Diplomáciai körök – IV. Fogadás jobbról-balról
A nagykövetségen minden társadalmi rendezvény fontos. A nagykövet többnyire maga dönt a menü ügyében, ellenőrzi a rezidencián a terítést, aztán várja a vendégeket. A nagykövetségi diplomatáknak legalább fél órával a vendégek előtt kell érkezniük. Reméljük, jól sikerül. Ezt persze, nem gondoljuk komolyan. Csak éppen úgy teszünk, mintha komolyan gondolnánk. Miért ne sikerülne jól? Majd azt mondjuk, hogy jól sikerült. A fogadások sokféleképpen zajlanak, mégis mindegyik egyforma. Kit hívjunk meg? Csak a kapcsolatainkat vagy feleségeket is? A bejáratnál áll az úgynevezett fogadósor, a receiving line: a nagykövet és felesége, az Első Beosztott, esetleg a konzul, a többiek keverednek a vendégekkel. A rendelkezésre álló helyiségek általában nem alkalmasak két-háromszáz vendég meghívására, és ami ennél fontosabb, etetésére és itatására. Ahogy gyülekezik a közönség, szükségszerűen egyre többen beszélnek egyszerre kis- és nagyobb társaságokban, egyre nagyobb a hangerő, a végén már mindenki kiabál, de senki nem hallja pontosan a másikat. Amikor a ricsaj már elviselhetetlen, elérkezik a várva-várt pillanat: a vendégek a büféasztalhoz furakodhatnak, púpozottra szedték a tányérjukat, leállnak enni, hogy újra- meg újra vehessenek a finomságokból, így nem tud létrejönni a természetes körforgás. Persze vannak élelmes tolakodók, különösen Kínában, akik minden szégyenérzetről és udvariasságról megfeledkezve a hátsó sorokból nyomulnak. Egyes fogadásokon olyan tömeg van, hogy mozdulni nem lehet, egy-egy vörösboros pohár biztosan megborul, olykor-olykor még némi pörköltnyom is kerül a nyakkendőkre. A diplomaták dolga a szocializálás, ám az ilyen alkalmak komoly, vagy akár félkomoly beszélgetésekre sem alkalmasak, az igazán fontos partnerek pedig fogadásokra már nemigen járnak el. Régen divatban volt még a koktélparti, egy-egy pohár bor és olivabogyó, vagy apróbb szendvics kíséretében, ám a műfaj népszerűsége leáldozóban van. Az elektronikus kapcsolatteremtés idején már senki sem szeret hosszú időt autóban tölteni azért, hogy lássa azokat az arcokat, amelyeket néhány nappal korábban látott és akkor sem kapott tőlük használható információt.
A nagykövetségen minden társadalmi rendezvény fontos. A nagykövet többnyire maga dönt a menü ügyében, ellenőrzi a rezidencián a terítést, aztán várja a vendégeket. A nagykövetségi diplomatáknak legalább fél órával a vendégek előtt kell érkezniük. Reméljük, jól sikerül. Ezt persze, nem gondoljuk komolyan. Csak éppen úgy teszünk, mintha komolyan gondolnánk. Miért ne sikerülne jól? Majd azt mondjuk, hogy jól sikerült. A fogadások sokféleképpen zajlanak, mégis mindegyik egyforma. Kit hívjunk meg? Csak a kapcsolatainkat vagy feleségeket is? A bejáratnál áll az úgynevezett fogadósor, a receiving line: a nagykövet és felesége, az Első Beosztott, esetleg a konzul, a többiek keverednek a vendégekkel. A rendelkezésre álló helyiségek általában nem alkalmasak két-háromszáz vendég meghívására, és ami ennél fontosabb, etetésére és itatására. Ahogy gyülekezik a közönség, szükségszerűen egyre többen beszélnek egyszerre kis- és nagyobb társaságokban, egyre nagyobb a hangerő, a végén már mindenki kiabál, de senki nem hallja pontosan a másikat. Amikor a ricsaj már elviselhetetlen, elérkezik a várva-várt pillanat: a vendégek a büféasztalhoz furakodhatnak, púpozottra szedték a tányérjukat, leállnak enni, hogy újra- meg újra vehessenek a finomságokból, így nem tud létrejönni a természetes körforgás. Persze vannak élelmes tolakodók, különösen Kínában, akik minden szégyenérzetről és udvariasságról megfeledkezve a hátsó sorokból nyomulnak. Egyes fogadásokon olyan tömeg van, hogy mozdulni nem lehet, egy-egy vörösboros pohár biztosan megborul, olykor-olykor még némi pörköltnyom is kerül a nyakkendőkre. A diplomaták dolga a szocializálás, ám az ilyen alkalmak komoly, vagy akár félkomoly beszélgetésekre sem alkalmasak, az igazán fontos partnerek pedig fogadásokra már nemigen járnak el. Régen divatban volt még a koktélparti, egy-egy pohár bor és olivabogyó, vagy apróbb szendvics kíséretében, ám a műfaj népszerűsége leáldozóban van. Az elektronikus kapcsolatteremtés idején már senki sem szeret hosszú időt autóban tölteni azért, hogy lássa azokat az arcokat, amelyeket néhány nappal korábban látott és akkor sem kapott tőlük használható információt.
A nagykövetség életének jelentős pillanatai a hivatalos látogatások. Miniszter, miniszterelnök, államfő. A diplomácia egyik alapszabálya, hogy utólag minden látogatást jól sikerültnek értékelünk, mégpedig azért, mert másképpen nem is sikerülhetnek. Mindenkinek ez az érdeke. A sikerért természetesen elsősorban a nagykövetet illeti a dicséret. Az elutazás előtti utolsó pillanatban az ő kezét szorítja meg a miniszterelnök vagy a miniszter, neki köszöni meg azt a sok munkát, amit ebbe a látogatásba áldozott. És persze a munkatársaidnak is köszönöm. A nagykövet szerényen bólint, igyekszik kifejezni örömét, amiért megdicsérték és csakugyan örül is. A repülőgép felszáll, a nagykövet fellélegzik, egy pillanatig még elgondolkodik azon, hogy megdicsérje a munkatársait, de aztán meggondolja magát. Végtére is őt dicsérte meg a miniszterelnök vagy a miniszter és ő ezt a dicséretet meg is érdemelte, igaz, hogy volt egy elejtett megjegyzés a munkatársaknak szánt köszönetről, de ezeket nem kell mindig komolyan venni. Azután a kifutópályát figyeli. Tudja, hogy nincs kellemesebb illat a világon, mint a távozó delegációt szállító repülőgép hajtóműveiből kiáramló kerozin édeskés szaga.
(A fényképen: nemzeti ünnep Helsinkiben, éppen feleségem üdvözli az orosz nagykövetet, zdrasztvujtye, jókor jön egy kis extra nyelvtudás, majd pedig következik a büféasztal)
(A fényképen: nemzeti ünnep Helsinkiben, éppen feleségem üdvözli az orosz nagykövetet, zdrasztvujtye, jókor jön egy kis extra nyelvtudás, majd pedig következik a büféasztal)
