1959-ben tíz éves voltam, amikor egyik este apa egyszer csak megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem Indiába utazni. Õ akkor a külkereskedelemben dolgozott, sokat utazott, de mindig egyedül. Mi az az utazás? Ezt sem nagyon tudtam. Csak láttam, ahogy összecsomagol, becsukja a bőröndjét, megmutatta az útlevelét és a repülőjegyét, megcsókolt és elment otthonról.
És akkor most egyszer csak India. Nem állítom, hogy keveset tudtam Indiáról, inkább azt mondhatnám, hogy semmit sem tudtam. Azt tudtam, hogy Budapesten élünk, pontosabban a Hernád utcában, tudtam, hogy délutánonként jó dolog a Városligetben focizni, és kéthetente hajat kell vágatni a Bajza utcai fodrászatban. A Vasas volt a kedvenc csapatom. Körülbelül ennyit tudtam a világról. De bíztam apában, és mindig boldogsággal töltött el, ha együtt lehettem vele. Így aztán majdnem mindegy volt nekem, hogy hol van India.
Nem is mesés, egyenesen álomszerű volt: séták a pálmafák alatt a decemberi napsütésben, az utcán ökörfogatok, kígyóbűvölők, majomtáncoltatók, a fákon majmok csimpaszkodtak, az étteremben sötét bőrű, csillogó fogsorú pincérek szolgálták fel az ebédet, kezet nyújtottak minden találkozásnál, a mennyezeten pörgettyűk zúgtak. Szeretem Indiát, írtam haza első levelemben. És mennyire szeretem az iskolát is, ahol kényeztettek, mint egyetlen európait, büszkék voltak rám, én pedig meséltem nekik Magyarországról.
Budapest a Duna-partján. Pest és Buda.
És micsoda kirándulások.
A Taj Mahal. Mint a mesében. Jaipur. Egy város, ahol minden épület rózsaszínű. Egyszer vacsoráztunk egy igazi maharadzsánál, Raipurban, ahol a különféle fogásokat kisvasút hozta a konyhából. Luk et disz. A házigazdánk maga kezelte a váltókat és a szemafort, és megengedte, hogy én is irányítsam a mozdonyt. Le is fényképeztük, ott ülünk mindnyájan a nagy asztalnál, a maharadzsa családjával, előttünk a kis vagonok a köris csirkével.
Aztán, húsz évvel később, egyszer én is azzal mentem haza, hogy megkérdeztem Maritól: lenne-e kedve Indiába utazni. Elővettük a régi fényképeket, elmeséltem a régi történeteket (igyekeztem persze mindig másképpen, hogy ne legyen unalmas), este pezsgőt bontottunk, mégiscsak nagy dolog visszajutni Indiába. És egyszercsak ott voltunk, Delhiben. Megérkeztünk, mondom könnybe lábadt szemmel. Kislányaimról patakzik a víz a váróteremben (ó, hát ikrek, milyen édesek), nem értik, mi ez a hirtelen rájuk szakadt meleg, vörös az arcuk, mint a paradicsom. Mari attól fél, kiszáradnak.
De hát nem ez benne a szép? Mintha expedíciót vezetnék. Mondjuk, kisebb nehézségekkel. A lakás hónapok óta lakatlan, a légszabályzók csak zakatolnak, de nem tudják lehűteni az átizzott falakat, a csapok nem működnek, a telefon süket, a hűtőszekrény üres, a bútorok porosak és rongyosak, a nappaliban megtelepedtek a galambok. Mari nem hiszi el, hogy ez lesz az otthona. Reggel fél hét, folyik rólunk a veríték. Élvezni fogjátok, mondtam még otthon, minden percét élvezni fogjátok. Mari délutánra kicsomagol, kelletlenül rágunk néhány falatot, aztán mind az öten felkerekedünk, kimegyünk a közeli piacra, alig pár száz méter, Orsit majdnem elüti egy autó (megmondtam neked, ordítok rá, itt jobbra hajts van, ő erre elsírja magát, amúgy is nyomasztja a sok sötét bőrű ember, nem érti, hogy mit beszélnek és szeretne hazamenni.
Az autók vadul tülkölnek, a piac szűk utcájában lökdösődnek az emberek, Orsi elkóborol, alig találjuk meg, végül halálosan fáradtan megyünk haza, lerogyunk az ágyra, Kati bekapcsolja a mennyezeti pörgettyűket, élvezi, ahogy zúgva kavarja a levegőt.
-Kapcsold ki - üvöltöm -, reumát kapunk tőle!
-Melegem van - mondja.
Ne panaszkodj, ez India - szólok rá. Soha nem sír, de most majdnem. Amikor a gyerekek végre elalszanak, töltök Marinak egy könnyű whiskyt szódával (apa is biztosan így csinálta), kimegyünk a kertbe, beleszagolunk a sűrű indiai estébe, amelyben keveredik a hölgy-ujj zsíros szaga, a benzingőz, a veríték, a népszaporulat, összeölelkezünk (merész vállalkozás, de hát én hazajöttem), amikor egyszer csak elsötétül a ház, füst tör elő a kapcsolótáblából, valósággal ránk szakad a meleg. A telefon nem működik (kinek is telefonálnék), megmozdulnak bennem a régi ösztönök. A gyerekkor.
-Kimegyek a piacra, hozok villanyszerelőt.
-Megőrültél? - néz rám Mari. – Villanyszerelőt a piacról? Éjszaka?
-A piacokon mindig alszik néhány villanyszerelő - mondom határozott önbizalommal. - Én ismerem ezt az országot.
-Lehet, hogy az országot ismered, de engem nem ismersz - szól utánam mérgesen. - Holnap hazamegyek. Nemsokára visszatérek egy rongyos, koszos fiatalemberrel, akinek egyetlen szerszáma egy életlen bicska. Mari kinn ül a kertben, ölében a szomorkásan cumizó Orsival.
-Kihányta a vacsorát - mondja majdnem sírva Mari. - És lázas.
-Előfordul - simogatom meg Orsi fejét. - Természetes reakció. Az átállás nehézségei.
Orsi zokogni kezd, neki semmi köze ehhez a sötét és forró országhoz.
Aztán csoda történik: világosság árasztja el a lakást, elindulnak a légszabályozók.
Néhány hónap múlva pedig kirándulunk Raipurba. Sokat meséltem már róla, sikerült izgalmat gerjesztenem a lányaimban, mikor érünk már oda? Háromszáz kilométer, ami Indiában nem gyerekjáték, fáradtak, türelmetlenek és csapzottak vagyunk, emlékeimben valahogy közelebb volt. De hát megígértem. Egy apa tartsa a szavát. Estefelé érkezünk, a közelgő élmény éberen tartja a lányokat, na most majd meglátjátok. A hatalmas homokkőpalotát már messziről látni, olyan, mint régen. Semmi sem változott. A kapuban a portás először akadékoskodik, de hát nyilván ez a munkája, a hungarian diplomat varázsszó azonban megteszi a hatását, bemegyünk a hatalmas fogadóterembe, leülünk kristálycsillárok alatt és kínai vázák között a bársony fotelekbe.
-Na, ilyet még nem láttatok - dőlök hátra magabiztosan. A maharadzsa évekkel korábban meghalt, a lánya vezet körbe bennünket, megmutatja a kitömött tigriseket (Orsi azonnal elsírja magát a látványtól), amelyeket apja lőtt a közeli dzsungelben, előveszi a régi vendégkönyvet 1962-ből, megtalálják benne a nevünket, apa kézírását. Micsoda megható pillanatok. Itt jártunk. Úgy érzem, mintha én magam lennék a történelem. Akkor talán most megnézhetnénk azt a bizonyos kisvasutat. A gyerekek lelkesedése határtalan. A maharadzsa lánya elbizonytalanodik.
-Itt sohasem volt kisvasút - mondja mosolyogva, mert nehezére esik csalódást okoznia.
-De hát emlékszem, határozottan - mondom. - Be is vagyunk írva. Itt vacsoráztunk.
-Igen, itt voltak, persze - a maharadzsa lánya elmosolyodik -, de kisvasút nem létezett....Mindegy, ha már itt vannak, töltsék itt az éjszakát. Vannak vendégszobáink. Értesítem a személyzetet. Néhány percre magunk maradunk. Mindenki hallgat. Ilyen mély hallgatás még nem volt ebben a családban.
-Szóval ez csak afféle mese volt - jegyzi meg aztán Mari -, és nincs is semmiféle kisvasút. A "mesés India" .
-Nem történt semmi - igyekszem némileg vigasztalni a lányokat. - Van itt a környéken egy sivatagi vadrezervátum. Tele tigrisekkel. A legnagyobb egész Ázsiában. Annak idején, emlékszem, egészen közel jöttek hozzánk az állatok, apa a tenyeréből etette a barnamedvét. Nem is beszélve az orrszarvúról meg a gepárdról. És párduc. Az egyetlen élő barna párduc. Egy vízesés környékén táboroznak. És az elefántok! Egy szigeten élnek egy kis tó közepén. Valósággal lebegnek a vízen. Holnap oda megyünk.
-Nem megyünk sehová - mondja Mari határozottan. - Elég volt a mesékből.
Másnap reggel azonban mégis nekivágunk a sivatagnak, a mese, gondolom útközben, mégiscsak a legnagyobb hatalom a világon.
