Voltam. És nemcsak voltam, hanem akartam is menni. Érdekelt. Azt gondoltam, hogy ez a kommunista diktatúra a gyakorlatban inkább afféle diznilend, és már nem sokáig lesz látható, mert leőrli a történelem. Az ilyen különös országokat meg kell ismerni. Látni kell. Be kell szívni a szagát, kell tudni mesélni róla. Amióta bezárt a magyar nagykövetség Észak-Korea, vagy hivatalos nevén a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság fővárosában, a pekingi misszió látja el az egyébként nem túlságosan élénk magyar-észak-koreai kapcsolatok fenntartását, így évente egyszer-kétszer átrepülünk, elintézzük, amit el kell intézni. Az észak-koreai gépen főleg nyugat-európai üzletemberek utaznak abban a reményben, hogy az ország piaca előbb utóbb mégiscsak megnyílik – a számukra.
-Kínával is így voltunk – meséli egyikük, egy svéd csomagolástechnikai vállalat üzletkötője. – Húsz éve még mindenki értelmetlennek tartotta, hogy oda járjunk, aztán egyszercsak megkaptuk az első megrendeléseket, azóta nincs megállás.
A régi Iljusin megbízhatóan emelkedik, a repülőút mindössze két óra, elegáns, kedves lányok szolgálják fel az ebédet, tiltakoznak, amikor fényképezni készülök, de azután mosolyognak, amikor látják elszántságomat.
A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság minden kétséget kizáróan a világ egyik legjobban őrzött országa. Érkezés után a meglehetősen szűkös, leginkább a HÉV gödöllői megállóhelyére emlékeztető repülőtéren alapos vizsgálatnak vetik alá az érkezőket, mobiltelefont és számítógépet nem engednek be az országba, igaz, hálózat és szolgáltató hiányában amúgysem tudnánk használni, de ami biztos, az biztos.
-Napszemüveg maradhat? – érdeklődök.
A vámtiszt mogorván néz rám, nem, humornak itt nincs helye.
A külügyminisztérium egy harcedzett, ütött-kopott Mercedeszt bocsát a rendelkezésemre hasonlóan viharvert gépkocsivezetővel, akihez hivatalos kísérő is csatlakozik, ő viszont jókedvű, beszél magyarul, fiatalkorában Budapesten tanult, és személyesen ott találkozott Kim Ir-szen elvtárssal.
-Meglátogatta a Magyarországon tanuló diákokat – újságolta lelkesen.
Nagy dolog volt ez akkoriban.
-Na és, működik még Csillebércen az úttörőtábor?
-Majd mesélek – mondtam.
Istenem, Csillebérc, úttörőtábor, hol él ez az ember?
Kinéztem a Hotel Koryo ikertornyának huszadik emeleti szobájának ablakán.
A szállodát a hatvanas években építették, amikor az országban felhőkarcoló-mánia dúlt. Az egykori Szovjetunióban is szenvedtek ebben a betegségben, előszeretettel másolták az amerikai stílust, de hát semmit sem ér a forma tartalom nélkül. A Hotel Koryo-ban amúgy kevés a vendég, néhány japán és dél-koreai férfit látok a rosszul világított földszinti sörözőben, és a vámmentes üzletben, ahol kis kartonlapokra írták fel az árakat, ám nem egészen értem, milyen pénznemben.
-Bónnal lehet vásárolni – újságolja angolul az egyik eladókisasszony.
-Világos – biccentek. – És hol lehet bónt váltani?
-A porta mellett van egy pénzváltó – mutat egy kis fülkére, aminek az ablakát sötétzöld függöny fedi.
-Ahogy látom, éppen zárva tart.
-Igen, ma nincs nyitva. Holnap tessék érdeklődni.
Milyen logikus. Inkább kimegyek az utcára, sétálni. Főútvonal, forgalom nélkül. Egy-egy autó halad át a kereszteződésen. Nagy figyelemből gyalogos aluljárókat is építettek, a kopott, rosszkedvű, szürke járókelők ezeket használják. Nem, mintha attól tartanának, hogy elüti őket egy autó, hiszen autó gyakorlatilag nincs, olyasmi a helyzet, mint a budapesti Hernád utcában az ötvenes években, amikor még rongylabdával fociztunk az úttesten. A gyalogosok azért használják az aluljárót, mert a kereszteződésben egy rendőrelvtársnő irányítja a nemlétező forgalmat és rásípol azokra a gyalogosokra, akik mégis a felszínen kereszteznének. Végtére is diktatúrában vagyunk, vagy mi. A közlekedési rendőrelvtársnők mind fiatal lányok, dolguk egyébként igen egyszerű: mindig az éppen érkező autót kell átengedniük, mert annak a valószínűsége, hogy két jármű találkozzon, gyakorlatilag minimális. A lányok valamennyien egyforma frizurát viselnek, fekete műkontyot, mert a párt ilyennek szereti őket és ez jól befér a sapka alá. És ha a párt ilyennek szereti őket, akkor ők is ilyennek szeretik magukat.
A helyiek megbámulnak, ami természetes, hiszen külföldi, kerekszemű errefelé csak elvétve látható. Bekukkantok üzletekbe, ahol áru nemigen, vevő sem, az eladó nem is kérdez semmit, közömbösen néz rám, látja, hogy nincsenek komoly szándékaim. Fényképezni szeretnék egy iskola környékén, ám a gyerekek elbújnak előlem, egy munkásőrség-jellegű laktanyánál végre sikerül egyet fotóznom, de már fenyegetőleg közelít egy fegyveres őr, integet, hogy ne tegyem, és hát, miután diplomata vagyok, nem kockáztathatom békés szándékú missziómat, inkább visszavonulok. Útbaejtem a közeli főpályaudvart is: itt is csak egykedvű, bánatos embereket látok a peronon, a nyomomba szegődik egy vasutas (vagy rendőr?), figyelmeztet, hogy fényképezni tilos. Kedvesen biccentek, elvégre a helyi szabályokat, még ha ilyen módon adják is a tudtomra, be kell tartanom.
Másnap rövid városnézés, igazi szoc-reál világ, egy százemeletes, félbehagyott szálloda uralja az eget, még a prosperáló szocializmus idejében kezdték el építeni, aztán elfogyott a pénz, abbahagyták, bontani még drágább lenne, még a darut sem tudták kioperálni belőle. Régi, toldozott-foldozott Ikarus-buszok, zötyögő cseh villamosok, mind tömve, még az ütközőkön is lógnak. Kerékpárokat, Pekinggel ellentétben nem látok, állítólag a politikai vezetés kitiltotta őket a főútvonalakról, mert úgy gondolták, hogy a bicikli a szegénység jelképe.
-Jártak volna Dániában, másképpen látnák a dolgokat – mondom kísérőmnek.
-Nem tudom, nem jártam Dániában – feleli. Mit is mondhatna?
Hivatalos tárgyalás a Külügyminisztériumban, kellemes, barátságos hangulatban fogad a főosztályvezető, érzékeny témákról nem kerül szó, miután felállok és kezet fogunk, őszinte meglepetésemre megjegyzi:
-Holnap csatlakozom a rizsaratókhoz.
Magam sem tudom pontosan, hogy erre mit mondjak, eszembe jutnak diákkorom szocialista szombatjai, vietnami műszakjai, meg egy nyári, badacsonyi építőtábor, amikor vasútépítéssel kísérleteztünk, de több kárt okoztunk, mint amennyi hasznot hajtottunk.
-Ért az efféle munkához? – végül ezt kérdezem.
-Nem, de minden hivatalnoknak ki kell vennie a részét az aratásból.
-Világos – mondom, de erős kételyeim vannak arról, hogy értelme lesz-e.
A szálloda tetején étterem, teljesen üres, én szeretnék egy igazi helyi vendéglőben enni, a környéken azonban sehol sem találok, egyetlen kolbászsütő működik a sarkon, ami azonban nem túlságosan bizalomgerjesztő.
Másnap a brit nagykövetség ügyvivője, Lucy Wilkins fogad konzultációra. A kis létszámú misszió egy épületben működik a svéd és német képviselettel, így olcsóbb a fenntartása és némileg aktívabb a társadalmi élet is.
-Érdekes ország – véli a középkorú diplomata, aki férjével osztja meg Phenjanban a szolgálat kevéske örömét. Angol szóhasználatban az „érdekes” azt jelenti, hogy az ember kevesebbet kap, mint amennyire számít. Azon töprengek a beszélgetés közben, hogy valahogy így vagyok Kínával is. – Tulajdonképpen keveset tudunk arról, ami itt történik, az újságokat és a televíziót erősen cenzúrázzák, észak-koreai politikusok alig mondanak valamit, csak a kínaiakkal őszinték, velük is fél-szívvel, az „utca embere” pedig gyakorlatilag megközelíthetetlen. Van egy észak-koreai titkárnőnk, aki Moszkvában tanult angolul, soha nem mondja el a véleményét, bármiről is kérdezzük. Azt azonban látjuk, hogy nagy a szegénység, Phenjan lepusztult, a lakásokban csak egy szobát lehet fűteni, azt is csak minimális mértékben, és a főváros még jobb helyzetben van, mint a vidék, ahol végképp semmi fejlesztés sincs. A külföldiek számára persze könnyebb az élet, működik „diplomatabolt”, „diplomata-benzinkút”, „diplomata-fodrászat”, mint a Szovjetunióban az ötvenes években.
-Mi lesz velük? – ez a kérdés.
-Nem tudni – mondja őszintén Lucy Wilkins. – Kemény diktatúra működik, erős a hadsereg, a katonákat viszont jól etetik. Minden más ügyben az idő mondja majd ki az ítéletet. Egyébként érdemes elmenni a Nemzeti Könyvtárba, hatalmas épület, de csak két szerző, Kim Ir-szen és Kim Dzsong-il műveit tartják a kilométernyi polcokon.
Másnap Kim Ir-szen mauzóleumát keressük fel, ez kötelező program. Kísérőm sötét ruhában és az alkalomhoz illő fájdalmas arckifejezéssel vár a szálloda előtt, szembesülnie kell azzal, hogy a „Nagy Vezér”, akit a szocialista Korea alapítójának tekintenek, immáron nincs az élők sorában. Kim Dzsong-il, a nemzetközi élet imposztora, válogatós a konyakokban és a szép lányokban, ám közömbös saját népe nyomora iránt.
A széles sugárúton villamos is halad, látom, hogy katona vezeti.
-Igen, ez különleges villamos – magyarázza kísérőm és láthatóan lelkesíti a tény, hogy a Nagy Vezérhez megyünk látogatóba, bár kissé megkésve. – Egyenes járat a mauzóleumhoz, más megállója nincs is.
-És sokan utaznak rajta.
-Igen, ide mindenkinek egyszer az életében el kell zarándokolnia. Az iskoláknak és munkahelyeknek külön időpontot adnak, amikor csoportosan jöhetnek. A látogatók igazolást kapnak, így nem kell szabadságot kivenniük arra a napra.
-Hát ez megható – mondom.
Hosszú sor a bejáratnál, de én, mint Nagyon Fontos Személy, a külügyminisztérium protokollosának kíséretében természetesen külön haladok, és többen is kísérnek, mutatják az utat, pedig aligha lehet eltévedni. Rejtélyes, sötét folyosókon, a föld alatt megyünk, a falakat igazi szocreál alkotások díszítik, valamennyin a Nagy Vezér látható különböző élethelyzetekben (búzatáblán, kisiskolások között, fizikusok körében, szóval a szokásos).
-Nem lehet megunni – mondom kísérőmnek, nyílt cinizmussal a hangomban.
-Valóban – néz vissza rám könnyek között. – Ezért is van az, hogy sokan gyakran visszajárnak. Egyeseknek éveket kell várniuk, de senki sem türelmetlen. Az én kislányom hat éves, de minden reggel azzal ébred, hogy szeretné felkeresni a mauzóleumot.
Az egyik fekete márványteremben fekszik maga a Nagy Vezér, minden oldalról meg kell hajolnom, elvégre hivatalos küldöttség vagyok, majd beírás emlékkönyvbe. Kifelé menet némi megkönnyebbülésünkre már csak Kim mercedesze és különvonata látható. Néhány perc és ismét a friss levegőn vagyok.
Másnap hivatalos program, utazás a tengerpartra. Namp’o városba, ahol egy vízierőművet tekinthetek meg. Szívesebben mentem volna a demilitarizált zónába, az észak-déli határra, ám a külügyminisztérium programszervezői úgy döntöttek, hogy a vízerőmű érdekesebb.
Mintegy száz kilométeres autózás következett autópálya-jellegű, ám igen rossz minőségű úton. Gépkocsivezetőnk vagy nem látta a gyakori kátyúkat, vagy szándékosan tette próbára a gépkocsi futóművét és a mi idegrendszerünket, nem tudni. A széles autópályán alig van forgalom, úgy tetszett, hogy utazásunk végtelen hosszúságú lesz. Megállás nélkül hajtottunk, kísérőm „nem talált megfelelő helyet” a technikai szünetre, de azzal bíztatott, hogy a vizierőműnél ihatok és pisilhetek kedvemre, és ebédről is gondoskodnak majd.
Namp’o-ban kedves, udvarias, angolul is beszélő fiatalasszony fogadott, egy kiállítási csarnokhoz hasonló homályos terembe vezetett, ahol lelkesen és hosszan mesélt a népi demokrácia előnyeiről, a párt vezető szerepéről, ezt követően filmet néztünk meg az erőmű építéséről „Az első talicska homoktól a szalag átvágásáig” címmel. A munkálatokat Kim Ir-szen elvtárs értő figyelemmel követte és maga is sok tanácsot adott a tervezőknek és az építőknek.
Az ebédet a Namp’o-i pártházban fogyasztottuk el számos helyi méltóság kíséretében, én is mondtam egy rövid beszédet, a magyar-észak-koreai barátságról, amelynek lényegét ott, némi gabonapálinka elfogyasztásának hatására jobban átéreztem.
Délután még rövid látogatást tettünk Kim Ir-szen szülőházánál, szintén helyi, lelkes vezető társaságában, majd megtekintettük a világ legmagasabb Kim Ir-szen szobrát és néhány emlékművet. Megható látvány volt, amint egyenruhába öltözött kis koreaiak csapata népdalokat énekelve ápolta a park füvét és a virágokat.
-Minden nap más-más iskola fiataljai jönnek ide. Önként vállalják ezt a munkát és nagy megtiszteltetés ez számukra – mondta kísérőm.
Este az ágyamból figyelem a helyi televízió műsorát, észak-koreai szocreál filmet vetítenek, szegény parasztfiú és egyetemista lány kapcsolatáról. A lány szeretné rávenni a fiút, hogy tanuljon tovább, a fiú eleinte tiltakozik, majd beadja a derekát. A cselekmény lassan és csikorogva halad, mint egy külvárosi villamos, viszont nem szakítják meg reklámok.
-Érdekes napod volt? – kérdezi Mari telefonon Pekingből.
-Igen – felelem. És csakugyan az volt.
(A riport korábban megjelent az Élet és Irodalom hasábjain).
