Pekingi ideiglenes ügyvivői koromban egy önmagát fontosnak tartó kínai üzletembernek nem adtuk ki a magyar vízumot. A konzul ezt a tényt közölte vele, ezt követően a kínai üzletember ragaszkodott hozzá, hogy velem beszéljen.
-Sajnálom – mondtam neki -, de Önnek nem adhatunk vízumot.
-És miért nem? – kérdezte a kínai üzletember.
-Nem tudom – feleltem, és ez volt az igazság. A kínai üzletember neve ugyanis szerepelt az úgynevezett tiltólistán, a nagykövetség azonban ennek okát nem tudhatja és nem is kell tudnia.
-Fellebbeznék – mondta a kínai.
-Nem lehet fellebbezni – mondtam erre én.
-Vannak fontos barátaim Magyarországon.
-Sajnálom - megértő és udvarias voltam, egyszersmind határozott. Ahogy ilyen esetekben ez elvárható egy diplomatától.
Minden ország fenntartja magának azt a jogot, hogy megtagadja a belépést attól, akitől valamilyen oknál fogva meg kell tagadni, és még indokolnia sem kell, hogy miért teszi. Az illetőnek, ha mélyen magába néz, meg kell találnia rá a magyarázatot. Sokan tapasztalhatták már, hogy Londonban a bevándorlási tisztviselők indoklás nélkül tagadhatják meg a belépést attól a külfölditől, aki ezen a listán valamilyen oknál fogva szerepel.
A mostani amerikai lépés annyiban különbözik az átlagostól, hogy kormányzati szereplőkről – is – van szó, ezért a washingtoni vezetés udvariassági lépésként előre tájékoztatta a magyar külügyminisztériumot a későbbi kényelmetlenségek elkerülése érdekében. Az némileg szokatlan, hogy egy vezető diplomata a média eszközeit használja fel arra, hogy megmagyarázza, miről is van szó, de hát érzékelhető, hogy a magyar politikai – és egyes újságírói - körök nem értik, hogy egy ilyen eljárás mitől olyan, amilyen, milyen adatok adhatók ki és miért nem. Az ügyet, mint emlékszünk, a magyar sajtó szivárogtatta ki, tehát erre válaszként nyilván lépni kellett. Ám Goodfriend, a tapasztalt, hivatásos diplomata csak azt mondta, amire és ahogyan a főnökei erre utasították vagy engedélyt adtak.
Na, most aztán innen hogyan tovább, ez a következő kérdés.