Erről a városról nem lehet írni. Hong Kong egy érzés. Kultúrák olvasztótégelye. Egy londoni ismerősünk minden évben kétszer elutazott Hong Kongba és amikor megkérdeztem tőle, hogy mit csinált ott, azt felelte.
-Semmit.
Akkor még nem értettem. Az ember elmegy Hong Kongba és csakugyan nem csinál semmit. Jön-megy, felmegy a Csúcsra, lenéz a városra, szerencsés esetben látja a Victoria Harbour hullámain bucskázó kompokat, a karcsú felhőkarcolókat, a forgalmas utcákat, persze, máshol is van tenger, vannak felhőkarcolók, vannak forgalmas utcák, de ez más. Hong Kong ázsiai, európai és amerikai egyszerre. És mindenből a legjobb.
Hong Kong amúgy sok mindenről híres, a hírességek egyike a száz éves, környezetbarát, energiatakarékos sötétzöld villamos. Az emeletes kocsik népszerűek, megbízható sebességgel haladnak az örökké forgalmas utcákon. A sínpárok olyan közel vannak egymáshoz, hogy a szembejövő szerelvényekben utazók akár meg is érinthetnék egymást, de hát ilyesmi persze tisztességes Hong kong-i utasnak eszébe sem jut. Nekem nagy vágyam volt, hogy utazzak rajta, és hát, mint annyi álmom, ez is beteljesült. A szállodánkból térképem segítségével rövidesen meg is találjuk az első megállót, fel is szálltunk, és nagy örömmel utaztunk. Csak hát, ugye, az életről, ahogyan már megszokhattam, mindig kiderül, hogy bonyolult, Ázsiában pedig még bonyolultabb. Leszálláskor derül ki, hogy ezen a villamoson nincs jegy (amúgy nagyon is ésszerű), a viteldíjat, személyenként két hong kong-i dollár (amúgy nem sok, körülbelül negyven amerikai cent), a vezető melletti perselybe kell bedobni. Nem kell ellenőr, nem kell kalauz, a vezető nem őriz váltópénzt, műszak végén nem kell leszámolnia, azonnal mehet is haza a feleségéhez. Nagyszerű gondolat, majd megírom.
Na de a realitás: nálunk csak papír százdolláros van. Ott állunk az ajtóban, elől én, mögöttem Mari, utána Orsi és Kati, meg hát azok, akik szintén szeretnének leszállni. A vezető néz rám, én nézek a vezetőre. Hong Kongban vagyunk, ami azért Kína, tehát arról, hogy mondjuk, fizetés nélkül szálljunk le, szó sem lehet, váltópénze azonban senkinek sincs.
-Fizetek maguk helyett – ágaskodik a sorból egy egyszerű maláj asszony, szatyor van a kezében, takarítónőnek nézném, persze lehet, mondaná erre Mari, hogy atomfizikus, csak aznap éppen rossz-haj-napja van. Már nyújtja is a nyolc dollárt, a vezető bedobja az érméket a perselybe, mehetünk.
A megállóban hálálkodunk.
-Külföldiekkel előfordul – mosolyog és már el is tűnik a tömegben.
Másnap újra villamosozunk, a kompnál várjuk a szerelvényt, amikor hozzánk lép egy magas, középkorú férfi.
-Bocsánat – az angolsága hibátlan. – Nem tudják, hogyan kell fizetni a villamoson?
-Tudjuk – feleli Mari. – Két dollár, apróban.
A villamos éppen beállt.
-Csakhogy nekem nincs apróm.
-Majd én adok magának – és Mari már nyitja is a pénztárcáját.
Mondom: Hong Kong egy érzés.
örök - IV.
