Pekingi lakásunkban hajnai kettőkor elromlott az internet, és miután az elektronikus levelezés volt a mi szellemi köldökzsinórunk, azonnal cselekednem kellett. Telefonáltam a  közelünkben működő „Johnson Computer Clinic and Workshop” nevű kis üzletbe, ahonnan perceken belül egy ócska triciklivell megérkezett Peter, a fiatal, jókedvű szerelő, hóna alatt hordozható számítógépével, övén mobiltelefonnal. Mari szerint ugyan kissé fokhagymaszaga volt, ám ez meglehetősen általános Kínában.

Követhetetlen gyorsasággal bekapcsolta a gépet, majd megállapította, hogy ki kell cserélni a hálózati tápegységet.

-És van nálad tartalék hálózati tápegység? – kérdeztem.

-Természetesen van – felelte. Elővette táskájából az eredeti Alcatel típusú berendezést, bekötötte, a rendszer működött. Kitöltötte a papírokat, megírta a számlát. Tíz perc alatt végeztünk.

         -Száz jüan lesz – mondta.[1]

         -És a tápegység? – kérdeztem.

         -Azzal együtt.

         Erről azért eszembe jut, hogy amikor Londonban számítógépet vásároltunk, külön mérnök érkezett, hogy bedugja a konnektort a falba és azért tíz évvel ezelőtt gondolkodás nélkül elkértek 50 fontot, merthogy az szakmunka. Nem fogadott el borravalót, és miután törzsvevők lettünk, havonta telefonált a „Johnson Computer Clinic and Workshop”-ból, hogy minden rendben van-e.

Minden rendben van, felelem, de azért elgondolkodom. Kínában szemlátomást minden rendben van. De vajon mindenhol minden rendben van-e?

[1] Körülbelül tíz euró