Odze György

odzegyorgy

odzegyorgy

Lenin és Krupszkája

2014. június 23. - diplomatakomment



Szerettem Lenint, mert kispolgár volt. Miközben meg forradalmár is. És különös alak, született kispolgár és hivatalnok, számon kérte beosztottjaitól, hogy rendesen iktassák az aktákat, reggelente takarított az irodájában, maga javította a kerékpárját, mellényes öltönyökben járt, nagy gonddal válogatta ki a nyakkendőit, de szerette a kihívásokat is, nem félt az összecsapásoktól, nekem a harc az életem, mondta egyszer Inyesza Armandnak, még 1916-ban. Ez az Inyesza Armand egy vonzó, zöld szemű, fiatal francia asszony volt,  aki elhagyta gazdag bankár férjét, hogy elvtársnő lehessen. A  forradalom női szárnyát vezette, ő találta ki az „orosz asszonyok, dobjátok ki a lábosokat és a fazekakat" jelmondatot, mert az volt az elképzelése, hogy a forradalomnak fel kell szabadítania a szexuális gátlásokat is és éppen Vlagyimir Iljics volt az első, akinél a gátlások felszabadítását elkezdte. Sokat üldögéltek egymás mellett a Genfi-tó partján, az emigráció boldog évei alatt, tervezték Oroszország jövőjét, fogták egymás kezét, azután együtt töltötték az éjszakát is. A Nagy Októberi után Inyesza lett a Központi Bizottság Női Ügyosztályának (Zsenogyel) vezetője, ebben a minőségében gyakran szeretkezett Leninnel a nagy vezető Kreml-beli irodájának bőrpamlagán, miközben Nagyezsda Krupszkája otthon vacsorát főzött és féltékenykedett. Ráadásul jó barátnők voltak Inyeszával, a nőmozgalom és a forradalom győzelme iránti meggyőződés hozta össze őket, akárcsak anyát és Edit nénit az ötvenes években, de hát nincs is jobb kötőanyaga a barátságnak, mint a nőmozgalom és a forradalom győzelmébe vetett erős hit.  Edit néni férje, Feri bácsi munkásőr volt,  minden hét végét az alakulatnál töltött, vagy legalábbis ezt mondta. Én láttam egyszer egyenruhában,  a Tulipán presszóban, csókolózott egy piros pulóvert viselő fiatal lánnyal, félrecsúszott szürke sapkáján megcsillant a vörös csillag. Biztosan konspiratív tevékenységet végzett, mondta  erre anyám, igaz, kissé pirulva. Apám is így hódított nőket a felszabadulás idején, nehogy már szüzen menjünk a szocializmusba.  
Lenin esténként fáradtan ment haza, csapzottan, hóna alatt elintézetlen, ámde pontosan iktatott aktákkal, Krupszkája megtörölte a kezét egy konyharuhában, megkérdezte forradalmár férjét, hogy hol volt olyan sokáig. Lenin azt felelte erre, hogy természetesen a forradalom ügyeivel volt elfoglalva, mert ne higgye azt Krupszkája, hogy egy ilyen forradalom, az gyerekjáték, nem, egy forradalom, az rengeteg munkával jár, és ezt végzi el ő olyan késő óráig az irodájában, na és Inyesza, kérdezte az asszony, egész Moszkva azt beszéli, hogy a szeretőd, ugyan már, felelte erre meggyőződés nélkül Lenin, mert már kifáradt az egész napos hivatali hazudozásban, annyi mindenfélét beszélnek a moszkvaiak, de Krupszkaja nem hagyta magát, találkoztam Valentyinovval a piacon, ő mesélte, hogy már Genfben kefélted és szerelmes leveleket is irogattál neki, márpedig Szergej Ivanovics becsületes ember és jó forradalmár, te magad is elismerted, persze, bólogatott Lenin, de néha azért túloz és az utóbbi időben kissé trockista, ezt is mondtam. Az a te bajod, Vlagyimir Iljics, hogy mindig a farkadra hallgatsz, nem pedig az eszedre, zárta le a vitát Krupszkája, kitette a káposztalevest az asztalra, Lenin pedig kiment vizelni.
-A deszkát hajtsd fel – szólt utána az asszony, mert szerette, ha övé volt az utolsó szó.

Írt a bank




A hetvenes években meglátogattam Londonban élő nagybácsikámat és nagynénikémet. Bevallom, tetszett nekem az az élet, tetszett ott minden. Így kellene élni, gondoltam, szerettem volna átlépni a szocializmusból a kapitalizmusba. Aztán egyik nap nagynénikém kétségbeesetten újságolta a nagybácsikámnak, hogy írt a bank. Na és, gondoltam magamban, miért baj az, ha ír a bank? Nagybácsikám alapvetően nyugodt ember volt, varrodája volt London külvárosában, biztonságban éltek. Ámde este összehajoltak a levél fölött és hosszasan tanulmányozták, nincs semmi baj, mondta később kissé sápadtan nagynénikém, a bank csak néhány apróbb feltételt módosít a szerződésünkben. Nagybátyám felhívta a barátait, ismerőseit és üzletfeleit, sokat beszélt és hosszan hallgatott. Aztán leült a karosszékbe, töltött magának egy konyakot és azt mondta a nagynénikémnek.
            -Vi fakd ap, darling.
            Most már én is tudom, milyen érzés az, amikor ír a bank.
            Pedig csak apróbb feltételeket módosítanak, ennyi az egész.

Háború a csokinyuszik ellen





Magam is nagy híve vagyok a kemény fogyasztóvédelemnek, szeretem tudni mit mennyiért, mi meddig szavatos, mit hogyan lehet cserélni. Na és most végre van egy szervezet, ami katonás fegyelemmel, kódolt nevekkel akciókat és razziákat szervez, ráadásul nyilvánosan  (a kereskedelmi televíziók is hálásak, szaftos látvány a kenyérbe sült egér, még izgalmasabb, amikor az álszakállas riporter ellenőröket kísér), persze, rendben van ez, tudjuk, mindenki csal, a hatóság viszont legyen hatóság, de hát szokás szerint mi magyarok mindig alulcélzunk vagy fölécélzunk. Ha húsvét, akkor csokinyuszi. A sonkát is megnézik az ellenőrök, tanácsokat is adnak, de adnak tanácsokat a hetnesek is, de azért mégiscsak a csokinyuszi az igazi ellenfél. A főellenőr Micsurin-típusú kissé szűk, sildes fehér sapkában peckesen jár-kel a piacon és nézegeti a csokinyuszik popsijára ragasztott használati útmutatást, na kérem, ebben csak harminc százalék a kakaóvajtartalom, nem beszélve a szójalecitinről, hát kérem, ezt nem lehet gyerekeknek adni, az eladó érvelne, hogy ez megfelel az európai uniós szabványnak, ugyan kérem, intik le az ellenőrök és már számlázzák is a büntetést. A közvélemény meg mellettük áll, így van, büntessük, akit lehet. Szójalecitin, na még csak ez kellene. Tiszta Csernobil leszünk.
Első látásra tehát minden rendben. Mellesleg a fogyasztók is kapnak okos tanácsokat: olvassák el alaposan a  termék körülbelül két milliméteres betűméretű használati utasításait, az üzletekben legyenek bátrak és kezdeményezőek, érdeklődjenek, legfőképpen azonban éljenek jogaikkal. És kell is a buzdítás. Nemrégen egy bevásárlóközpontban utasított a pénztáros, hogy cseréljem ki  a kiválasztott csokinyuszit, mert a fenekére ragasztott vonalkód megsérült.
-Én vigyem vissza? – szerettem volna élni a jogaimmal.
-Ki más? – nézett rám a pénztáros, mert nyilván ő is élni szeretett volna a jogaival.
-Akkor feltehetően nem tetszett engem megismerni – feleltem.
-Miért? Ki maga? – érdeklődött némileg visszafogottan, nehogy esetleg megbántson egy közjogi méltóságot vagy egy televíziós műsorvezetőt.
-Én vagyok a vevő – mondtam, általános meglepetést keltve.
Aztán jött egy görkorcsolyás főnök, rosszkedvűen kicserélte a nyuszit. És nekem is odaszólt.
-Ha ideges vagy, öreg, vásárolj máshol – majd elhúzott.
Talán mégsem a csokinyuszi az igaz ellenfél.





Gizi néni és a világcég





Gizi néni egy őszi napon levelet kapott egy világcégtől, amelyben nevén szólították és megkérdezték, szeretne-e egy márkás terepjárót nyerni. Gizi néni már nyolcvan felé járt, és úgy gondolta, hogy ha ő már nem is, de a fia, Dénes szívesen autózna vele. Ezért aztán válaszolt, hogy igen, szeretne márkás terepjárót nyerni. Néhány héttel később újabb levél érkezett, amiben arról tájékoztatta a világcég, hogy „bekerült a legesélyesebb huszonnégy jelölt közé”. Gizi néni nyolcvan éves volt, egyedül élt egy udvari lakásban, soha életében nem nyert semmit, csak a varrodai tombolán papírtrombitát, ezzel vége. Soha nem is volt  esélyes és most tessék. Egyszerre ott  van a legesélyesebb huszonnégy jelölt között. A levél mellett volt még egy befizetési utalvány is, négyezer forintról, amiért majd egy könyvet küldenek neki a világ országairól. Gizi néninek volt már egy ilyen könyve, de úgy gondolta, nagyobb az esélye a márkás terepjáróra, ha befizeti. Ismét eltelt néhány nap és ismét bíztató hírek jöttek, Gizi néni immáron „konfirmált esélyes lett” és kérték, hogy válassza ki a terepjáró színét. A világcég ügyelt minden apróságra.
            Gizi néni a következő hónapokban tízszer rendelt különböző felesleges tárgyakat, angol nyelvleckéket hangszalagon, régi magyar táncokat ismertető albumot, tollakat, sportkiadványokat, miközben a világcég szerint „egyre közelebb került a terepjáró megnyeréséhez”. A világcég minden alkalommal figyelmeztette, hogy „időben teljesítse a befizetéseket”,  mert ellenkező esetben romlanak az esélyei a terepjáróra, de hát Gizi néninek ez nem volt szokatlan, hiszen egész életében minden befizetést időben teljesített. A legutolsó levélben azt javasolta neki a világcég, hogy „nagyon figyelje a postaládát, mert hamarosan nem várt küldeménye érkezik és június végén megtörténhet a csoda”.
            Azóta semmi hír. Figyeli a postaládát, de csak a várt küldemények érkeznek. Június vége elmúlt, a csoda azonban nem történt meg. Nyolcvan éves, sok  mindenhez hozzászokott már. Dénes már az első levélre csak legyintett, azt mondta, hülyének nézik őket, Gizi néni azonban hitt, mert szeretett is hinni és hinni jó dolog.
            Szokott néha gondolni a terepjáróra, de nincs benne csalódás.
Miért is lenne?

Pedig melegített vécéülőke is volt - I. rész





Ez az All Nippon Airlines lenyűgözően elegáns szállodája Tokió Narita repülőterén. És mégis, itt töltöttük életünk legkeservesebb éjszakáját.  Pekingi kiküldetésem idején utaztunk át néhány napra Japánba. Ebben az országban minden tökéletesen működik, mondtam Marinak, miután megérkeztünk. És így is volt. Minden tökéletesen működött. Egészen az elutazásunkig.
Illedelmesen sorban állunk a Narita repülőtéren, az ANA légitársaság pultjánál, majd a átadom a jegyet és az útlevelet az ügyintézőnek. Hosszasan lapozgatja,  ez a japán alaposság, ezért működik minden tökéletesen,  de én meg nem szeretem, ha valaki hosszasan lapozgatja az útlevelemet és közben meg nem mond semmit.
-Valami gond van? – kérdezem udvariasan, valójában türelmetlenül.
-A kínai vízumot keresem – feleli.
-Ne keresse – mondom. – Diplomata vagyok, Kínában dolgozom, nekem nem kell vízum.
-Akkor rendben van – mondja és lapozgat tovább. Erre áthajolok a pulton, amit a japánok persze nem szeretnek, távolságtartás mindenek előtt, és megmutatom az útlevelemben azt a betűjelet, amit a kínai határőrizet ütött be első megérkezésemkor, a pekingi repülőtéren.
-Ez azt jelenti, hogy „vízummentes” – magyarázom.
-Így már rendben. De ha megengedi, lefénymásolom az útlevelét.
Nem örülök neki, de hát repülni is szeretnék, rendben van, felelem.
Visszajön, átadja az útlevelet, felveszi a csomagot, kiadja a beszállókártyát. Azt is bevallom, nem szeretem az ilyen közjátékokat, kiszolgáltatottnak érzem magam. Ez azonban csak múló rosszkedv, Marival elmerülünk a gyönyörű illatszerboltok mélyén. Újabb útlevélvizsgálat, ezúttal rendben van minden. 
-Kár volt idegeskedni – mondja Mari már a váróteremben. Van még harminc percünk a beszállásig. Elköltjük utolsó jenünket is. Éppen visszafelé tartok az ajándékboltból, amikor látom, hogy egy All Nippon tisztviselő Marival társalog.
Szeretné még egyszer megnézni az útlevelünket.
Újra elmagyarázom a helyzetet, megmutatom neki, hogy az elmúlt három évben hány alkalommal léptem ki-be Kínába, ugyancsak megmutatom a kínai diplomata-igazolványomat, a tisztviselő mindent gondosan áttanulmányoz, ám nem tudom az arcáról leolvasni, hogy sikerült-e meggyőznöm.
-Minden rendben? – kérdezem.
-Esetleg készítenék egy fénymásolatot az útleveléről – mondja.
-A kollégája már készített egyet – nem tagadom, most már mérges voltam, nem csak azért, mert, mint írtam, nem szeretem a hatóságok vagy ál-hatóságok efféle közjátékait, hanem azért is, mert az ázsiaiak nem mondják el, mit is gondolnak ilyenkor, pedig könnyebb lenne az együttműködés. Ha például ez a tisztviselő akkor megmondja, miért kéri a fénymásolatot, tudtam volna segíteni neki. De nem mondta meg. Az ázsiaiak sokat beszélnek, olykor azonban keveset mondanak. – Egy másolat elég.
A tisztviselő még ott lábatlankodik körülöttem, de látja rajtam, hogy ideges vagyok. Beszállunk az autóbuszba, ami a repülőgéphez visz. Ám a tisztviselő megelőzött bennünket, már ott áll, a betonon, a lépcső feljáratánál, a rövidhullámú recsegőjébe beszél. Le vagy te szarva, gondolom, ám nem becsültem fel a helyzet teljes komolyságát. Már elhelyezkedünk a gépben, belelapozok az újságba, amikor megáll előttem egy légiutaskísérő és egy eddig soha nem látott, komor tekintetű All Nippon tisztviselő.
-Le kell szállnia, uram – mondja. – Önnek nincs vízuma Kínába.
Azt hittem, rosszul hallok. Vagy filmet látok.
-Valóban nincs – felelem és türelmet erőltetek magamra, ám ez nem könnyű. – Diplomata vagyok, nekem a kínai hatóságok akkor sem adnak vízumot, ha kérnék. Ellenben van diplomata-igazolványom…
-A gépnek indulnia kell, uram, kérem, hogy szálljon ki.
Közben szeme sem rebben.
-Hívják fel a kínai nagykövetséget és ők megerősítik, hogy magyar diplomatának nem kell…
-A nagykövetség zárva van, uram. Aranyhét van. Önt a kínai hatóságok ki fogják toloncolni Pekingből, és nekünk kell Önt visszahoznunk Tokióba.
-Aláírok egy nyilatkozatot, hogy ez nem fog bekövetkezni – mondtam.
Ezt a tisztviselőt azonban semmiféle érv nem hatott meg. A japán tisztviselőket semmivel sem lehet meghatni.
-A csomagját már kivettük a gépből. És amennyiben a felszállási időpontig nem hajlandó kiszállni, hívjuk a repülőtéri rendőrséget és a szabályok szerint letartóztathatják a repülés biztonságának megsértése miatt.
És meg is jelent mögötte két férfi, egyelőre nem rendőrök, hanem légitársasági alakok.
De azt láttam, hogy esélyeink minimálisak. És az egyik férfi már meg is ragadta Mari vállát, hogy elmozdítsa a székből.
Nem volt mit tenni.
Miközben csodálkozó és megvető tekintetektől pásztázva végigmentünk az utastéren, még mindig nem akartam elhinni, hogy mindez velünk történik. Egy japán utas átadta a névjegyét.
-Mindent láttam – mondta angolul.
Visszatértünk a váróterembe.
Mi lesz velünk?
Néztem Marit, szegény, gondoltam. Annyira akarta látni Japánt.
Némán ülünk Marival a padon, közben az All Nippon tiszviselői összehajolnak, mint egy röplabdacsapat tagjai a döntő játszma előtt. Valami készülőben van. A legbátrabb végül összeszedte gyengécske angol tudását és a köelünkbe merészkedett. Rendben van, mondha, az ANA vállalja, hogy elhelyez bennünket a repülőtéri szállodájukban, gondoskodik a költségeinkről és másnap reggel indulhatunk.
-Most egyszerre nem fontos a vízum? – kérdezem mérgesen, de senki sem válaszol.
Ez Ázsiában azt jelenti, hogy tévedtek, de még nem kérnek bocsánatot, mert ahhoz főnöki jóváhagyás is kell, a bocsánatkérés ugyanis komoly dolog. Mari már erejének végén, ő minden megpróbáltatást bír, ha kell, napokig nem eszik és nem iszik, de az efféle bánásmódot nem szereti. Elegáns limuzin visz a szállodába. 

Kapunk egy igazolást, hogy ingyen vacsorázhatunk, közben a melegített ülőkéjű, tizenhat programra állítható vécé és a mellette elhelyezett rendkívül részletes használati utasítás sem derít jobb hangulatra. 
Azért együnk valamit, mondom.
Csillogó-villogó liften megyünk fel a csillogó-villogó étterembe. Az asztalunknál megjelenik egy rendkívül készséges, elegáns pincér, átveszi és részletesen tanulmányozza az All Nippon vacsora-szelvényét.
-Két sört kérek és két vajas zsömlét – éhesek vagyunk, de a fáradtság meg a levertség most erősebb.
A pincér elmegy, majd visszatér egy sötét ruhás alakkal, teremfőnöknek nézem, de lehet, hogy a császári család tagja.
-Uram, az Ön vacsoraszelvénye szerint Ön vacsorázni óhajt nálunk -  mondja komolyan.
-Nem óhajtok semmit, csak két sört és két vajaszsömlét.
-De az nem vacsora. Azt nem tudom elszámolni a vacsoraszelvényre.
-Akkor nagyon kérem, bassza meg a szelvényeket és hozzon, amit akar.
Mari azért csak elmosolyodik. Megérinti a kezem.
Ja, és a másnap. Reggelinél már felbukkant egy-egy óvatos All Nippon tisztviselő, szemlátomást vizsgálgatták a lelkiállapotomat. A repülőtérre érve féltő gondoskodással bántak velünk, útlevelünkbe még véletlenül sem pillantottak bele, előléptettek bennünket az első osztályra és már guruláskor pukkantották a pezsgőt, ahogy kell. Pekingbe érve pedig ott várt az All Nippon képviselője, Tanaka úr, na most figyeljen, mondtam neki, mert hiába szeretnék, hogy kitoloncoljanak, nem fognak kitoloncolni. És igazam is lett, Pekingben a kínai határőr már tudta, mit kell tennie.
         Akkor persze elhangzott a hivatalos bocsánatkérés is. Két japán főnök szertartásosan meghajolt előttünk. A történetnek azonban még nincs vége. 















Europejszki bácsi




A nagybácsikám volt. Magas beosztású pártember, megszállott hazudozó. Állandóan válófélben volt Manci nénitől. Manci néni gyakran jött fel hozzánk, a konyhaasztalnál ültek, igyunk valamit, javasolta ilyenkor anya, nem, tiltakozott Manci néni, az alkohol nem segít, de aztán persze, ittak, mert kiderült, hogy az alkohol segít, Manci néni azt mondta, elege van, de most aztán tényleg, egy ilyen férfivel, aki örökösen nőket szed fel, ráadásul közönséges nőket, nem lehet együtt élni, anya természetesen igazat adott Manci néninek, nem lehet és nem is szabad, azután pedig alaposan bekonyakoztak. Manci néni azonban mindent elkövetett, hogy megmentse a házasságát, elment Europejszki szeretőihez, elment Kádár titkárságára, mindenhol a végsőkig megalázta magát. Europejszki aztán rendre ráunt a szeretőire, és visszaköltözött Manci nénihez, aki akkor azt mondta anyának, hogy Vilmos csodálatos férfi, akit nem lehet megunni, anya egyetértett vele, azután alaposan bekonyakoztak. Europejszki valóban csodálatos ember volt, tele volt filozófiai tételekekkel, amelyeket szeretett megosztani a környezetével.
         -Soha ne lepődj meg azon, amit a nők kérdeznek – tanácsolta nekem egyszer. – Mert a nők mindig olyasmit kérdeznek, ami a férfiakat meglepi.
         Bólogatott, és megveregette a vállamat.
         Még Leningrádba is elutaztak, mert Manci néni szerette volna látni az Auróra cirkálót. Krejszer Avrora. Szeretett volna ott állni a Néva partján, ahol megváltozott a történelem. Szerette a pártot és hitt is benne.
         -Lenin nagy ember volt – mondta könnybelábadt szemmel a Téli Palota előtt.
         -Lenin egész nap a macskáit símogatta – felelte erre Europejszki bácsi fázósan. November volt. Talán éppen november hetedike. – Szeretett mindent, ami szőrös. Igazi nőcsábász volt. Még Krupszkáját is megcsalta Inyesza Armanddal.
         Ezzel befejezték a beszélgetést, Manci néni azzal fenyegetőzött, hogy elválik.
         Egy délelőtt éppen a tihanyi családi villában nyaraltak, amikor  táviratot hozott a postás. Europejszki úgy tett, mintha nem is akarná átvenni, hiszen, mondta, szabadságon van, de hát a fontos elvtársak sohasem lehetnek szabadságon, hiszen különben összeomlana a szocializmus, így aztán kényszeredetten, de átvette a sürgönyt, amiben az állt, hogy Biszku elvtárs kéreti, azonnal jöjjön fel Budapestre. Hát ez van, tárta szét a karját Europejszki ál-naivan, amihez nagyon értett, ál-naivan beszélni és ál-naivan forgatni a szemeit, máskülönben azonban nem lehetett volna vezető pártmunkás. Gyorsan lezuhanyozott, megborotválkozott, autóba ült és indult is Budapestre. Manci néninek ezt megelőzően már voltak hasonló élményei Europejszki bácsi kalandos eltűnéseiről, ám azt nemigen merte volna feltételezni, hogy férje az általa nagyra becsült Biszku elvtárs nevét belekeverné holmi olcsó szerelmi történetbe, el is határozta, hogy nem gyanakszik, inkább élvezi a nyári napsütést és a Balaton semmihez sem hasonlítható illatát, de minél inkább meg akarta magát győzni arról, hogy nem érdemes gyanakodnia, annál erősebb lett benne a gyanakvás, így délután már vonatra ült, este pedig már Budapesten volt. A Délinél taxiba ült, és nem sokkal később becsengetett aját lakásának ajtaján, a Kútvölgyi úton. Nem is volt meglepődve, amikor Europejszki nyitott ajtót fürdőköpenyben, kócosan.
         -Mit csinálsz te itt? – kérdezte a férfi mérgesen. Ez jellemző volt rá, ha bajban volt, támadott.
         -És te, te mit keresel itt? – kérdezte vissza Manci néni.
         -Mondtam, Biszku hivatott.
         -Talán beengednél a saját lakásomba – és Manci néni már nyomult is befelé. A nappaliban pezsgőspoharak sorakoztak. – És feltételezem, hogy nem vagy egyedül.
         -Nem vagyok egyedül – mondta Europejszki szemrebbenés nélkül. Tudta, hogy ez nem jó válasz, de jobb nem jutott eszébe. – De nem arról van szó, amire te gondolsz.
         -Honnan tudod, hogy én mire gondolok?
         -Te arra gondolsz, hogy nővel vagyok.
         -Igen – felelte eltökélten Manci néni. – Arra gondolok, hogy nővel vagy.
         Europejszki nagyot sóhajtott. Csupa félreértés az élet.
         -Nem arról van szó, hogy nővel vagyok, hanem arról, hogy Irénke van itt a Pártközpontból, neki diktálok. Egy fontos politikai anyagot készítünk elő, ezért Irénkével hazajöttünk, hogy nyugodtan dolgozhassunk.
         -És hol van Irénke? – nézett körül Mancika.
         -Irénke a fürdőszobában van, mert kimelegedett.
         Manci néni erre bólintott, hogy érti.
         -Szóval mégiscsak nővel vagy.
         -Nem szeretem, ha gyanakszol – mondta Europejszki. – A gyanakvás megrontja a kapcsolatunkat.
         Amikor Mancika később elmesélte ezt anyának, még hozzátette.
         -Csak azt tudnám, mit esznek rajta a nők?
         Europejszkitől is megkérdezte egyszer.  Europejszki keresztrejtvényt fejtett és cigarettázott, Mancika a púderesdobozának tükrében nézegette magát.
         -Mondd, Vilmos, mit esznek rajtad a nők?
         -Mindent - felelte rá jellemző tömörséggel a nagybácsikám. – Mindent.

Majd az apparátus eldönti



Már első hallásra és ésszerűtlen és – tudomásom szerint – példátlan a kormányzati hivatalok szétszórása az országban. Magam hosszú éveken át voltam köztisztviselő és tudom, hogy Magyarországon még a legkisebb átszervezés is szinte földrengésszerű és nehezen helyrehozható károkat tud okozni, mert többnyire minden efféle feladatot szakmai ismeretek hiányában, többnyire sietve végezzük el.  Nem is érdemes azonban beszélni azokról a károkról, felesleges utazgatásokról, költségekről és nehézségekről, amelyeket ez a rendszer gerjesztene, mert hiszen nyilvánvalóan nem lesz  belőle semmi. Gorbacsov egykori pártfőnök egyszer magához hívatta Rizskov miniszterelnököt és vázolta neki a kormány átfogó reformját célzó merész terveit, majd megkérdezte, hogy mit gondol az elképzeléseiről.
            -Teljesen mindegy, hogy mit gondolok – felelte Rizskov. – Ha az apparátus akar valamit, akkor megcsinálja, ha nem akarja, akkor nem csinálja meg. Ez ilyen egyszerű.

            


De mit ünnepeltek valójában?

Persze, értem. A túlélést ünnepelték, azt ünnepelték, hogy rövid pályafutásuk ellenére ott vannak a magyar politikai pályán. De milyen ez a pálya? Csakugyan van ok az ünneplésre akkor, amikor a kormánypárt és a Jobbik is előttük végzett? Kit győztek le? A saját korábbi szövetségeseiket. Bajnait és a szerencsétlen, romjaiban is szánalomra méltó korábbi anyapártjukat. Akkor mi az igazi öröm? Egy kis szerénység talán jobb lett volna. Az a vád, amivel ezt a mozgalmat illették, miszerint hajlamos az agresszivitásra, úgy fest, reális.

Budapest, Bethlen tér, 1963



Akkor vásárolták szüleim első autónkat, mégpedig hála apám külföldi kiküldetésének, egy Opel Rekordot. CI 20-43, ez volt  rendszáma. Nagy szó volt ez a hatvanas években, nyugati autó, a járókelők megcsodálták, bekukucskáltak az ablakon, megtapogatták, ez igen, mondták elismerően.Opel, sose kop el.
Egy este csengettek, Imre, a rendőrjárőr állt az ajtóban. Barátságos fiatalember volt, magabiztos, de szerény is. Mindenki kedvelte a környéken.
-Odze elvtárs itthon van? - kérdezte. - Csak azért, mert nem látom az autóját.
-A szüleim színházban vannak - feleltem. 
-Akkor minden rendben - mondta Imre és előírásszerűen tisztelgett is. - Tetszik tudni, első a közbiztonság. 
És akkor még így is volt.



Az ázsiai mentalitás - rettegés a felelősségtől

A maláj repülőgép eltűnését, most pedig a dél-koreai kompbalesetet követő zűrzavar, kormányzati hablatyolás és a "jaj, még kiderült egy-két új részlet" kommunikációs baklövése pontosan rámutat a gyorsan fejlődő ázsiai országok egyik súlyos társadalmi problémájára: a hibázástól való félelemre, ezzel összefüggésben pedig a felelősségtől történő rettegésre. Hosszú története van ennek, eredete visszanyúlik a buddhizmus hirdetéseihez, aminek tanítása szerint az ember előző életének tettei alapján (karma) szükségszerűen újjászületik új alakban. Az újjászületés láncolata örökké tart, minthogy minden cselekvés fenntartja a lélekvándorlás körforgását. Az életben elkövetett jó vagy rossz cselekedeteik determinálják, hogy milyen alakban, kasztban születünk újra. Emögött az örök világtörvény, a dharma áll, mely a kozmikusan mindent elrendező és az emberek számára mint cselekvés mércéje nyilvánul meg. És hiába a gyors technikai fejlődés ezekben az országokban, a társadalmi gondolkodás még mindig száz évekkel emögött van. Ne kövess el hibát és ne legyél felelős. Ezek a legfontosabb életelvek. Ha pedig baj van, akkor nincs hová nyúlni. Világosan mutatja ezt a két tragédia, amelyiknek kibomlási folyamatában a cselekvéstől való félelem mutatkozott meg. Uramisten, csak ne nekem kelljen kimondanom, hogy baj történt! Csak ne nekem kelljen döntenem arról, hogy mit tegyünk! Korábban több légibaleset történt amiatt a térségben, mert a szenioritás mindent felülíró hagyományának megfelelően a másodpilóta nem akarta vagy nem merte felhívni a figyelmet a repülőgép-parancsnok hibás döntéseire, és nem is akarta vagy merte volna vállalni a felelősséget. Ha mégis így tett volna, nem számíthatott volna a későbbiekben más kapitányok bizalmára. Az ázsiai országokban szokás nyilvánosan bocsánatot kérni az elkövetett hibákért, ám a felelősség szót mindenki kerüli. Így történhetett meg, hogy a maláj repülőgép "észrevétlenül" tűnt el az ország légteréből és a dél-koreai komp mentésénél végzetes perceket veszítettek a mentéssel.
süti beállítások módosítása