Odze György

odzegyorgy

odzegyorgy

Diplomáciai körök VI - Puskással Londonban

2016. április 29. - diplomatakomment

1998 októberében sajtótanácsos voltam Londonban, ezért aztán engem is meghívtak a Wembley-be, az angol nyelvű Puskás-életrajz ünnepélyes kibocsátására. Nagy-Britanniában igen divatosak az életrajzok, nincs olyan vidéki krikettjátékos, akinek pályafutása delén ne lenne meg az életrajza. Puskás is persze, ott van, a gyepen fényképezik, a sportújságírók úgy néznek rá, mint valami istenre. Ebéd a Királyi Páholy szalonjában, körbevezetnek bennünket, megmutatják az oroszlános címerrel ékesített székeket, a gondosan összehajtogatott plédeket, még a vécét is. Puskás mindenütt humoránál van, szerencsére az angolok nem értik. Az ebédnél a nagy magyar mellé ültetnek, én fordítom a beszédét. Élvezi, hogy figyelnek rá, a társaság nagyokat nevet.
A lazac után elmesél nekem egy történetet. Amikor hazafelé jöttek Londonból 1953-ban, szemlátomást egész Európa örült, hogy elverték az angolokat, persze, vonaton utaztak, hiszen akkoriban még nem volt olyan szokványos dolog a repülés, Párizsban szálltak át, a pályaudvaron odalépett hozzájuk egy kis kopasz férfi, gratulált a győzelemhez és mindegyiküknek átadott egy illusztrált bögrét, ők megköszönték, de hát nemigen érdekelte őket a bögre, nejlonharisnyát csempésztek ők akkoriban a feleségeknek meg a barátnőknek és banánt a gyerekeknek (Puskás még híres volt arról is, hogy gyógyszert is vitt haza a rászorulóknak). Így aztán hazafelé a hosszú úton azzal szórakoztak, hogy a bögrékkel célozgatták a vasúti pályát szegélyező villanyoszlopokat. Kocsis nyert, ő talált a legtöbbször. Hidegkútinak maradt meg egyedül a bögre, később nézték meg, mi van ráírva, csak egy szó volt, azt sem értették: Picasso.
         Van ilyen, mondta Puskás.



Diplomáciai körök V - A pekingi taxis

A pekingi taxisofőr nem ismeri Pekinget. Térképe nincs, nem is tudja, mi az a térkép. Meg aztán Pekingben egyszerre két-háromszáz nagyobb építkezés folyik, mire a térképet kinyomtatnák, már amúgyis elavul. Sok autóban van műholdas navigációs rendszer, de a kínaiak ezt a szórakoztató elektronika részének tartják, szeretik nézni, de nem ebből tájékozódnak. A taxisofőr ennek megfelelően tehát sorsára bízza magát és mint tudjuk, a sors az egyik legelszántabb eleme az életünknek. Amikor az utas beszáll, és bemondja a címet, a taxis azonnal indít, azt a látszatot keltve, hogy tudja, merre kell mennie. Cigarettázik, rádiót hallgat, telefonál, vakarózik. Általában olyan utcákba hajt be, ahol nincs nagy forgalom, mert úgy fest, hogy előrehaladása biztosított. Ha az utasnak feltűnik, hogy rossz irányba mennek, úgyis szól. Elvégre az utasnak kell tudnia, hogy hová akar menni, nem?

Diplomáciai körök – IV. Fogadás jobbról-balról

A nagykövetségen minden társadalmi rendezvény fontos. A nagykövet többnyire maga dönt a menü ügyében, ellenőrzi a rezidencián a terítést, aztán  várja a vendégeket. A nagykövetségi diplomatáknak legalább fél órával a vendégek előtt kell érkezniük.  Reméljük, jól sikerül. Ezt persze, nem gondoljuk komolyan. Csak éppen úgy teszünk, mintha komolyan gondolnánk. Miért ne sikerülne jól? Majd azt mondjuk, hogy jól sikerült. A fogadások sokféleképpen zajlanak, mégis mindegyik egyforma.  Kit hívjunk meg? Csak a kapcsolatainkat vagy feleségeket is? A bejáratnál áll az úgynevezett fogadósor, receiving line: a nagykövet és felesége, az Első Beosztott, esetleg a konzul, a többiek keverednek a vendégekkel. A rendelkezésre álló helyiségek általában nem alkalmasak két-háromszáz vendég meghívására, és ami ennél fontosabb, etetésére és itatására. Ahogy gyülekezik a közönség, szükségszerűen egyre többen beszélnek egyszerre kis- és nagyobb társaságokban,  egyre nagyobb a hangerő, a végén már mindenki kiabál, de senki nem hallja pontosan a másikat.  Amikor a ricsaj már elviselhetetlen,  elérkezik a várva-várt pillanat: a vendégek a büféasztalhoz furakodhatnak,  púpozottra szedték a tányérjukat, leállnak enni,  hogy újra- meg újra vehessenek a finomságokból, így nem tud létrejönni a természetes körforgás. Persze vannak élelmes tolakodók, különösen Kínában,  akik minden szégyenérzetről és udvariasságról megfeledkezve a hátsó sorokból nyomulnak. Egyes fogadásokon olyan tömeg van, hogy mozdulni nem lehet, egy-egy vörösboros pohár biztosan megborul, olykor-olykor még némi pörköltnyom is kerül a nyakkendőkre. A diplomaták dolga a szocializálás, ám az ilyen alkalmak komoly, vagy akár félkomoly  beszélgetésekre sem alkalmasak, az igazán fontos partnerek pedig fogadásokra már nemigen járnak el. Régen divatban volt még a koktélparti, egy-egy pohár bor és olivabogyó, vagy apróbb szendvics kíséretében, ám a műfaj népszerűsége leáldozóban van. Az elektronikus kapcsolatteremtés idején már senki sem szeret hosszú időt autóban tölteni azért, hogy lássa azokat az arcokat, amelyeket néhány nappal korábban látott és akkor sem kapott tőlük használható információt.
         A nagykövetség életének jelentős pillanatai a hivatalos látogatások. Miniszter, miniszterelnök, államfő. A diplomácia egyik alapszabálya, hogy utólag minden látogatást jól sikerültnek értékelünk, mégpedig azért, mert másképpen nem is sikerülhetnek. Mindenkinek ez az érdeke. A sikerért természetesen  elsősorban a nagykövetet illeti a dicséret. Az elutazás előtti utolsó pillanatban az ő kezét szorítja meg a miniszterelnök vagy a miniszter, neki köszöni meg azt a sok munkát, amit ebbe a látogatásba áldozott. És persze a munkatársaidnak is köszönöm. A nagykövet szerényen bólint, igyekszik kifejezni örömét, amiért megdicsérték és csakugyan örül is. A repülőgép felszáll, a nagykövet fellélegzik, egy pillanatig még elgondolkodik azon, hogy megdicsérje a munkatársait, de aztán meggondolja magát. Végtére is őt dicsérte meg a miniszterelnök vagy a miniszter és ő ezt a dicséretet meg is érdemelte, igaz, hogy volt egy elejtett megjegyzés a munkatársaknak szánt köszönetről, de ezeket nem kell mindig komolyan venni.  Azután a kifutópályát figyeli. Tudja, hogy nincs kellemesebb illat a világon, mint a távozó delegációt szállító repülőgép hajtóműveiből kiáramló kerozin édeskés szaga. 
(A fényképen: nemzeti ünnep Helsinkiben, éppen feleségem üdvözli az orosz nagykövetet, zdrasztvujtye, jókor jön egy kis extra nyelvtudás, majd pedig következik a büféasztal)



Diplomáciai körök - III. A Hong Kong-i villamos

Erről a városról nem lehet írni. Hong Kong egy érzés. Kultúrák olvasztótégelye.  Egy londoni ismerősünk minden évben kétszer elutazott Hong Kongba és amikor megkérdeztem tőle, hogy mit csinált ott, azt felelte.
         -Semmit.
         Akkor még nem értettem. Az ember elmegy Hong Kongba és csakugyan nem csinál semmit. Jön-megy, felmegy a Csúcsra, lenéz a városra, szerencsés esetben látja a Victoria Harbour hullámain bucskázó kompokat, a karcsú felhőkarcolókat, a forgalmas utcákat, persze, máshol is van tenger, vannak felhőkarcolók, vannak forgalmas utcák, de ez más. Hong Kong ázsiai, európai és amerikai egyszerre. És mindenből a legjobb.
         Hong Kong amúgy sok mindenről híres, a hírességek egyike a száz éves,  környezetbarát, energiatakarékos sötétzöld villamos. Az emeletes kocsik népszerűek, megbízható sebességgel haladnak az örökké forgalmas utcákon. A sínpárok olyan közel vannak egymáshoz, hogy a szembejövő szerelvényekben utazók akár meg is érinthetnék egymást, de hát ilyesmi persze tisztességes Hong kong-i utasnak eszébe sem jut. Nekem nagy vágyam volt, hogy utazzak rajta, és hát, mint annyi álmom, ez is beteljesült. A szállodánkból térképem segítségével rövidesen meg is találjuk az első megállót, fel is szálltunk, és nagy örömmel utaztunk. Csak hát, ugye, az életről, ahogyan már megszokhattam, mindig kiderül, hogy bonyolult, Ázsiában pedig még bonyolultabb. Leszálláskor derül ki, hogy ezen a villamoson nincs jegy (amúgy nagyon is ésszerű), a viteldíjat, személyenként két hong kong-i dollár (amúgy nem sok, körülbelül negyven amerikai cent), a vezető melletti perselybe kell bedobni. Nem kell ellenőr, nem kell kalauz, a vezető nem őriz váltópénzt, műszak végén nem kell leszámolnia, azonnal mehet is haza a feleségéhez. Nagyszerű gondolat, majd megírom.
Na de a realitás: nálunk csak papír százdolláros van. Ott állunk az ajtóban,  elől én, mögöttem Mari, utána Orsi és Kati, meg hát azok, akik szintén szeretnének leszállni. A vezető néz rám, én nézek a vezetőre. Hong Kongban vagyunk, ami azért Kína, tehát arról, hogy mondjuk, fizetés nélkül szálljunk le, szó sem lehet, váltópénze azonban senkinek sincs.
         -Fizetek maguk helyett – ágaskodik a sorból egy egyszerű maláj asszony, szatyor van a kezében, takarítónőnek nézném, persze lehet, mondaná erre Mari, hogy atomfizikus, csak aznap éppen rossz-haj-napja van. Már nyújtja  is a nyolc dollárt, a vezető bedobja az érméket a perselybe, mehetünk.
         A megállóban hálálkodunk.
         -Külföldiekkel előfordul – mosolyog és már el is tűnik a tömegben.
         Másnap újra villamosozunk, a kompnál várjuk a szerelvényt, amikor hozzánk lép egy magas, középkorú férfi.
         -Bocsánat – az angolsága hibátlan. – Nem tudják, hogyan kell fizetni a villamoson?
         -Tudjuk – feleli Mari. – Két dollár, apróban.
         A villamos éppen beállt.
         -Csakhogy nekem nincs apróm.
         -Majd én adok magának – és Mari már nyitja is a pénztárcáját.
         Mondom: Hong Kong egy érzés.
 örök - IV.

Diplomáciai körök II - Üzletember-delegáció 
A politikusok manapság szeretik, ha üzletember-delegáció kíséri őket, mert úgy gondolják, hogy ez komolyságot kölcsönöz az utazásuknak.  Persze, főleg a harmadik világban, ahol ezt a műfajt még el lehet adni. Az üzletemberek azonban nem azért utaznak, hogy üzletet kössenek külföldi partnereikkel, hanem azért, hogy kedvenc magyar politikusuk társaságában lehessenek, a szállodában együtt reggelizzenek, esténként összejöjjenek egy kis ivászatra, aminek költségeit természetesen ők fedezték. Miközben a politikusok jártak programról-programra, az üzletemberek többsége a szálloda uszodájának partján napozott, otthoni munkatársaikkal folytattak hosszú telefonbeszélgetéseket, vagy olcsó, hamis ingekre, órákra és nyakkendőkre vadásztak, délután pedig a szálloda előcsarnokában várták, hogy véletlenül összefuthassanaka magyar miniszterelnökkel. Amikor aztán a magyar miniszterelnök megérkezett, össze is futottak.
         -Eredményes napotok volt? – kérdezte hamis érdeklődéssel a miniszterelnök.
         -Maximálisan – hazudták  szemrebbenés nélkül az üzletemberek.
         -Helyes – bólogatott a miniszterelnök. – Erősítenünk kell a gazdasági kapcsolatokat.
         -Azon vagyunk – hazudták az üzletemberek. 
         -Nekem is eredményes napom volt – hazudta a  miniszterelnök. – Jó politikai kapcsolatok nélkül nincsenek jó gazdasági kapcsolatok.
         Mindenki bólogat. Bizony, nincsenek. 


Diplomáciai körök I. 










Az utazás során megismerheted  a világot.
Ha okosan utazol, megismerheted önmagad.



                                                        Somerset Maugham


Hajnali négy órakor ülök a pekingi repülőtér utasvárójában. A hatalmas, rideg, huzatos terem gyakorlatilag üres, csupán néhány helyi alkalmazott nevetgél vécétisztítás közben.
Mit keresek itt?
Diplomata vagyok és ez a munkám része. Várakozni.
Ez is szolgálat, néha mámoros, néha fárasztó. Úgy kezdtem el, még a nyolcvanas években, mint aki felszáll egy luxusvonatra, most pedig, hogy befejezem,  úgy érzem, mintha egy zsúfolt, elhanyagolt helyiérdekű vasúti kocsiból szállnék le. Nyilván a luxusvonat is ámítás volt, nem tudtuk pontosan, ki vezeti és hová is megyünk, és nem is nagyon számított és lehet, hogy akkor sem volt más, csak egy kopott, rozoga szerelvény. A Külügyminisztériumra úgy tekintettem, mint minden tudások otthonára. És a Külügyminisztérium is úgy tekintett saját magára, mint minden tudások otthonára. Persze, ez sem volt igaz. Dolgoztam Delhiben, Londonban, Pekingben és Helsinkiben. Ez már az utolsó kicsomagolás. Nem lettem sem politikai kedvenc, sem nagykövet, sem államtitkár. De legalább mindig azt csináltam, amihez értettem.


Peking-Hong Kong

Várkonyi Lacival repültünk Pekingből Hong Kongba. Ő akkor helyettes államtitkár volt,én pekingi első  beosztott, de nem ez a lényeg. Régi barátok, ez a lényeg. A Cathay Pacific reggeli járatán utaztunk. Nem hosszú út, három óra,  de már nem szerettünk repülni. A légiutas-kísérő felszolgálja a reggelit, Laci megkérdezi, elszórakoztathatja-e kártyatrükkökkel.
-Persze -feleli kedvesen a  lány. Kínai,  vagy félig, jót nevet a kérdésen.
Laci  a zakója zsebéből előhúzza a csomagot, néhány pillanat, a trükk hatásos. Két légiutas-kísérő társa is csatlakozik. Ők is kíváncsiak. A másodpilóta is kíváncsi.
-Maga bűvész? - kérdezi a lány.
-Ugyan már  - mondja  szerényen Laci. - Diplomata. Ez csak afféle időtöltés.
A lányok összenéznek, nevetnek. Tetszik neki.
Hát így kell ezt, valahogy.

Saul fia

Tudom, hogy most kiváltom ismerőseim ellenszenvét, törölhetnek, kitagadhatnak, de a Saul Fia többszöri megnézés után sem tetszik. Ez egy film. Megnéztem. Nem kötött le. Majdnem unalmas. Azoknak fontos, akik soha nem éltek át emberi válságokat. Nem adott olyan élményt, ami újat jelentett volna. Tudtuk. Akinek nincsenek személyes élményei, akinek  nincsenek fényképei, aki  nem hordoz fájdalmas emlékeket, annak talán élmény. Nekem öncélú művészi bravúr, ragyogóan megcsinálva, világsikerre predesztinálva. Nekem Gárdos Péter filmje sokkal többet jelentett, emberibb, közelebb van, érthetőbb. Vessetek meg, amiért őszinte voltam. Többet nem fordul elő.
süti beállítások módosítása