Odze György

odzegyorgy

odzegyorgy

Zavar a baloldalon - II

2014. április 16. - diplomatakomment
A kommunikáció. Hát igen, mint mindig. A baloldal, nevezetesen az MSZP, majd később az Összefogás meglehetősen szerencsétlenül választott szóvivőket. Mintha szándékosan törekedtek volna arra, hogy jellegtelen, száraz alakokat helyezzenek előtérbe. A hanyatlás Török Zsolttal  és a vidéki primadonna-stílusú Kormos Katával kezdődött, amikoris Mesterházy - szokás szerint - azt ígérte, hogy megújul a kommunikáció, majd a még szürkébb és még halványabb Veres Gáborral és a kedvetlen, megfáradt Budai Bernadettel folytatódott. Csak semmi eredetiség és semmi humor - mintha ez lett volna a kiválasztás alapja. És még belekavarták szegény, jobb sorsra érdemes Kunhalmi Ágnest is. De sehogyan sem találták a helyüket. Felkészültek a feladatra? Tudták, hogy milyen munka vár egy politikai pártra a választások előtt? Nyilván nem. Másképpen aligha adódott volna olyan helyzet, mint amikoris elnöküket, hazaérkezve az Egyesült Államokból, újságírók serege várta és majdnem fellökte a pártház bejárata előtt, miután négyszemközt, valahol, találkozott Simon Gáborral. Hol voltak akkor a szóvivők? Miért nem hívták be a média embereit akkor egy almáspitére vagy pogácsára, vagy egy kávéra a pártház egyik termébe? Miért nem tartottak egy tisztességes sajtókonferenciát? Hol volt akkor a kommunikációs vezető, akinek akkor ezt a forrongó helyzetet kezelnie kellett volna? Kommünikét fogalmazott az irodájában? Csakugyan, hogyan történhetett meg mindez? Gondolt akkor valaki arra, hogy ez hány százalékot jelent majd április 6-án?

Zavar a baloldalon - I

Nyilván nem kell mondanom, milyen nagy rajongója vagyok Konrád Györgynek. Ezért most nem is arról írok, milyen fontosak voltak a regényei szellemi épülésemnek. Ám mostani megnyilvánulásai, az összefogást sürgető, majdnem fontoskodó szerepe, majd most, a főpolgármesteri állás ügyében tett nyilatkozatai méltatlanok ehhez az életműhöz. És ha már egyszer nem jött be a választás előtti javaslata, miért nem vonja le a tanulságot, nevezetesen azt, hogy neki ebbe a dologba nem kell beleszólnia, amint tette azt az ATV műsorában. És milyen érdekes, hogy Kálmán Olga most nem húzta el a száját, pedig megtehette volna, hogy visszakérdez. Zavar van a baloldalon, méghozzá nagyon nagy zavar.

Ukrajna nem lesz, de nem is volt




Nézzük a konfliktust európai szemmel. Ezért még egyszer: Ukrajna  nem lesz, és soha nem is volt. Nem szeretném olvasóimat az ország tragikus történelmi fordulataival és ezek összefüggéseivel untatni, már csak azért sem, mert minden országnak és népnek lenne oka saját történelmének fordulatain keseregni. Ukrajna függetlensége és önálló államisága azonban, nézzünk szembe vele, mindig csak álom volt, aki nem hiszi, olvassa el ezt a szomorú, reménytelen történetet.  Évszázadokon át csak csatározások, idegen megszállók, szétdúlások, felfordulások, ébredezések, kiábrándulások, újabb álmodozások. Még 1988-ban Delhiben diplomataként volt szerencsém meghallgatni a neves amerikai politológus és elnöki tanácsadó, Zbigniew Brzezinski előadását, amiben 2000-re jósolta a szovjet birodalom bukását - amiért azért Ronald Reagan elnök nem is keveset tett. De hiszen ma ezt már jól tudjuk. Brzezinski akkor azt mondta: a szovjet rendszer felbomlását követően évtizedekig tartó gazdasági, társadalmi és politikai hullámverésre és kemény harcokra kell számítani, amelyek közül a legkeményebb csata Ukrajnáért folyik majd, mert ez a szovjet birodalom koronagyémántja.
Nos, ez történt.
A birodalom szétesése után Ukrajna nem tudott mit kezdeni a függetlenség lehetőségével, vezetői rendszerint kaotikus és értelmetlen nyílatkozatokat tettek arról, hogy milyen irányban képzelik el a jövőt, miközben semmilyen irányban sem képzelték el. Ezt csak fokozta az Európai Unió mindenféle, különböző nevű programjaival, amelyek célja végsősoron még a csatlakozás lehet, mondták a brüsszeli politikusok, de közben arra gondoltak, hogy legalább Kijevet elszakítják Moszkvától. Az Európa-barát ukrán politikusok szívesen fogadták a segélyeket és a hiteleket, miközben úgy gondolták, a tagság az egyetlen lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak Moszkva öleléséből.  Másrészt nem akartak és nem is tudtak kiszabadulni, hiszen az olcsó orosz olaj és gáz tartotta életben ezt a valójában mélységesen megosztott országot.  És talán sem  a brüsszeli hivatalnokok, sem a tagállami diplomaták nem örülnének egy ukrán tagságnak. Hiszen hiába sürgették a demokratikus átalakulást és az oligarchák kiiktatását a politikusok kapcsolatrendszeréből, ezekhez még az úgynevezett Narancsos Forradalom vezetőinek sem volt sem kedve sem ereje, nem is tudták, hogyan kell csinálni az ilyesmit. Ukrajnának semmiféle demokratikus társadalmi vagy piacgazdasági hagyománya sem volt, hová is nyúltak volna? A nyugati sajtó és az unió  egy jó darabig kitartott - mígnem aztán belefáradtak az ukrán elit hazudozásaiba, a szerződések és megegyezések be nem tartásába, az afrikai méretű korrupcióba, az érthetetlen, mindmáig szovjet típusú bürokráciába, az egyéni érdekek állandó előretolásába.
Az oroszok tehát csatát vesztettek 2004-ben, de akárcsak a Nyugat, ők is sok tapasztalatot szereztek. Úgy fest, elegük lett. Egy ideig úgy hitték, Ukrajna ellenőrzéséhez elegendő az energiaszektor  ellenőrzéséhez. Aztán megint megpróbáltak bízni Janukovicsban, ám ő ügyetlennek bizonyult, a mostani káosz pedig senkinek sem jó. De vigyázzunk, hogy most kivel rokonszenvezünk: emlékezzünk csak arra, hogy  Julija Timosenko kezdetben bírta Brüsszel szimpátiáját Juscsenkóval szemben, de az a csínytevése, midőn az EU pénzén vásárolt volna orosz gázt úgy, hogy a tározói szinte csurig voltak, kimerítette az amúgy is fogyó európai türelmet, Washington pedig akkor mintha feladta volna az értelmetlennek látszó küzdelmet. Oldja meg az Unió ezt a dolgot, ha már belekezdett. Csak hát az Unió az Egyesült Államok nélkül  még egyetlen nemzetközi konfliktust sem tudott megoldani. Ukrajnának már nincsenek szövetségesei Brüsszelben, ott választásra készülnek, Obama egyetlen eszköze forró drót a Kremlhez, ez azonban kevés. Mostanra pedig, úgy fest, hogy Kijev már saját érdekeit sem tudja felismerni. A gazdaság romokban, a társadalom megosztott, a politikai osztály erőtlen és hiteltelen. Ukrajna eközben elvárja, hogy a világ törődjön vele. És így nagyon, de nagyon borúsan fest a jövő. Ha lesz egyáltalán.

Hat hét gipszben - avagy négy ok, amiért a baloldal veszített

Sajnos, csak most tudom leírni, mert a jobb kezem hat hétig gipszben volt.
1. A jól választott szövetséges
Orbán még 2010 előtt kitalálta magának a hűséges alattvaló, jellegtelen szövetségest. Megbízhatóak, egysíkúak, támogatják a Fidesz minden lépését, Semjén igazi éltapsoló. Ilyen az álomszerű koalíciós partner.
2. A rezsicsökkentés
A választási kommunikáció (mert az egész a kommunikációról szól, ne áltassuk magunkat) alapja, hogy egy témát kell a középpontba állítani. Orbán meg is mondta: ez a rezsicsökkentés lesz. És ugyan, ki tudott ennél jobbat? Senki. Azok a baloldali értelmiségiek, akik Simicska milliárdjaival jöttek elő, rosszul építkeztek. A havonta megnyert ezer forint többet jelent, mint egy ismeretlen arcú vállalkozó bankszámlájának adatai.
3. Kényszerszövetség
Magyarországon hagyományosan az MSZP a baloldal vezető ereje. Ennek a rövidítésnek van tartalma. Sem Bajnai, sem Gyurcsány nem tudott tartalmat adni saját képződményeinek. Bajnai intelligens értelmiségi, a politika azonban sehol a világon nem értelmiségi foglalkozás, és ilyen megfáradt arccal, ilyen fátyolos tekintettel nem lehet híveket szerezni. A politika a hatalom megszerzésének tudománya. Gyurcsány még mindig Őszöd rabja. Amióta kitalálta, hogy a kiszivárogtatóknak csak a keresztnevét mondja el, nem komoly politikus. Az MSZP tragédiája, hogy Mesterházy könnyűsúlyú vezető, aki hasonló könnyűsúlyú középvezetőkkel vette körül magát. Az utolsó, a választások előtti év csupa ingadozás volt. Csupa frázis, csupa elfecsérelt hónap. Mesterházy-t sok mindenért lehet vádolni. Komoly országban két ilyen súlyos választási vereség után csakis a távozás következhetne, nem pedig a sértett vádaskodás. Hogy még mindig elnök, az az egész magyar baloldal süllyedésének bizonyítéka. És akkor  még nem is beszéltünk a Simon-ügyről, aminek a kezelését taníthatnák a Kommunikációs Ballépések Tanszékén.
4. Mi az ATV-t nézzük
Ez a valamikor színvonalas csatorna minden hír- és elemző műsorában Orbánt szidalmazta, minden szakértője, különösen a hétfői újságírói tábor mással sem foglalkozott, mint a Fidesz szörnyű baklövéseivel, amik katasztrófába sodorják az országot. Kálmán Olga az utóbbi időben sajnálatos módon félrértelmezte a szerepét. Erről külön lehetne írni. Fogok is.

Simon Gábor és Attila

Mert ez az igazi kérdés: miről beszéltek ők ketten titokban, talán egy külvárosi presszó asztala fölött összehajolva.
Első változat
Te, Gábor, akkor mi ez a pénz? Pártpénz? Ugyan, Attila, dehogy pártpénz. Régi ügyek. Majd megmagyarázom. Na, akkor jó, sóhajtott fel megkönnyebbülten Attila. Már azt hittem. Akkor meg sem kérdezem, hogy ez milyen pénz, hiszen a helyettesem voltál a pártban, naponta találkoztunk és beszéltünk, a bizalmi emberem voltál, de nálunk, a pártban a magánélet szentsége fontos dolog. Majd adjál ki egy közleményt, amiben mindent megmagyarázol. Persze, felelte Gábor. Persze. Amúgy hogy vagytok? Amúgy jól. És ti? Kösz, Gábor, mi is. Hát akkor szia, szia.
Második változat
Hát ezt elkúrtuk. Nem kicsit. Nagyon.

Veres Gábor és Kálmán Olga

Szeretnék rövid lenni, de nem lesz könnyű. És nem is a Simon-ügyről írok, aminek állítólag nincs vége, pedig vége van. Ha nincs vége, ha újabb szerencsétlen részletek kerülnek elő, akkor az a magyar baloldali összefogási képződménynek csak hátrányára lehet. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Simon-botrányt az MSZP-ben általános megdöbbenés fogadta. Ugye, Déri Balázs távozásakor megállapították, hogy súlyos belső kommunikációs válsággal álltak szemben. Pedig az az ügy csak zsenge előjátéka annak, ami éppen most történik. Simon tudhatta, hogy időzített bombán ül, hiszen voltak előjelek. A pénz az ő pénze volt? Esetleg a párt bújtatott pénze?  Bárhogyan is van, megengedhetetlen, hogy a párt alelnöke és a párt elnöke ilyen ügyekről ne beszéljenek egymással. A másik lehetőség, hogy Mesterházy nagyon is tudja, hogy mi ez a pénz és milyen célokat szolgál. Ebben az esetben azonban a kommunikációs szakembereknek fel kell készülniük a vészhelyzetre. Mi van, ha kiderül? Márpedig, mint írtam, voltak előjelek. Mesterházy Amerikában van, "nem elérhető", ami nyilván hazugság, hiszen ma bárki bárhol elérhető, ha el akarják érni és ő is elérhető akar lenni. Időhúzás? Tanácstalanság? Mindkettő? Mit tanácsoltak neki a kommunikációs szakértői?
De mondom, nem a Simon-ügyről írok. Arról írok, hogy ebben a kritikus helyzetben az MSZP vezetése beküldi Veres Gábor szóvivőt az ATV oroszlánbarlangjába, Kálmán Olgához, azzal a nyilvánvaló utasítással, hogy "dumáld ki magad, apukám". Veres Gábornak semmiféle szóvivői, újságírói vagy kommunikációs tapasztalata sincs, és ez meg is látszott a beszélgetésen. Komolytalan válaszokat adott komoly kérdésekre, mellébeszélt az ország egyik legnézettebb politikai kérdéseket elemző műsorában. Megjelenése és stílusa méltatlan volt az ország egyik vezető pártjához. Azt gondolta volna az ember, hogy Török Zsoltnál nincs lejjebb...és mégis.

Tíz különleges történet - III



A finnek aztán értik a módját

Egy alkalommal, hazafelé tartva a nagykövetségről, egy finn teherautó kissé közel jött hozzám, lesodorta a visszapillantó-tükrömet, majd megállás nélkül továbbhajtott. Megjegyeztem a rendszámát, felírtam magamnak a helyet és az időpontot, majd másnap bementem a biztosítóhoz. Hosszas kárfelvétel következett, akárcsak a régi időkben a budapesti Hamzsabégi úton.
         -Szemtanúja van? – kérdezte a biztosító ügynöke, egy komoly, szemüveges finn lány.
         -Nincs – feleltem. - De felírtam a rendszámát.
         -Az önmagában semmit sem jelent. Bárki bármilyen rendszámot felírhat.
         -A festéknyomok ott vannak a kocsin. Megnézi?
         -Elhiszem – felelte és felírt valamit az adatlapra. – Tudott beszélni a teherautó vezetőjével?
         -Nem tudtam, mert elhajtott.
         A lány ismét tett egy bejegyzést a papírra.
         -Hát így nem lesz könnyű – sóhajtott.
         -Talán keressék meg – javasoltam.
         -Mi nem kereshetjük meg őt, csak a rendőrség. Tegyen feljelentést.A nagypapám egyébként amatőr kajakos, egyszer evezett a Tiszán - mosolygott, én is mosolyogtam, de nem őszintén, mert éreztem, hogy ez a dolog halálra van ítélve. De azért  elmentem a rendőrségre.
         Kitöltöttünk egy hosszú, finn nyelvű kérdőivet, amit aláírtam. Fiatal, rokonszenves és türelmes rendőr tárgyalt velem, jól beszélt angolul, a nagymamája, mesélte, a városi kórussal járt is Magyarországon, sokat mesélt neki a Balatonról.
         Ennek azért örültem.
         -Szemtanúja van? – tértünk vissza a tárgyra.
         -Nincs – feleltem, de némi türelmetlenséggel a hangomban. - De felírtam a rendszámát.
         -Az önmagában semmit sem jelent.
         -A festéknyomok  ott vannak a kocsin. Megnézi?
         -Elhiszem – felelte és kiegészítette az adatlap egyik rovatát.  – Tudott beszélni a teherautó vezetőjével?
         -Nem tudtam, mert elhajtott.
         -Hát igen. Ezesetben kiküldünk neki egy levelet, hogy vállalja-e a felelősséget, ennél többet azonban, sajnos, nem tehetünk. Ha nincs személyi sérülés, a vezető döntésén múlik, hogy megáll-e a helyszínen vagy sem.  
         -És mikor válaszol majd?
         -Nem kötelező válaszolni. Ha akar válaszol, ha nem akar, nem válaszol, mi nem kényszeríthetjük.
         -Esetleg adja meg nekem a gépkocsivezető adatait, majd én beszélek vele.
         -Sajnos, ezt nem tehetem, védenünk kell a személyi adatokat.
         -És engem ki véd meg?
         Erre a rokonszenves finn rendőr nem válaszolt.
         Kikísért az udvarra, mutattam neki a sérült autót.
         -Szomorú – mondta együttérzéssel. – Tudja, az a baj, hogy ha valaki vállalja a károkozást, balesetet okoz, akkor a biztosító azonnal emeli a díjat. Így aztán az autósok nem érdekeltek abban, hogy elismerjék a felelősségüket.
         -És ez így igazságos? – érdeklődtem,  de éreztem, hogy már feszítem a beszélgetésünk lehetséges határait.
         -Azt nem tudom – ismerte be a rendőr. – De mi ezt szoktuk meg.
         A teherautó vezetője természetesen nem válaszolt a rendőrség levelére, én pedig a saját pénzemen javíttattam meg az autót. Persze, védeni kell a személyi adatokat. De akkor minek a biztosító?  És hol az igazság?

Tíz különleges történet - II


A japán rendőr 

Néhány nap elteltével már meglehetősen magabiztosan mozogtam a Chuo-dóri nevű utcában fekvő szállodám környékén, a Kyo-bashi negyedben, sőt, egy alkalommal már jó helyen szálltam le a földalattiról is, amikor a Ginza központjába igyekeztem. Harmadszor jártam már Japánban, elkzedtem bízni magamban. Aztán egy pillanatnyi figyelmetlenség és megtörtént a baj: rossz mozgólépcsőn hagytam el egy hatalmas aluljárót és már fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok. Néhány percig megpróbáltam tájékozódni, azután beláttam, hogy a helyzetem reménytelen. Egy rendőrt szólítottam meg.
         -Szumi maszen, Chuo-dóri va doko deszka?
Pillanatnyi sikeremet, amit a teljes kérdőmondat kimondása (Elnézést kérek, hol van a Chuo-dóri?) jelentett, azonnal eloszlatta a rendőr tekintete. Úgy nézett rám, mintha névnapi ünnepségre hívtam volna a hollóházi kultúrházba.
-Á– ennyit mondott, körülbelül azzal a hangerővel, mintha napok óta most eresztette volna ki először a levegőt a tüdejéből, majd előkapta rövidhullámú beszélőkéjét és hosszasan társalgott valakivel. A párbeszédet hallgatások szakították meg, időnként pedig annyit mondott:
         -Haj.
         Ez körülbelül megfelel az igen/nem, a hideg/meleg, a tűz/víz, a férfi/nő és a  közel/távol szópáraknak. Ezt mondja egy japán, ha ért valamit és ugyanezt mondja, ha nem ért semmit, valamint ezt mondja, ha már órák óta süket a telefonkészüléke. Aztán befejezte a beszélgetést és mondott egy mondatot, ami szerény nyelvtudásom és a társalgási szótár alapján körülbelül azt véltem hallani, mintha egy sintóista szentély nyitvatartásáról tájékoztatna.
         Mindenesetre vártam, hogy mi történik és ez – mint utólag megállapítottam – hiba volt. A japán gondolkodásmódot jól ismerő tokiói barátaim elmondták: a rendőr vagy abban bízott, hogy ráunok a várakozásra és máshoz fordulok tanácsért, vagy abban, hogy eszembe jut az, amiről őneki egészen addig és azt követően sem volt fogalma. A japánok ugyanis nem szívesen vállalják egy idegen útbaigazításával járó felelősségét, sőt, ez kifejezetten nehezükre esik. Ilyenkor utasítást kérnek a központjuktól, de a központ sem szívesen vállal felelősséget, ezért aztán a megoldás változata a lehetőségek között nem szerepel. Hosszú ideig álltunk így egymással szemben, amíg végül arra hajtott  egy rendőrautó. Az én rendőröm hosszú beszélgetést folytatott a jobb első ülésen elhelyezkedő kollégájával, aki a kapott tájékoztatást mindenre kiterjedő részletességgel továbbadta az autó további utasainak.
         -Eigo no hanaszeru hito o jonde kudaszaj – útikönyvem szerint ez azt jelenti, hogy talán egy angol nyelvet beszélő valakire lenne szükségem.
         A rendőr felemelt tenyerével kérte, hogy ezen a ponton ne avatkozzak a kommunikáció kényes műveletébe.
         Mintegy negyedórás társalgás után kiszállt az egyik rendőr a kocsiból, megigazította a sapkáját, amúgy hibátlan uniformisán kisimította a ráncokat, vízszintesen felemelte a karját, mint Toyama admirális, amikor az amerikaiak ellen adta meg a parancsot a támadásra, nagy levegőt vett és azt mondta:
         -Masszugu – ami annyit jelent: egyenesen.
         Udvariasan megköszöntem a tájékoztatást (arigato gozai masz),és elindultam a kijelölt irányba.
         Öt perc múlva a Chu-dóri-n sétáltam.
         Akkor meg mi volt ez a nagy izgalom?

Tíz különleges történet - I




Mari esete a főrabbival

A társasági életnek vannak kivételes, örömteli, egyszersmind  megható pillanatai is. Londonban, éppen kiküldetésem idején, 1996-ban került szóba egy Wallenberg-szobor felállítása, aminek költségeit közadakozásból szerették volna előteremteni. A királynő és Weizmann izraeli elnök vállalta a védnökséget, a svéd király és Göncz Árpád a társelnökséget. A palota az izraeli, a svéd és a magyar nagykövetség kulturális beosztottját is meghívta  a szervezőbizottságba, aminek számos személyes oknál fogva nagy örömmel tettem eleget.
         Az ügy eleve sikerre volt ítélve, mert a britek imádnak közadakozni, ráadásul, szokás szerint elhivatottsággal és lelkesen kezdték el a munkát. Kijelölték a szobrászt, megvették a telket, a szervezőbizottság  tagjai pedig rendkívüli gyakorisággal ebédeltek együtt különböző éttermekben. Az előkészületek befejezéseként a londoni főrabbi vacsorát adott a rezidenciáján, amire természetesen mi is meghívást kaptunk. Fiatal, magas, jókedvű férfi volt a főrabbi, aki felesége és két kislánya társaságában fogadta a vendégeket. Megnéztük a szobor makettjét, ittunk egy pohárka italt a fogadóteremben, majd átmentünk az ebédlőbe, a  huszonnégy személyes, gyönyörűen terített ovális asztalhoz, amelynek közepén ezüst gyertyatartó állt. 
         A kóser lazac után a főrabbi pohárköszöntőt mondott. Olyan szívszorítóan beszélt a hatmillió európai zsidó szenvedéseiről és Wallenberg mélységes elhivatottságáról, hogy Marit egy pillanat alatt elfogta a zokogás. Nem tudta visszatartani a könnyeit, ki is ment, hogy ne zavarja a többieket.
         A főrabbi felesége azonnal utánasietett, a szalonban átkarolta a vállát, leültek egy kanapéra.
         -Biztosan te is elveszítetted a rokonaidat  - mondta neki.
         -Még csak nem is vagyok zsidó – felelte Mari a könnyein át és kifújta az orrát.
         De hát számít az ilyesmi?

Életem igazi iskolái - III

Vezess Kínában, ha tudsz


Minden zavarosnak tűnik, és a valóságban zavaros is. A látszat nem csal. A kínai KRESZ-ben ugyan számos szabályt rögzítettek (többek között azt is, hogy vezetés közben fogni kell a kormányt és ehhez hasonlók), ám a vezetői magatartás lényegében a kerékpár-kultúrára épül, az évtizedek során megsokszorozódott városi forgalom öntörvényű és önszerveződő, a rendőrök csak akkor mutatnak némi amatőr aktivitást, amikor baleset történik. Nem divat sem az irányjelző, sem a visszapillantó tükör (a nők kizárólag sminkjük ellenőrzésére használják, ám csakis menet közben), nem néznek hátra és nem néznek oldalt sem, csak előre néznek, elvégre az a fontos, ami az ember előtt történik. Ha van hely, mennek. Ha úgy látják, hogy előttük sok az autó, ellenben a mellékutca – bárhová vezessen is – üres, akkor arra mennek. A döntést azonnal meghozzák, elvégre a döntés akkor ér valamit, ha azonnal megszületik. Arra azért ügyelnek, hogy minél nagyobb legyen a forduló íve, minél több sávot kössön le és minél több járművet akadályozzanak a haladásban. A sebesség teljesen relatív és nem sávfüggő. Leglassabban a legbelső sávon kell haladni, egyenes haladás esetén kötelező az irányjelzés, amit azonban senki sem vesz figyelembe.  Majd ha kanyarodik a haver, reagálunk, gondolják, de akkor meg már késő. Nem számít a jobbkéz-szabály, nem számítanak a sávfestések, nem érdekli őket a menetirány, ha éppen van egy kis hely, elindulnak, ha kell,  szemben a forgalommal, azután csak lesz valami. Mindenki arra megy, amerre a legrövidebb és végülis lenne ennek egy természetes bája, ha a forgalom éjjel-nappal éppenséggel nem lenne olyan hatalmas, amilyen. Ugyanakkor nagyon szigorú büntetés vár azokra, akik gyalogost vagy kerékpárost gázolnak, ilyen esetekben a gépkocsivezetőtől akár egy életre is elvehetik a jogosítványát, aki ezért aztán esetleg kénytelen lesz a pekingi használtirat-piacon egyet vásárolni magának. A kerékpárokon nincs sem világítás, sem prizma, mert a használata túl bonyolult lenne a helyieknek. Minek is? A kínai biciklistát alapvetően nem érdekli, hogy őt látják-e vagy sem, ő sem nagyon nézelődik, keresi a legrövidebb utat és kész. Ha piroson kell átmenni, átmegy, ha a éppen zöld a lámpa, akkor azért egy kicsit tépelődik előtte. Nem fékez, inkább kerül, ha már kerülni sem lehet, akkor lepattan a nyeregből és várja, hogy a helyzet kitisztuljon. A helyzet persze nem tisztul ki, tehát indul tovább. Vidáman kacsáznak az autó- és autóbuszsorok között,   tekerés közben újságot olvasnak, telefonálnak, esetleg szarufésűjüket halásszák elő a farzsebükből. 
És ott vannak a gyalogosok, akik nem akkor indulnak keresztbe a tizenkét sávos úton, amikor éppen nem jön autó, hiszen autó mindig jön, tehát nem érdemes várni, hanem egyszerűen nekilódulnak. Gyerünk, gondolják, és elindulnak. Egész családok, nagymama a cekkerrel, nagypapa mankóval, apuka, anyuka karonülő gyerekkel, láncba fejlődve. És átérnek.
süti beállítások módosítása