Egyetemi szüneteimben rendszerint Siófokon, az Európa Szálloda éttermében dolgoztam. Mint pincér. Hivatalosan felszolgálóként, mert a pincér szót akkoriban, valamilyen ok miatt nem szerették használni Magyarországon. Herr Ober. Ez másképp is hangzott. Érdekes és szórakoztató munka, ha az ember igyekszik felfedezni benne az érdekességet és a szórakozást. Én szerettem. Ráadásul afféle kényes értelmiségiként különcként is kezeltek a hivatásos szakmabeliek, aki szabadidejében olvasott meg zenét hallgatott, ezért aztán, amikor egy este, nem sokkal zárás előtt belépett az étterembe Básti Lajos, természetesen engem küldtek oda hozzá.
Megigazítottam kis, fekete csokornyakkendőmet, előírásszerűen karomra helyeztem a hangedlit, hónom alá csaptam a méltatlanul kopott, hibás magyarsággal gépelt menüt.
-Parancsoljon, művész úr – mondtam, amikor megálltam az asztalánál és még némi büszkeség is volt bennem. Majd elmesélem nagymamának, aki nagy Básti-rajongó volt.
-Kérek egy Martinit – felelte, majd elmerült a menü lapjai között.
Ezt az akadályt könnyen veszem, gondoltam, a konyha italospultjánál töltettem egyet Gézával, aki korábban teremfőnök is volt, ám gyakori italozgatásai miatt a színfalak mögé került, és máris indultam vissza Bástihoz. Igen, nagymama büszke lesz. Az unokája felszolgált Bástinak. Közben jegyzetfüzetemet is előkészítettem, hogy abban írjam fel a rendelés részleteit. Nem mintha feledékeny lettem volna, ám tapasztalt felszolgálók szerint jól hat a vendég lelkére, ha a pincér úgy tesz, mintha jegyzetelne, közben persze elefántfüleket is rajzolhat, ha éppen kedve tartja.
-Ez az első Martini az életében? – kérdezte Básti.
-Igen – feleltem őszintén, némi balsejtelemmel.
-Jegyezze meg, fiatalembere, hogy a Martinit koktélpohárban kell felszolgálni jéggel és citromkarikával.
-Elnézést, művész úr – már kaptam is a poharat, majdnem futólépésben menekültem vissza a konyhára. Szégyen, gondoltam. Igazi bukás. Koktélospohár nem is volt a konyhán, csak a tetőbárban, nem baj, gondoltam, végtére is tökéletes Martinit kell kevernem, a szolgálati liften máris úton voltam felfelé, ahol Mimi, a világ legrövidebb szoknyáját viselő, ám egyáltalán nem kollegiális felszolgáló-kisasszonyától kértem segítséget.
-Aztán visszahozza ám a poharat, Gyurika, nem szeretem, ha széthordják a készletet – figyelmeztetett.
-Básti Lajosnak lesz – magyaráztam áhítattal.
-Nem ismerem a mai focistákat – felelte szájában cigarettával, de közben megvolt már a koktélospohár, benne a citromkarikával, ahogyan kell. Igen, az első Martini, jól gondolta ezt Básti. Mégiscsak nagy művész, a lelkekbe lát.
-A Martini koktélospohárban, művész úr – mondtam és a menüre mutattam abban a reményben, hogy végre túllépünk az étvágygerjesztő ital okozta átmeneti nehézségeken.
-Már csak a jég hiányzik belőle – jegyezte meg halkan, szinte reményét veszítve Básti.
-Semmi gond – mondtam, pedig volt gond, mert jeget az Európa Szállóban csak a halhűtőben tartottunk. Ám a jó felszolgáló találékony. Felhajtottam a hűtő tetejét, egy határozott mozdulattal letörtem egy darab jeget a dermedt pontyok és harcsák között és a pohárba helyeztem. Most, gondoltam, végre tökéletes.
Básti kényelmesen hátradőlve türelmesen olvasott az asztalnál.
-Így rendben lesz a dolog – mutattam -, koktélospohár, citromkarika, jég. Ahogy kell.
-Így van – Básti felemelte a poharat, miközben a nyugalmát egy pillanatra sem veszítette el, amiért hálás is voltam neki. - Most már csak egy kérdésem lenne: pikkely hogy került bele?
