Odze György
odzegyorgy
Öregek játszótere Pekingben
A hetven éves Lin bácsi reggel ötkor kel, megissza a teáját, majd átmegy a hetvennégy éves Cheng bácsihoz, és együtt lemennek az Öregek Játszóterére, hogy pingpongozzanak egyet. Amikor befejezik a mérkőzést, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól. Közben a hatvanéves Lin néni és a hatvanegy éves Cheng néni a közeli parkban piros kendőket lobogtatva tornamutatványokat mutat be további barátnőikkel. Miután kitornászták magukat, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól.
Néha magam is át- meg átsétáltam ilyen játszótereken: megismerkedtem egy kedves öregúrral, akit mindenki csak Longnak szólított. 
Megkérdezte, honnan jöttem, és miután megmondtam neki, felcsillant a szeme, ó, hát ismer ő magyarokat, Klampárt, Berczik Zoltánt, Sidó Ferencet, Jónyer Istvánt, na, hát ennek meg én örültem, jó érzés az ilyesmit hallani Pekingben, a Chuoming park közepén. Nem játszunk egy meccset, kérdezte. Én amúgy öltönyben, nyakkendőben voltam, ahogyan az ember diplomataként öltözik, ő meg tornacipőben és melegítőben, de tekintettel a magyar kapcsolatokra mégsem mondhattam nemet. 21:2-re nyerte az első játszmát, 21:3-ra a másodikat, és 21:4-re a harmadikat, de akkor már kicsit kiengedett és a körülöttünk összeverődött közönségnek is játszott.
Megköszöntem a mérkőzést, ahogy kell, egy lucskos kölcsöntörülközővel letöröltem a verítéket a homlokomról, felvettem a zakómat.
-Hány éves? – kérdeztem.
-Nyolcvan – felelte.
-Jó formában van – ismertem el.
-Már nem vagyok az igazi. A csúcson 1952-ben voltam, akkor nyertem világbajnokságot. Romlanak a reflexeim, pedig ebben a sportban az a legfontosabb…
Horn, please
Horn Gyula külügyi államtitkár volt, én a delhi magyar kulturális intézetben dolgoztam, nem is voltam még külügyes, ám engem kértek fel a tolmácsolásra, amikor Indiában járt. Közismerten nehéz ember volt, nem beszélt ugyan angolul, de szívesen beleszólt a tolmács munkájába. Ráadásul én sem voltam hivatásos tolmács, pedig az nagyon komoly szakma, kell hozzá a magyar és az idegen nyelv biztos szókincs ismerete, valamint magas fokú összpontosítási és rögtönzési készség. De hát a külügyesek úgy gondolták, bukjak meg én. Az első nap csakugyan tele volt feszültséggel, örökké rám szólt, hogy rövidebben, vagy hosszabban, néha úgy ült a tárgyalóasztalnál, mint valami durcás kisfiú. Este, a hivatalos vacsorán én tolmácsoltam a pohárköszöntőjét, ami kizárólag hosszú és önmagába visszaforduló körmondatokból állt, volt benne egy-két suta vicc is, de az indiaiak nem nevettek.
-Elbasztad – hajolt oda hozzám, miután leült.
Biztosan elbasztam, gondoltam és már azon tépelődtem, hogy új állás után nézek.
Másnap Agrába kirándultunk. Hornt mintha kicserélték volna, indulás előtt lelkesen sétálgatott a szálloda udvarán. Nagyon szerette volna már látni a Taj Mahalt. Amikor kiértünk az országútra, megpillantottuk az első igazi indiai teherautót , aztán a másodikat, , mindegyik hátsó raklapjára ugyanaz a szöveg volt írva.
Kérem, dudáljon. Ez volt ugyanis az indiai országúti közlekedés alapja. Ha valaki előzni akart, dudált. Ha kanyarodni akart, dudált. Ha nem akart kanyarodni, dudált.
-Tudod, hány teherautó van Indiában? – kérdeztem. Meleg volt, igyekeztem tréfálkozni. Meleg volt, nem sikerült. -Tíz millió – mondtam. – Most képzeld el, milyen nagy munka volt mindegyikre ráiratni a nevedet…
Hornnal később, Londonban találkoztam újra, akkor miniszterelnök volt, én pedig sajtótanácsos. Mindenképpen szerettem volna elérni, hogy felkeresse a Financial Times szerkesztőségét és találkozzon a vezető újságírókkal, neki azonban nem volt kedve hozzá. Keservesen ment az előkészítés, az angolok végig attól tartottak, hogy lemondja a látogatást, és aggodalmukban én magam is osztoztam. Még egy nappal korábban is csak legyintett.
-Nem szeretem az angolokat és nem szeretem az újságírókat. Ők sem szeretnek engem, akkor minek menjek oda?
-Már megbeszéltem velük – makacskodtam. - Számítanak rá.
-Majd lemondod.
A nagykövet irodájában ültünk, hármasban. Konyakot ittunk.
-És miről beszéljek nekik? – kérdezte némi hallgatás után.
-Egy hete jártál Moszkvában. Meséld el a találkozódat Jelcinnel. Az érdekli majd őket - vetettem fel. Ez a sajtótanácsos dolga, ötleteket kell felvetni.
Horn hallgatott egy darabig. Nem szeretett engedni.
-Rendben – felelte. – Dohányozni lehet?
Hát erre meg én nem gondoltam.
-Megoldjuk – mondtam.
Tony Robinson, a rovatvezető ugyan elképedt, amikor a miniszterelnök feltételét ismertettem vele.
-Rendben van – válaszolta az angolokra jellemző fanyar öniróniával. – Csak a londoni tűzoltóparancsnok engedélye kell hozzá, de végülis van rá egy fél napunk.
A beszélgetés nagyon jól sikerült. Miután kijöttünk az épületből, kezet fogtunk a főszerkesztővel, beszálltunk az autóba.
-Na, jó voltam? – kérdezte Horn.
-Igen – feleltem. És csakugyan jó volt.
-Látod – mondta erre. – Még szerencse, hogy magamra hallgattam és eljöttünk. De hogy bírják ki ezek egész nap bagó nélkül?
És rágyújtott.
A félelmetes négy betű: SARS
Lehet, hogy kicsit hosszú történet, de hát akkoriban éppen Pekingben dolgoztam. Meg kell írnom. Li professzor telefonált. Jó lenne találkozni, mondja szomorkásan. Kedvenc éttermem bejárata előtt két pincérlány maszkban tollaslabdázik. Lelkesen invitálnak, péntek este van, már majdnem nyár, ezúttal azonban sehol egy vendég, pedig máskor szinte lehetetlen asztalt kapni. A fő- és egyetlen szakács szívesen nekiáll, hogy összedobjon egy feketeborsmártásba aprított marhát, tekintélyes méretű bárdjával villámgyorsan dolgozik, a négyzetméternyi konyhában, ócska rezsóján úgy lobbannak fel a lángok, mintha éppen gázkitörés lenne, sistereg a wok, pár perc és kész a vacsora. Itt eszem? Nem, inkább tékevéj, mutatom, de ezt ő is érti. Megtörli a kezét földszínű köpenyébe, csomagol, átgumiz, nejlonzacskóz, szomorkásan int búcsút, lehet, hogy jövő héten bezárnak. Az étterem mellett, a hosszú bazársoron az eladók többsége szundikál, egy-egy arra tévedő külföldivel is kedvetlenül alkusznak, tudják, hogy mostanában nagyot nem nyerhetnek, nem megy az üzlet, kénytelenek a szokásosnál is többet engedni az árból. A négy betű bejárta a világot. Egy csillagszerű, stramm, ellenálló vírus, módszeresen szedi áldozatait. Nem sokat, ám a tudat, hogy ez a kór közöttünk van, félelmet kelt az emberekben. Először januárban hallottam erről a Sheraton szálló báltermében, egy fogadáson társalogtunk brit diplomatákkal, talán éppen arról, hogy a Manchester nyeri-e a bajnokságot, vagy az Arsenal, amikor Robin Porter tanácsos, a rá jellemző visszafogott tényszerűséggel egyszer csak ezt mondta: van ez a dolog, ott Kantonban, ott mindenki erről beszél. Vírusos tüdőgyulladás. A fejünket rázzuk, áttérünk az iraki háború kitörésének esélyére. Ugyan már, feleltem, tudod, milyen messze van ide Kanton? Kétezer kilométer. Vagy majdnem kétezer. Valamikor még 2002 novemberében a dél-kínai Guangdong tartománybeli, általunk ismeretlen Foshan városában bukkan fel először ez a különös betegség, amelyet később SARS néven ismertünk meg. Kínában sokféle vírust ismernek, talán nem is csoda, ha az első esetek nem keltettek különösebb érdeklődést. Decemberben hasonló tünetekkel két beteget kezelnek Höjuan városban. Miután azonban nem sikerül javulást elérni állapotukban, két másik kórházba szállítják őket. Itt nyolc orvos és nővér azonnal elkapja a betegséget. Itt már beszédtéma a betegség, az emberek gyógyszereket vásárolnak. A helyi újság kategorikusan cáfolja, hogy rejtélyes kór ütötte volna fel a fejét a városban. Januárban a tartományi egészségügyi szervek bejelentik, hogy "egy nem hagyományos, de kezelhető tüdőgyulladásról van szó". Februárban Hongkongban egy nyolcéves kislány hal meg állítólag madárinfluenzában, miután visszatért Fujian tartományból. Édesapja tíz nappal később ugyancsak meghal. Egy Kantonban élő orvos Hongkongba utazik, és megfertőzi a Metropole szálloda a vendégeit, majd elrepül Torontóba. Másnap egy ötvenéves amerikai üzletember hal meg Hongkongban, nem sokkal azt követően, hogy visszatér Hanoiból. Márciusban Hongkongban húsz kórházi alkalmazott betegszik meg, és Szingapúr is feliratkozik a fertőzött városok listájára. A többi nagyjából ismert. Április 20-ig titkolóztak. Kik? Nem tudni pontosan. Tévedtek? Elképzelhető. Vagy azt gondolták, hogy ez csak egy a sokféle kínai influenza közül, amit előbb-utóbb sikerül lokalizálni? Ez is lehet. Miért vagyunk olyan biztosak abban, hogy titkolóztak? Mert "a kínaiak mindig titkolóznak". Lehet. De éppen Indiában dolgoztam, 1984-ben, amikor az amerikai Union Carbide bhopali üzeméből kezdett szivárogni a mérges gáz: már az egész várost betakarta, a vállalat azonban tagadta, hogy köze lenne a szennyezéshez. Azok az anyák, akik nem sokkal később testi és szellemi fogyatékos gyerekeket szültek, a mai napig nem kaptak tisztességes kártérítést. 1996-ban a Bovine Spongiform Encephalopathy, más néven a kergemarhakór-botrány kirobbanásakor meg éppen Londonban tevékenykedtem: a brit kormány 2000-ben ismerte be a témáról kiadott jelentésének 267. pontjában, hogy egy vidéki állatorvos már 1986-ban tudott a jelenségről, de senki sem figyelt rá. Hongkongból közben már kétségbeesett hangok hallatszanak, ám senki sem rendel el utazási tilalmat. De hát Hongkong mindig ilyen volt, mondják. Ott hajlamosak a pánikra. 1997 óta, hogy a britek elhagyták, már minden mindegy nekik. Igen, pánik. Aztán a legfelső kínai vezetés cselekvésre szánja el magát. Hu, az új, mosolygós, de kemény elnök és pártfőtitkár úgy döntött, személyesen megy el Kantonba. Igyekszik lelket önteni az orvosokba. Ebből is lehetett tudni, hogy nagy a baj. Ekkor ez már mindenki előtt világos. Április 20-án kiderül, hogy a korábban közölt adatok hamisak. Több a beteg, mint hittük. Bukik az egészségügyi miniszter, a főváros polgármestere, számos vidéki pártember és kórházvezető. Ki kaphatja meg? Nem tudni. Tüsszentés? Köhögés? Egyesek szerint az arc érintése. Egy orvos azt állítja, hogy két méteren belül "átugrik". Mások szerint nem egy vírus van, hanem több. És van még egy másféle vírus is. Milyen? Nem tudjuk. Mi a teendő, ha valaki már megkapja? Nem tudni. És persze, a hírek terjednek. Mindenki lázat mér. Ha egy étteremben tüsszent valaki, a többiek összerezzennek. Hátha most kapták el. X. hallotta, hogy Z. látta, hogy két koporsót vittek ki a diplomáciai lakótelep kapuján. Egy órával később kiderül: félreértés volt, csak a nigériai konzul költözik. A sajtó, amelyik korábban hallgatott vagy cáfolt, most szinte csak ezzel foglalkozik. Orvosok, kutatók, mentők, betegek, gyógyultak, a betegek és gyógyultak rokonai nyilatkoznak. Mi a teendő? Még mindig csak találgatnak. Kézmosás. Arcmosás. Fertőtlenítés. Szabad levegő. Vitamin. Fehérrépa. Káposzta. Sok alvás. Tartsunk távolságot másoktól. Viseljünk maszkot. Ne viseljünk maszkot. Ha viselünk, csak tízrétegűt viseljünk. Nem, inkább tizenhat rétegűt. De akkor nem kapunk levegőt. Jó, legyen tíz. Igyál zöld teát. Milyen a karantén? Van telefon? És lélegeztetőgép? Nézd a CNN-t. Ne nézd a CNN-t. Nézd a BBC-t. Ne nézd a BBC-t. Van egy új immunerősítő, olyan az íze, mint a szar, de hatásos. Mari is főz egy literrel, de aztán mégis maradok az Unicumnál. Úgy érzem, segít. Ezen az áprilisi napon azonban minden megváltozott. A pánik elmúlt. Most már mindenki tudatában van a veszélynek, talán túlságosan is. A kínaiak félnek és óvatosak. A parkolóőr, a buszvezető, a kertész, a bolti eladó, a postás, a rendőr, akik egy hete még nem is hallottak a SARS-ról, már tudják, hogy együtt kell élniük vele, maszkot és kesztyűt viselnek, a benzinkutas kislány akkor tölti tele a tankomat, ha én is maszkot viselek, a lakóparkunk kapujában szemüveges és védőruhás fazonok lefújják az autó kerekét valamilyen oldattal, a vezető és az utasok kiszállnak kezet öblíteni egy klóros hordónál. Ha gyanút fognak, lázat mérnek. Ha az érték 38 körüli, már hívják a járványügyiseket, nincs vita, nincs ellenkezés, érkezik a különlegesen felszerelt mentőautó különleges védőruhát viselő mentősökkel, irány a különlegesen felszerelt kórház, egyágyas, jól szellőző kórtermek, jobb esetekben televízióval és telefonnal, gondoskodni kell arról, hogy a beteg mindent megkapjon, amire szüksége van, és arról is, hogy mindent, ami innen kijut, fertőtlenítsenek és sterilizáljanak, egyetlen hibás lépés vagy apró gondatlanság újabb áldozatokat követel. Mindezt a gyógyítási folyamatok közben kellett kitalálni, valahogy rá kellett jönni, valahogy meg kellett oldani, mert az első hetekben éppen az ápolók és az orvosok fertőződtek. Közben a tapasztalatokat feldolgozzák, összesítik, módosítják, csapatokat, osztagokat, egységeket szerveznek. Persze, nem mindenki kerül azonnal a különleges kórházba, sokszor a láz más betegségre utal, a kivizsgálás azonban minden esetben kötelező. De minden ápoló, minden orvos, mindenki, aki a "gyanús" beteggel érintkezik, védőmaszkot és védőszemüveget visel, minden eszközt, amit használnak, azonnal fertőtlenítenek és a fertőtlenítő helyiségeket is folyamatosan fertőtlenítik. A kórházi személyzet egy része nem is hagyhatja el a szigorúan ellenőrzött területet. Talán már nincs is kedvük hazamenni. Megszállottakká váltak. Ha egy lakóházban, iskolában vagy középületben akár egy gyanús esetet találnak, azonnal vesztegzárat rendelnek el, rendőrség veszi körül az épületet, szökni lehetetlen. De senki sem akar megszökni, mindenki tudatában van annak, hogy mekkora a kockázat. Az egyik pekingi egyetem kollégiumában négyezer hallgató töltött el két hetet, jellemző módon, e-mailen üzentek az őröknek, felesleges a felügyelet, vállalják a fogságot. A helyi önkormányzat még aznap megszervezte az ellátásukat, háromszori étkezés, nem tékevéj, hanem tékin, ez napi tizenkétezer étel, mosószerek, törülközők, fogkrémek, a kiszállított edények szállítása különleges járműveken, amelyeken különleges védőruhába öltöztetett személyzet utazik. A diákokat naponta két önkéntes orvos és nővér látogatta meg, lázat mértek, figyelték, nincs-e újabb megbetegedés. Az egyetemisták mosnak, vasalnak, mosogatnak. Az épület tetején táblákon üzenik a hozzátartozóiknak, ne aggódjanak értük. Nincs utazás, nincs mozi, nincs színház, nincs iskola, nincs egyetem, nincs szórakozás, nincs a nagy, pekingi sétafika és nézelődés, nincs utazási kedv, elmaradnak a tavaszi családlátogatások is. A fodrásznő hajvágás közben percenként kezet mos, munkatársa megállás nélkül permetez. A széles sugárúton, ahol néhány hete még szenvtelen arccal tolakodtak egymás elé, most fiatal lányok görkorcsolyáznak. Az utcai zöldséges most klórral mossa az áruját, gumikesztyűt visel, a repülőtéren műszerrel ellenőrzik az utasok testhőmérsékletét, kimegyek egy ingyen lázmérésre, tréfálkozom Marival, de ő most nem értékeli a humoromat. Az élelmiszerboltból, ahol korábban is ötpercenként felmostak, most kiszédülök a klórszagtól. Rémhírek. Kínát elszigetelik a világtól. Mindnyájan meghalunk. A Finnair már lemondta a járatokat. Frankfurtban az utasokat két hétre vesztegzár alá helyezik. Sört adnak a karanténban? Ezt kérdezi egy jókedvű kollégám. Ő speciel a búzasört kedveli, de végül is mindegy. Aztán kiderül, hogy a Finnair nem mondta le a járatokat, Európában sincs karantén. Lányaim aggódó sorokat küldenek a postafiókomra, igyekszem nyugtatni őket, de hát a világban naponta minden híradás azzal kezdődik: "a gyilkos kór újra lecsap". Ismerősök kérdezik komolyan: éltek még? Küldök is haza egy fényképet, jókedvűen mosolygok nekik a pekingi utcán. Válaszolnak: kicsit korpulens lettél, papa. A követségi ügyeleti telefonon Budapestről izgatott anyuka keresi Kantonban tanuló fiát, azonnal, mondja nekem, azonnal küldjük haza a gyerekét, igyekszünk mindenkivel tartani a kapcsolatot, mondom neki, még aznap felhívom a fiatalembert, az egyetem ugyan zárlat alatt van, de jól érzi magát, éppen most kötött szorosabb ismeretséget egy dél-koreai kislánnyal, naponta mérik egymás lázát, esze ágában sincs hazamenni, ellenben megtehetném, hogy megnyugtatom aggódó édesanyját. Mari hazautazik, nem a kór miatt, lányaim kérésére amúgy is ment volna. Nehezen válunk el egymástól, de amikor látom felszállni a gépet, mintha meg is könnyebbülnék. Tíz óra múlva Európában lesz. A kínai filmtudományi főiskola professzora, Li meglepődik, hogy felkeresem. Hosszan beszélgetünk, szereti a magyar filmeket, Jancsótól Gárdos Péterig mindenkit ismer, teával kínál, aztán együtt is vacsorázunk, utána sem sietünk haza, gyalog megyünk végig a kihalt Wangfujing utcán. Most van idő mindenre. Orvosok, mentősök, nővérek napokat dolgoznak alvás nélkül, a veszély közvetlen közelében. Sokan el is kapják a betegséget, de hát a gyógyítás közben okosodnak ők is, most alakulnak csak azok a módszerek, amelyekkel biztosan óvhatják magukat. Peking külvárosában hétezer ember nyolc nap alatt épített fel egy kórházat, gyakorlatilag a semmiből, felszerelése a legkorszerűbb, a személyzet már az építkezés alatt a helyszínen ismerkedett a körülményekkel. Most nincs idő. Minden gyanús beteget kikérdeznek, kivel beszélt, kivel találkozott a megelőző napokban, azokat is megkeresik, sőt azokat is megkeresik, akikkel azok találkoztak. Brigádok keresik fel a lakásokat, hogy tanácsokat adjanak, a gyakorlatban mutassák meg, hogyan kell fertőtleníteni, nem, most már makacsul és elszántan néznek szembe a helyzettel. Fiatal impresszárióval ebédelek, ő kezdeményezi, hogy találkozzunk, harmincéves, igazi européer, az étterem előtt Volvóban sofőr várja, szerinte Kína új ország lesz, állítja, ha leküzdi ezt a kórt. A vezetők most komolyan veszik a nyitottságot, ami életeket menthet, a reformokat, amelyeket nem lehet elég gyorsan végrehajtani. Unja már ezt a vesztegzár-légkört, nem szívesen ül otthon egész nap, elutazni sincs kedve. Aztán egyszercsak felderül az arca.
-Jövő héten jön az új kocsim - mondja. - Leszaladunk a tengerhez, ha van kedved.
A lakóparkunkban röpcédulákat osztanak, mindenki naponta mérje a lázát, két nővér járja a házakat és gyűjti az adatokat. Kérik, ne keressük egymás társaságát, rövid időt töltsünk együtt, a kutyák is viseljenek maszkot. Egy este csengetnek, szomszédom, a svéd diplomata, Rasper áll az ajtóban. Lesz nála este egy kis összejövetel, mi lenne, ha én is átugranék, kortyolunk egy kis vodkát.
Porterrel a brit nagykövetségen beszélgetek. 2003 május 14-én, délelőtt.
-Leküzdik – mondja. Feláll, az ablakhoz sétál, kinéz a néptelen utcára. - Júliusra vége lesz. Makacs kis kínaiak. A végén mindig megtalálják a jó megoldást.
Két nappal később kényelmesen dőlök hátra a Finnair repülőgépének fedélzetén. Kinézek az ablakon, a vakító napfényben a betonon egykedvű, maszkos rakodók helyezik el a csomagokat a konténerekbe, egy maszkot viselő munkás az üzemanyagtöltő csövet szereli le a szárnyról. Elhúzzák az utashidat, becsukják az ajtókat, Ladies and Gentlemen, welcome on Finnair flight to Helsinki, the flying time will be eight hours. A légiutaskísérő már hozza is a tálcán a pezsgőt, jólesik megérinteni a hideg poharat, várom, hogy mikor tölt el a felszabadult öröm, hogy utazom haza. Ám sokkal inkább úgy érzem magam, mint aki elmenekül, és hátrahagyja azokat, akikkel eddig együtt harcolt. Aztán, amikor a gép eléri az utazási magasságot, betakarózom, megigazítom fejem alatt a kispárnát. Kínában déli egy óra, Budapesten reggel hét.
Estére otthon leszek.
Diplomáciai körök XIV - Kisgazdák Londonban
Kisgazdák parlamenti küldöttsége érkezett angliai tanulmányútra. Miután nyelvtudásuk a csekélynél is kevesebb volt és saját bevallásuk szerint még az amúgyis semmitmondó társalgási szintet sem érte el, külön kérték, hogy már a repülőgép ajtajában várja őket egy magyar diplomata, aki átsegíti őket az első nehézségeken. Hatan jöttek, az útlevélkezelő pultig nagyokat nevettek, viccelődtek, megjegyzéseket tettek az angol nőkre. A pulthoz érve aztán kezükbe adtam a Leszállási Kártyákat, kértem, töltsék ki a rovatokat.
-Képviselők vagyunk, nekünk ez nem kötelező – mondta a delegáció vezetője, egy magas, testes férfi és egyetértést várva nézett társaira.
-Nem töltünk ki semmiféle nyomtatványt – értettek egyet a többiek.
-Márpedig ez mindenkire nézve kötelező – mondtam.
Némi csend következett, amit beleegyezés követett.
A férfiak hosszasan tanulmányozták a rovatokat, ám a segítségem nélkül nem boldogultak. Nagy keservesen átjutottak a neveken, címeken, a szálloda címét egy összegungyurgatott kis papírról bekönyvelték, ám az angliai utazás célja már megoldhatatlan feladatnak bizonyult.
-Ide meg mit írjunk? – kérdezte tőlem a delegáció vezetője. – Te vagy a diplomata, neked kell tudnod.
-Az a kérdés, miért jöttetek? – kérdeztem vissza.
-Nyelvtanfolyam – hazudta az egyik képviselő. –Azt mégse írhatjuk be, hogy turisztikázunk.
-Tanulmányozzuk a brit parlament munkáját, az jó?
-Az jó – adtam meg magam.
-Na, és van itt még egy rovat – jelezte egy alacsony termetű, fiatal képviselő. – Azt írja: sex. Ide mit írjunk?
Mindenki rám nézett. Hiába, kényes ponthoz érkeztünk.
-Hát ide azt kell beírni, hogy egy héten ki hányszor.
-De ehhez meg mi közük? – háborodott fel a delegáció vezetője.
-Ezek az angolok mind ilyenek. Perverzek – szögezte le a kis alacsony.
-Rendben, beírjuk – döntött a delegációvezető. – De azt egyeztessük, hogy csak az otthoniakat, vagy a vendégszerepléseket is?
Jót nevettek.
-Még szerencse, Gyurikám, hogy velünk vagy – mondták, azután elindultunk együtt, további kalandok felé.
Diplomáciai körök XIII - Különös ebédeim
I.
-Tanácsos urat a megbeszélés szerint holnap várjuk ebédre – mondta a telefonban Lord Afterburner titkára, a magyar származású Selymes doktor.
-Igen, köszönöm, hogy emlékeztet, egy órára ott leszek – feleltem.
-Tudja a tanácsos úr, hogy őlordságánál milyen különleges szabályok szerint történik majd az étkezés? – kérdezte a titkár a felsőbbosztályú angolokra jellemző negédes kiejtéssel.
-Persze – mondtam, valójában azonban fogalmam sem volt arról, hogy mire gondolhat és nem is érdekelt különösebben. Több lordnál ebédeltem már londoni kiküldetésem során, mindegyiknél voltak különleges szabályok, egy-egy esetben ezekről előre írásban is küldtek tájékoztatót. De hát tapasztalt fickónak tartottam magam, akit nagy meglepetések nem érhetnek.
Ezúttal azonban tévedtem.
Másnap délben a lord komornyikja udvarias gesztusokkal kísért be az előszobába.
-Kérem a kabátját, uram – mondta.
Átadtam neki.
-A zakóját is kérem, uram.
Átadtam neki.
-A nadrágját, a cipőjét és az alsóneműjét is kérem.
-Alsóneműt? – kérdeztem.
-Igen, uram – felelte a komornyik, miközben szeme sem rebbent. – Lord és Lady Afterburner ugyanis nudista és minden vendégét is hasonlóképpen fogadja.
Megértően bólogattam. Levetkőztem, és minden ruhadarabomat átadtam a komornyiknak.
-És Ön? – kérdeztem szégyenérzettel vegyes kíváncsisággal. – Talán Ön is mezítelenül szolgál majd fel?
-Mi sem természetesebb – felelte. – Másképpen mi érdekes lenne ebben a munkában?
II.
Csungcsingban tartok előadást az egyetemen, hatalmas város, lakosainak száma húsz-harminc millió, magyarázz a a tolmácsom, miközben gépkocsink szokás szerint araszol a csúcsforgalomban. Korszerű, óriási egyetem, rengeteg külföldi hallgató, sportközpont, színház, gondosan kiépített kerékpárutak. Az előadást követően a rektor ad ebédet a tiszeletemre a központi épület legfelső emeletén, lesz egy különleges fogás is, amit kifejezetten az Ön kedvéért készítünk, mondja a tolmács útján, szívélyesen belémkarol, úgy vezet az asztalhoz. Igazán kedves, felelem tolmácsom útján, azt már tudtam, hogy olyasmi, mint „kínai konyha” nem létezik, minden tartomány, minden város a maga sajátosságairól híres, de hát mindent meg kell enni, amit az ember elé tesznek. Rövid beszédek a kínai-magyar barátságról, azután következik a tízfogásos étkezés, aminek hatodik fordulójában következik a különleges fogás, a rektor és a városi párttitkár is jelentőségteljesen kacsint, hogy na, ez az, ez az igazi finomság, amivel külföldi vendégünket elkápráztatjuk, zselésen löttyedt, takonyállagú étel érkezik, pálcikával csak nagy nehézségek árán szortyantom be, íze kesernyés, de hát különleges. Még egy kis beszélgetés, teázás, azután kézrázások, megköszönöm a felejthetetlen ebédet, a különleges fogást, és indulunk tolmácsommal a repülőtérre.
-Azt azért elárulhatná, mi volt a különleges fogás? – kérdezem a liftben.
-Természetesen – feleli a fiatalember, és még némi büszkeség is volt a hangjában. – Ez csengdui kutyapöcse volt.
-Értem – nyelek egyet.
-De ne aggódjon, maga kapta a legjobb részét.
Diplomáciai körök IX - Ezért szeretem az angolokat
A fehér házaspár nem adta fel: sokévi próbálkozás után a mesterséges megtermékenyítést választotta. Valahol valaki valamit azonban elcserélhetett, mert az asszonynak fekete ikrei születtek. A szülők első dolga volt a nyilvánossággal közölni: az csak természetes, hogy felnevelik a gyerekeket. Nem a pereskedés járt az eszükben, nem ijedtek meg az előítéletektől és a várhatóan kellemetlen helyzetek sorozatától (képzeljük csak el hat év múlva az első szülői értekezleten hogyan néz majd anyukára az anglikán osztályfőnöknő), ők arra gondoltak, hogy amit vállaltak, azt teljesítik. És végtére is, az ember nem járhat mindig jól.
Diplomáciai körök X- Ezért is szeretem az angolokat
-Az ember ne csináljon drámát a tragédiából, igaz, szívem? - mosolygott a férfi a televízió híradójának kamerájába, és magához szorította ugyancsak jókedvű feleségét.
Matolcsy pedig menni fog
Sokan nyilván hitetlenkednek most, mások felszisszennek, még többen talán őrültnek vélnek, amiért ezt állítom azok után, hogy a miniszterelnök kiállt Matolcsy mellett. Pedig látszólag minden rendben lenne, a bankelnök egész életét pénzügyekkel és gazdasági kérdésekkel töltötte, dolgozott Londonban, maga is volt miniszter. Az már korábban is egyértelmű volt, hogy szereti a nyilvánosságot, szereti, ha foglalkozik vele a média, és legfőképpen szereti önmagát. Most pedig, hogy gyakorlatilag korlátlanul hozhat döntéseket, mert a kormányzat a jegybanki függetlenségre hivatkozva nem szeretne kényes kérdésekre válaszolni, úgy is érezheti, hogy minden rendben van körülötte. Akkor pedig miért gondolom, hogy menesztik? Mert a Fideszben nem úgy mennek a dolgok, mint egy átlagos pártban. Itt úgy mennek a dolgok, hogy Orbán egy ideig kiáll azok mellett, akiket az ellenzék vagy a média támad, aztán egyszercsak, amikor az ő logikája diktálja, meggondolja a dolgot. Még korábbi korszakában milyen könnyedén vált meg Torgyántól, aztán ügyesen szabadult Navracsicstól, Hendétől, akinek a magánköltekezéseit szintén kikezdte a sajtó. És egyszercsak kihátrált Schmitt mögül is, amikor már csakugyan kellemetlen lett a helyzet. Matolcsy nem érzi a határait, és Orbán ezt nem szereti. Fordulóponton vagyunk, két év van még a választásokig, de ez a két év gyorsan elszalad. A bankelnök nyilván sok szívességet tett a kormányzatnak, de egyszer a szívességek korlátai is leomlanak. Hogy aztán mikor és milyen módon távozik Matolcsy, ezt most igazán nem tudom. De menni fog.
Diplomáciai körök VIII - Mari esete a főrabbival
A társasági életnek vannak kivételes, örömteli és megható pillanatai is. Londonban, éppen kiküldetésem idején került szóba egy Wallenberg-szobor felállítása, aminek költségeit közadakozásból szerették volna előteremteni. A brit szervezők az izraeli, a svéd és a magyar nagykövetség kulturális beosztottját hívták meg a szervezőbizottságba, aminek számos személyes oknál fogva nagy örömmel tettem eleget.
Az ügy eleve sikerre volt ítélve, mert a britek imádnak adakozni, ráadásul, szokás szerint elhivatottsággal és lelkesen kezdték el a munkát. Kijelölték a szobrászt, megvették a telket, a szervezőbizottság diplomata tagjai pedig rendkívüli gyakorisággal ebédeltünk együtt különböző éttermekben és körvonalaztuk a terveket. Az előkészületek befejezéseként a londoni főrabbi vacsorát adott a rezidenciáján, amire természetesen mi is meghívást kaptunk. Fiatal, magas, jókedvű férfi volt a főrabbi, aki felesége és két lánya társaságában fogadta a vendégeket. Megnéztük a szobor makettjét, ittunk egy pohárka italt a fogadóteremben, majd átmentünk az ebédlőbe, a huszonnégy személyes, gyönyörűen terített ovális asztalhoz.
A kóser lazac után a főrabbi pohárköszöntőt mondott. Olyan szívszorítóan beszélt a hatmillió európai zsidó szenvedéseiről, hogy Marit egy pillanat alatt elfogta a zokogás. Nem tudta visszatartani a könnyeit, ki is ment, hogy ne zavarja a többieket.
A főrabbi felesége azonnal utánasietett, a szalonban átkarolta a vállát, leültek egy kanapéra.
-Biztosan te is elveszítetted a rokonaidat - mondta neki.
-Még csak nem is vagyok zsidó – felelte Mari a könnyein át.
De hát amúgyis: fontos ez?