, megállás nélkül rakodnak, törölgetnek, átrakodnak, kihoznak, újratöltölgetnek, amit korábban kivittek, azt most behozzák, amit behoztak, azt kiviszik, amit feltettek, azt leveszik, amit levettek, azt felteszik. Nem az a fontos, hogy hasznosan töltsék az időt, hanem az, hogy mindenki legyen mozgásban. A jövés-menés természetes életforma. A nagykövetség előtti fasorban hétfőn árkot ástak, várták, hogy hozzák az új növényeket, de nem hozták. Kedden gondosan visszatemették az árkokat abban a hiszemben, hogy a növényeket nem hozzák, szerdán megint kiásták, mert, hogy talán hozzák akkor esetleg aznap hozzák az új növényeket, de megint nem hozták, ezért aztán csütörtökön betemették, pénteken végre hozták a növényeket, akkor azonban a munkások a város egyik másik részében ástak, ezért csak szombaton este kezdtek hozzá itt az újabb ásáshoz, egész éjszaka ástak, így vasárnapra be is fejezték. 

         A politikai vezetés régóta (és még a társadalom piacgazdasági átalakulásával párhuzamosan is) törekszik a teljes foglalkoztatottságra azzal a nagyon is tisztességes szándékkal, hogy ennek a hatalmas népnek a megélhetését biztosítsák, ezért számos embernek van is elfoglaltsága, amiért fizetést kap, és Ázsiában, különösen pedig figyelembe véve az ország elképesztő méreteit, ez nagy eredmény. A hagyományok miatt az átlagos kínai csak ahhoz ért, ami a dolga, és ez rendben is van, miért is értene máshoz? Azonban nem árt, ha van vele valaki, vagy még jobb, ha vannak vele valakik, akik máshoz is értenek, meg persze, mindenhez kell egy felügyelő, aki részben a munkavégzésre ügyel, részint arra, hogy senki se foglalkozzon azzal, ami nem az ő dolga. Ha sövényt nyírnak, akkor a sövény-nyíró munkás triciklivel érkezik, amit egy triciklista vezet és persze mellette csimpaszkodik még legalább egy-két kísérő, akik téblábolnak sövény-nyírás közben. Árokásásnál egy vagy két munkás ás, de van egy-két főnök és kisfőnök is, aki egy fának támaszkodva figyeli, hogyan megy a munka. Ha mondjuk, egy fűnyírót helyeznek üzembe, a közönségsiker biztosított. A munkaerő egyébként olcsó, tehát még a piacgazdaság alapjain működő lakóparkunk vezetésének is megéri rengeteg embert alkalmazni, akik jönnek-mennek és úgy tesznek, mintha dolgoznának.

         A sok, értelmetlenül végzett munkával összefügg az ugyancsak végtelen, tudatlan pazarlás, de másrészről a fényűzés a gazdagság jelképe. Miközben Kína hatalmas összegekért vásárol külföldről energiát, hihetetlen mértékben pazarol.  Közép-Kínában nagy a szárazság, a vetés gyakorlatilag elpusztul, a régi öntözőrendszereket szétszedték, újak nincsenek, az artézi kutakat már korábban betemették, most ásnak újakat. Ezalatt Pekingben – ahol egyébként hasonlóan kevés a víz (és még kevesebb az ivóvíz) – naponta százezernyi autót mosatnak a tulajdonosok, mert az autónak ragyognia kell. Lakóparkunkban, a  Capital Paradise-ban este tízkor világítanak az üres teniszpályák fölött a reflektorok, ezért szólok a recepción unatkozó ügyeletesnek, hogy talán kapcsolják ki. 

         -Feleslegesen fogyasztja az áramot – magyarázom, mert természetemnél fogva szeretem áthidalni a civilizációs szakadékokat.

         A recepciós ügyeletese bólint, hogy érti, mit mondok, majd beszél a műszaki főnökkel, mondja, mert ez nem az ő hatásköre. Be is ír valamit a Nagy Üzenőkönyvbe, aztán mosolyog. We check the problem.

         Másnap este megint a fényár az üres pályák fölött.

         A Siemens egyik Pekingben dolgozó szakembere mesélte, hogy összehívta kínai munkatársait és energiatakarékosságra igyekezett buzdítani őket. Elmondta nekik, hogy felesleges éjszaka járatni a légszabályozókat, világítani a szobákat, hogy felesleges száz liter vízzel minden nap autót mosni, hogy esőben nem érdemes füvet locsolni. Mindenki bólogatott és jegyzetelt. De nem értették egészen, hogy a német főnök mire gondol. Az ilyen elvont dolgok tőlük távol állnak. A kínaiak, ugye, soha nem mondják azt, hogy: nem, vagy azt, hogy: nem értem. A német főnök megnyugodott, azonban semmi sem változott, éjszaka zúgnak a légszabályozók, világították az irodákat, száz liter vízzel mosták az autókat, az esős évszakban locsolták a füvet, a német főnök persze alaposan leszidta őket.  

         -Nem értjük, miért ilyen ideges – néztek össze a kínaiak a háta mögött.

         Az a szó, hogy „takarékosság” nem szerepel a kínai nyelvben.