Ez az All Nippon Airlines lenyűgözően elegáns szállodája Tokió Narita repülőterén. És mégis, itt töltöttük életünk legkeservesebb éjszakáját. Pekingi kiküldetésem idején utaztunk át néhány napra Japánba. Ebben az országban minden tökéletesen működik, mondtam Marinak, miután megérkeztünk. És így is volt. Minden tökéletesen működött. Egészen az elutazásunkig.
Illedelmesen sorban állunk a Narita repülőtéren, az ANA légitársaság pultjánál, majd a átadom a jegyet és az útlevelet az ügyintézőnek. Hosszasan lapozgatja, ez a japán alaposság, ezért működik minden tökéletesen, de én meg nem szeretem, ha valaki hosszasan lapozgatja az útlevelemet és közben meg nem mond semmit.
-Valami gond van? – kérdezem udvariasan, valójában türelmetlenül.
-A kínai vízumot keresem – feleli.
-Ne keresse – mondom. – Diplomata vagyok, Kínában dolgozom, nekem nem kell vízum.
-Akkor rendben van – mondja és lapozgat tovább. Erre áthajolok a pulton, amit a japánok persze nem szeretnek, távolságtartás mindenek előtt, és megmutatom az útlevelemben azt a betűjelet, amit a kínai határőrizet ütött be első megérkezésemkor, a pekingi repülőtéren.
-Ez azt jelenti, hogy „vízummentes” – magyarázom.
-Így már rendben. De ha megengedi, lefénymásolom az útlevelét.
Nem örülök neki, de hát repülni is szeretnék, rendben van, felelem.
Visszajön, átadja az útlevelet, felveszi a csomagot, kiadja a beszállókártyát. Azt is bevallom, nem szeretem az ilyen közjátékokat, kiszolgáltatottnak érzem magam. Ez azonban csak múló rosszkedv, Marival elmerülünk a gyönyörű illatszerboltok mélyén. Újabb útlevélvizsgálat, ezúttal rendben van minden.
-Kár volt idegeskedni – mondja Mari már a váróteremben. Van még harminc percünk a beszállásig. Elköltjük utolsó jenünket is. Éppen visszafelé tartok az ajándékboltból, amikor látom, hogy egy All Nippon tisztviselő Marival társalog.
Szeretné még egyszer megnézni az útlevelünket.
Újra elmagyarázom a helyzetet, megmutatom neki, hogy az elmúlt három évben hány alkalommal léptem ki-be Kínába, ugyancsak megmutatom a kínai diplomata-igazolványomat, a tisztviselő mindent gondosan áttanulmányoz, ám nem tudom az arcáról leolvasni, hogy sikerült-e meggyőznöm.
-Minden rendben? – kérdezem.
-Esetleg készítenék egy fénymásolatot az útleveléről – mondja.
-A kollégája már készített egyet – nem tagadom, most már mérges voltam, nem csak azért, mert, mint írtam, nem szeretem a hatóságok vagy ál-hatóságok efféle közjátékait, hanem azért is, mert az ázsiaiak nem mondják el, mit is gondolnak ilyenkor, pedig könnyebb lenne az együttműködés. Ha például ez a tisztviselő akkor megmondja, miért kéri a fénymásolatot, tudtam volna segíteni neki. De nem mondta meg. Az ázsiaiak sokat beszélnek, olykor azonban keveset mondanak. – Egy másolat elég.
A tisztviselő még ott lábatlankodik körülöttem, de látja rajtam, hogy ideges vagyok. Beszállunk az autóbuszba, ami a repülőgéphez visz. Ám a tisztviselő megelőzött bennünket, már ott áll, a betonon, a lépcső feljáratánál, a rövidhullámú recsegőjébe beszél. Le vagy te szarva, gondolom, ám nem becsültem fel a helyzet teljes komolyságát. Már elhelyezkedünk a gépben, belelapozok az újságba, amikor megáll előttem egy légiutaskísérő és egy eddig soha nem látott, komor tekintetű All Nippon tisztviselő.
-Le kell szállnia, uram – mondja. – Önnek nincs vízuma Kínába.
Azt hittem, rosszul hallok. Vagy filmet látok.
-Valóban nincs – felelem és türelmet erőltetek magamra, ám ez nem könnyű. – Diplomata vagyok, nekem a kínai hatóságok akkor sem adnak vízumot, ha kérnék. Ellenben van diplomata-igazolványom…
-A gépnek indulnia kell, uram, kérem, hogy szálljon ki.
Közben szeme sem rebben.
-Hívják fel a kínai nagykövetséget és ők megerősítik, hogy magyar diplomatának nem kell…
-A nagykövetség zárva van, uram. Aranyhét van. Önt a kínai hatóságok ki fogják toloncolni Pekingből, és nekünk kell Önt visszahoznunk Tokióba.
-Aláírok egy nyilatkozatot, hogy ez nem fog bekövetkezni – mondtam.
Ezt a tisztviselőt azonban semmiféle érv nem hatott meg. A japán tisztviselőket semmivel sem lehet meghatni.
-A csomagját már kivettük a gépből. És amennyiben a felszállási időpontig nem hajlandó kiszállni, hívjuk a repülőtéri rendőrséget és a szabályok szerint letartóztathatják a repülés biztonságának megsértése miatt.
És meg is jelent mögötte két férfi, egyelőre nem rendőrök, hanem légitársasági alakok.
De azt láttam, hogy esélyeink minimálisak. És az egyik férfi már meg is ragadta Mari vállát, hogy elmozdítsa a székből.
Nem volt mit tenni.
Miközben csodálkozó és megvető tekintetektől pásztázva végigmentünk az utastéren, még mindig nem akartam elhinni, hogy mindez velünk történik. Egy japán utas átadta a névjegyét.
-Mindent láttam – mondta angolul.
Visszatértünk a váróterembe.
Mi lesz velünk?
Néztem Marit, szegény, gondoltam. Annyira akarta látni Japánt.
Némán ülünk Marival a padon, közben az All Nippon tiszviselői összehajolnak, mint egy röplabdacsapat tagjai a döntő játszma előtt. Valami készülőben van. A legbátrabb végül összeszedte gyengécske angol tudását és a köelünkbe merészkedett. Rendben van, mondha, az ANA vállalja, hogy elhelyez bennünket a repülőtéri szállodájukban, gondoskodik a költségeinkről és másnap reggel indulhatunk.
-Most egyszerre nem fontos a vízum? – kérdezem mérgesen, de senki sem válaszol.
Ez Ázsiában azt jelenti, hogy tévedtek, de még nem kérnek bocsánatot, mert ahhoz főnöki jóváhagyás is kell, a bocsánatkérés ugyanis komoly dolog. Mari már erejének végén, ő minden megpróbáltatást bír, ha kell, napokig nem eszik és nem iszik, de az efféle bánásmódot nem szereti. Elegáns limuzin visz a szállodába. Kapunk egy igazolást, hogy ingyen vacsorázhatunk, közben a melegített ülőkéjű, tizenhat programra állítható vécé és a mellette elhelyezett rendkívül részletes használati utasítás sem derít jobb hangulatra. Azért együnk valamit, mondom.
Csillogó-villogó liften megyünk fel a csillogó-villogó étterembe. Az asztalunknál megjelenik egy rendkívül készséges, elegáns pincér, átveszi és részletesen tanulmányozza az All Nippon vacsora-szelvényét.
-Két sört kérek és két vajas zsömlét – éhesek vagyunk, de a fáradtság meg a levertség most erősebb.
A pincér elmegy, majd visszatér egy sötét ruhás alakkal, teremfőnöknek nézem, de lehet, hogy a császári család tagja.
-Uram, az Ön vacsoraszelvénye szerint Ön vacsorázni óhajt nálunk - mondja komolyan.
-Nem óhajtok semmit, csak két sört és két vajaszsömlét.
-De az nem vacsora. Azt nem tudom elszámolni a vacsoraszelvényre.
-Akkor nagyon kérem, bassza meg a szelvényeket és hozzon, amit akar.
Mari azért csak elmosolyodik. Megérinti a kezem.
Ja, és a másnap. Reggelinél már felbukkant egy-egy óvatos All Nippon tisztviselő, szemlátomást vizsgálgatták a lelkiállapotomat. A repülőtérre érve féltő gondoskodással bántak velünk, útlevelünkbe még véletlenül sem pillantottak bele, előléptettek bennünket az első osztályra és már guruláskor pukkantották a pezsgőt, ahogy kell. Pekingbe érve pedig ott várt az All Nippon képviselője, Tanaka úr, na most figyeljen, mondtam neki, mert hiába szeretnék, hogy kitoloncoljanak, nem fognak kitoloncolni. És igazam is lett, Pekingben a kínai határőr már tudta, mit kell tennie.
Akkor persze elhangzott a hivatalos bocsánatkérés is. Két japán főnök szertartásosan meghajolt előttünk. A történetnek azonban még nincs vége.
