A társasági életnek vannak kivételes, örömteli és megható pillanatai is. Londonban, éppen kiküldetésem idején került szóba egy Wallenberg-szobor felállítása, aminek költségeit közadakozásból szerették volna előteremteni. A brit szervezők az izraeli, a svéd és a magyar nagykövetség kulturális beosztottját hívták meg a szervezőbizottságba, aminek számos személyes oknál fogva nagy örömmel tettem eleget.
Az ügy eleve sikerre volt ítélve, mert a britek imádnak adakozni, ráadásul, szokás szerint elhivatottsággal és lelkesen kezdték el a munkát. Kijelölték a szobrászt, megvették a telket, a szervezőbizottság diplomata tagjai pedig rendkívüli gyakorisággal ebédeltünk együtt különböző éttermekben és körvonalaztuk a terveket. Az előkészületek befejezéseként a londoni főrabbi vacsorát adott a rezidenciáján, amire természetesen mi is meghívást kaptunk. Fiatal, magas, jókedvű férfi volt a főrabbi, aki felesége és két lánya társaságában fogadta a vendégeket. Megnéztük a szobor makettjét, ittunk egy pohárka italt a fogadóteremben, majd átmentünk az ebédlőbe, a huszonnégy személyes, gyönyörűen terített ovális asztalhoz.
A kóser lazac után a főrabbi pohárköszöntőt mondott. Olyan szívszorítóan beszélt a hatmillió európai zsidó szenvedéseiről, hogy Marit egy pillanat alatt elfogta a zokogás. Nem tudta visszatartani a könnyeit, ki is ment, hogy ne zavarja a többieket.
A főrabbi felesége azonnal utánasietett, a szalonban átkarolta a vállát, leültek egy kanapéra.
-Biztosan te is elveszítetted a rokonaidat - mondta neki.
-Még csak nem is vagyok zsidó – felelte Mari a könnyein át.
De hát amúgyis: fontos ez?
