Scheer Edit  családja 1966-ban kivándorolt Magyarországról Izraelbe.  Akkoriban ezt így mondták: kivándorolt. Ő akkor négy éves volt.  Scheer Ignác, Edit édesapja úgy gondolta, hogy nincsenek biztonságban Közép-Európában, persze, tudta ő azt is, hogy a zsidók sehol sem érezhetik magukat igazán biztonságban, de akkor éppen  lehetőség nyílt a kivándorlásra,  és ők elmentek. Bécsig autóbusszal jutottak el,  Így jutottak el Tel Avivba. Ignác először szakácsként dolgozott, néhány évvel később saját vendéglőt nyitott. Hitelt is vett fel, tehetséges és szorgalmas ember volt, minden úgy alakult, ahogy számította.  Edit kitűnő eredménnyel végezte el a középiskolát, aztán Budapestre jött tanulni. Gyerekorvos szeretett volna lenni.  Manyi néninél, apa magányos, szigorú és szótlan húgánál kapott egy szobát,  aminek az ablaka a Dunára nézett, ha  kedve támadt, még zongorázhatott is. Szeretett zongorázni. 

       Béninger Tiborral  Budapesten találkoztak, 1981 szeptemberében, egy egyetemi klubban, hangosan szólt a zene, mindenki cigarettázott és langyosan itta a sört,  Egy dal azokért, akik nincsenek itt, volt is  körülöttük egy nagyobb társaság, Edit évfolyamtársai, meg végzős orvostanhallgatók, akik szerettek imponálni a fiatal lányoknak. Editnek tizenegyre otthon kellett lennie, mert Manyi néni ehhez ragaszkodott,  Tibor felajánlotta, hogy hazakíséri. Gyalog mentek a Jászai Mari térig, ott lakott Manyi néni. Elköszöntek egymástól.

         -Én izraeli vagyok – mondta akkor Edit. 

      -Engem nem zavar – felelte Tibor. Abban az évben nem vették fel az egyetemre. Botanikus akart lenni. Miért éppen botanikus? Az embernek vannak álmai. Minden álom ésszerűtlen, ez bennük a szép.

      Másnap Tibor megvárta Editet az egyetem előtt, nagyot sétáltak. Ettek egy fagylaltot. Tibor dolgozott, növényeket ápolt a Margitszigeten. Erről is mesélt, Edit pedig arról beszélt, hogy milyen az élet Izraelben. Gyakran találkoztak, moziba jártak, időnként hangversenyre mentek,  a Zeneakadémiára. Vasárnaponként kirándultak Tibor barátaival. egyszerűen jól érezte magát vele. Ez  a szerelem? Nem tudta. Októberben Edit bemutatta Tibort Manyi néninek, aki meghívta ebédre a Jászai Mari téri lakásba. A nappaliban terített, ott állt egy nagy, ovális asztal. Amikor még nagy volt a család, itt vacsoráztak minden péntek este és itt tartották az ünnepeket is. Elővették a féltve őrzött Rosenthal étkészletet és a kristálypoharakat is. Sokat beszélgettek.  Edit eljátszotta a Waldstein-szonátát.  Soha korábban nem játszotta így. Kellemes nap volt, Tibor csak akkor ment el, amikor sötétedett. Késő este pedig, amikor Manyi néni már lefeküdt, visszajött Edithez, lábujjhegyen lopózott be a szobájába. Akkor érintették meg egymást először.

         -Nem tudhatja meg senki – súgta Tibornak Edit, amikor hajnalban elment.

      -Feleségül veszlek – felelte ő. Kedves fiú volt, Edit nagyon szerette.  – Párizsba megyünk nászútra. -  Egy héttel később megjelent  a Jászai Mari téren az édesapja. Ott állt Manyi néni lakásának ajtajában, öltönyben, kalapban, utazótáskával a kezében. Egyenesen Izraelből jött, Bécsben szállt át, egész nap repült, fáradt volt és borostás. Edit a nyakába borult, az édesapja azonban nem ölelte át.

         -Valami baj van? – kérdezte Edit.

         -Igen – felelte az édesapja. – Baj van. 

         -Miért? Mi történt? – arra gondolt, talán meghalt az édesanyja.

         Manyi néni is ott állt mellettük, hallgatta a beszélgetést.

         -Csomagolj, utazunk -  mondta Scheer Ignác komolyan. Edit még soha nem látta ilyen haragosnak.   

         -Mi történt?

         -Hazamegyünk.

         -Miért?

         -Hallottam, fiúkkal járkálsz.

         -A barátom – felelte Edit.

         -Nem azért vagy Budapesten, hogy fiúkkal randevúzzál. Azért jöttél, hogy tanuljál.

         -Mi a baj Tiborral? – kérdezte.

         -Nem zsidó  – Scheer Ignác bement a nappaliba, letette a kalapját az asztalra és cigarettára gyújtott. Manyi néni hamutartót hozott neki.  – Ez a baj vele. Nem zsidó.

         -Honnan tudod?

         -Manyi néni telefonált.

         -Ő hívta meg ebédre – szabadkozott  Edit.

         Manyi nénire nézett, ő azonban nem mondott semmit.

         -A szeretője vagy?  - kérdezte apa.

    -Nem vagyok a szeretője – hazudott Edit. Az első eset volt, hogy hazudott az édesapjának. Különös, bántó érzés volt. 

         -A szeretője vagy – Scheer Ignác ezt halkan mondta. Befejezték a veszekedést. Már eldőlt minden. – Manyi néni látta. Látta és hallotta.

         -És az egyetem? – kérdezte akkor Edit. – Az egyetemmel mi lesz?

         -Majd Pittsburgh-ben. Már levelezek Franci nénivel. – Ez volt a döntés. Scheer Ignác leült a fotelbe. Manyi néni is leült. Hogy mi lesz később, azzal nem foglalkoztak. – Jót akarok neked, hidd el.

Edit szeretett volna telefonálni Tibornak, de Manyi néni követte őt, miközben  csomagolt. Aztán leült  az asztalhoz, írt egy rövid levelet Tibornak, átadta Manyi néninek.

-Majd feladom – mondta Manyi néni, de Edit tudta, hogy hazudik.

Tibor másnap telefonált Manyi néninek, Manyi néni azonban csak annyit mondta neki, hogy Edit elutazott és soha többet nem jön vissza Magyarországra. És miért? Manyi néni nem válaszolt és letette a kagylót.

Scheer Ignác és Edit aznap este vonattal Bécsbe utaztak, ott várták be a következő légijárat indulását Tel Avivba. Ültek a repülőtéren, a váróterembe, és nem szóltak egymáshoz. Edit néhány hónapot otthon töltött, azután folytatta a tanulmányait Pittsburgh-ben. Franci néni mindent elintézett. Edit nála lakott, egy kertes ház emeleti szobájában. Esténként a nappaliban olvasott a nappaliban Franci nénivel és az amerikai férjével. Az egyetemen megismerkedett helyes zsidó fiúkkal is, egyikük, éppenséggel egy francia orvos, Paul Islinger  azonnal bele is szeretett,  Edit is megkedvelte őt, lehet, hogy bele is szeretett, vagy legalábbis azt hitte, hogy beleszeretett, márpedig, ha az ember azt hiszi, hogy beleszeret valakibe, az majdnem olyan, mintha bele is szeretne. Az egyetem elvégzése után Párizsba utaztak és a rue Cadet-i zsinagógában  összeházasodtak.  Ott voltak a rokonok is, Franci néni és Bill bácsi Amerikából, Scheer Ignác és a felesége Izraelből. Boldogok voltak. Végre minden rendben van. Vannak szülők, akik azt gondolják, hogy a gyerekük esküvője az életük legboldogabb napja.

Editnek egy évvel később gyereke is született, ám ő a házasságában nem volt boldog, rövidesen el is váltak. Mi történt? Nem történt semmi. Nincs mindennek oka az életben. Paul rendes fiú volt, mint mindazok a fiúk, akiket ismert, szerette is Editet, egy házassághoz azonban kevés rendesnek lenni. Sőt, a rendes fiúk a nagy hátráltatók az életben. Edit nem ment újra férjhez,  egy kis,  elegáns, finom bútorokkal berendezett lakásban élt a lányával, aki a tanárai szerint tehetséget mutatott a zongorázáshoz. Szeretett volna Budapesten tanulni, a Zeneakadémián, de Edit nem tanácsolta neki.

És Tibor? Edit gyakran gondolt rá, írt neki néhány levelet még Izraelből, de egyikre sem kapott választ. Magyarország már csak álom.

         Tibor végül bejutott az egyetemre, botanikus lett, nyelveket tanult, ösztöndíjakat kapott,  dolgozott amerikai kutatóintézetekben is. Elismert szakembernek számított, tanulmányaival jelentős sikereket aratott.  Már majdnem világhírű. Mr. Beninger.  És persze, gyakran járt Párizsban is. Gondolt még Editre? Őrzött egy fényképet róla, ami még kiskorában készült, Edit a sűrű copfjával a tengerparton, Izraelben, kis szoknyát viselt, a tenyerét a homlokához tartotta, hogy védje a szemét a napfénytől. Még azon az éjszakán kapta, amit együtt töltöttek. Igen, gondolt rá. Szeretett volna beszélni Manyi nénivel, szerette volna megtudni Edit címét, de nem mert felmenni hozzá. Kétszer is járt Izraelben, de nem tudta, hogyan találhatná meg Editet. És azt sem tudta, hogy  ha találkoznak, mit mondjon neki.   

Pierre és Marie Curie Egyetem hívta meg, két  napot tölt Franciaországban, utána repül tovább Kanadába. Megszokta már ezt az életet, szereti is.  Negyven éves,  egyedül él,  szeret is egyedül élni, szeret utazni és szereti,hogy híres. Párizst meg különösen szereti. Az egyetemi előadóterem megtelt, jól sikerült az előadása is, ezt is megszokta már,  ezt a bizsergető, kellemes érzést, megrázza a felé nyújtott kezeket, aztán indulna, hogy sétáljon egyet, mert másnap utazik tovább. A magyar nagykövet fogadásán találkoztak újra.  

-Megismersz? – micsoda szörnyű kérdés. És ha nem? Edit nézi Tibort, szinte semmit sem változott, ott áll előtte, magabiztos, öntudatos, a mosolya is éppen olyan, mint amikor ölelkeztek Manyi néni lakásában. De hát nem zsidó.

-Iram leveleket – mondta Edit.

-Nem kaptam meg – felelte ő. Edit hisz neki, mindigis hitt.

Mi legyen most? Semmi. Beülnek Edit autójába, a Café Mabillonba mennek,  a Boulevard Saint Germain-en,  kiülnek a teraszra, diákok közé. Tibor kávét rendel, Edit teát. Aztán leült a zongorához és eljátszotta a Waldstein-szonátát. Süt a nap, minden rendben van.