1998 októberében sajtótanácsos voltam Londonban, ezért aztán engem is meghívtak a Wembley-be, az angol nyelvű Puskás-életrajz ünnepélyes kibocsátására. Nagy-Britanniában igen divatosak az életrajzok, nincs olyan vidéki krikettjátékos, akinek pályafutása delén ne lenne meg az életrajza. Puskás is persze, ott van, a gyepen fényképezik, a sportújságírók úgy néznek rá, mint valami istenre. Ebéd a Királyi Páholy szalonjában, körbevezetnek bennünket, megmutatják az oroszlános címerrel ékesített székeket, a gondosan összehajtogatott plédeket, még a vécét is. Puskás mindenütt humoránál van, szerencsére az angolok nem értik. Az ebédnél a nagy magyar mellé ültetnek, én fordítom a beszédét. Élvezi, hogy figyelnek rá, a társaság nagyokat nevet.
A lazac után elmesél nekem egy történetet. Amikor hazafelé jöttek Londonból 1953-ban, szemlátomást egész Európa örült, hogy elverték az angolokat, persze, vonaton utaztak, hiszen akkoriban még nem volt olyan szokványos dolog a repülés, Párizsban szálltak át, a pályaudvaron odalépett hozzájuk egy kis kopasz férfi, gratulált a győzelemhez és mindegyiküknek átadott egy illusztrált bögrét, ők megköszönték, de hát nemigen érdekelte őket a bögre, nejlonharisnyát csempésztek ők akkoriban a feleségeknek meg a barátnőknek és banánt a gyerekeknek (Puskás még híres volt arról is, hogy gyógyszert is vitt haza a rászorulóknak). Így aztán hazafelé a hosszú úton azzal szórakoztak, hogy a bögrékkel célozgatták a vasúti pályát szegélyező villanyoszlopokat. Kocsis nyert, ő talált a legtöbbször. Hidegkútinak maradt meg egyedül a bögre, később nézték meg, mi van ráírva, csak egy szó volt, azt sem értették: Picasso.
Van ilyen, mondta Puskás.