Már így ébredtünk. Hogy jaj, kirándulunk. Ikrek vagyunk, tíz évesek, Marci és én. Marci és Zsófi. Kirándulás. Ez az ítélet.

Vasárnap reggel, gyors kakaó, semmi kifli, majd útközben, apa az óráját nézi, hová sietünk, kérdezném, de nem kérdezem, mert minden kérdés növeli a feszültséget, mindennek, amit a szülők mondanak, oka van, és minden, amit mi mondunk, az oktalan, apa már az utcán, úgy tesz, mintha türelmes lenne, de ilyenkor soha nem türelmes, Marci még pisil, hát ne most pisiljen, mondja anya, végre a kulcsot is megtalálja, már mi is az autóban, vajon a riasztót bekapcsolta-e, hát így nem lehet kirándulni, fakad ki apa, visszafordul, Marci felszalad a lakásba és ellenőrzi, minden rendben, na végre, apa rádiót hallgat, anya  a nagymamával telefonál, Marcinak Martonvásárnál megint pisilnie kell, ilyen nincs, fakad ki apa, ez az állandó pisilés, már nem vagytok csecsemők, Tiborék várnak bennünket Tihanyban, nem szeretnék órákat késni, összenézünk Marcival, ezek a jellegzetes apai túlzások, még soha nem késtünk órákat és akkor sem történik semmi, ha órákat késünk, nagyon szeretjük a szüleinket, mi vagyunk a szemük fénye, de ha kirándulunk, akkor minden megváltozik, minden úgy alakul, ahogy ők akarják, és semmi sem úgy, hogyan mi akarnánk, te meg mit beszélsz annyit anyáddal, szól rá anyára. Figyelj a vezetésre, feleli anya, hová figyelnék, apa mérges, otthon mindig minden rendben van, csak a kirándulás, az ne lenne, miért nem maradtunk inkább otthon, kérdezi Marci, mert levegőre van szükségetek, feleli azonnal, gépiesen anya, persze, időben érkezünk, Tibor, apa barátja, Lili néni a felesége, Anna és Gábor, a két elkényeztetett, unalmas gyerekük, puszi mindenkinek, a szokásos felesleges szavak, hogy megnőttetek, és a felesleges kérdések, hogy megy az iskola, de már senki sem figyel a válaszra, menjetek ki a kertbe játszani, kapunk sós perecet és málnaszörpöt, Marci éhes, majd később ebédelünk, feleli Lili néni, aztán csak nézzük egymást Gáborral és Annával, Marci elmegy pisilni, azzal is megy az idő, szeretnénk fagylaltozni, javaslom, de anya szerint ebéd előtt nem lehet fagylaltot enni, sétáljatok inkább, sétálni pedig unalmas, hát akkor nézelődjetek, van egy kilátó a közeli dombon, csak vigyázzatok, amikor átmentek az úton, vigyázzatok, amikor átmentek a síneken, vigyázzatok vigyázzatok, vigyázzatok, már tele van ezzel a fejem, mondja Marci, lepisilte a nadrágját, igen, mert Tibor rámnyitott és megijedtem, amúgyis megszokta az iskolában, hogy sietni kell, egy-két csepp nem számít, ilyen kis ijedős vagy? kérdezi Anna, jelentéktelen, vékony kislány,  már tizenkét éves, elkezdtek nőni a mellei, ettől már nőnek képzeli magát, elhatároztam, hogy egész nap nem is szólok hozzá, alig érünk a kilátóhoz, megszólal a telefonja, mert persze az már van neki, ebéd, kiabálja a készülékbe Lili néni, újabb csapás, most pisilj, Marci, viccelődik vele apa, csak akkor viccelődik vele, ha sokan vannak körülötte és szeret a társaság középpontja lenni, de persze, a legnagyobb hülyeségekkel, ilyenkor bezzeg nem vagyunk a szemefényei, mindenki nevet, már ittak, nem láttam, de érzem a hangjukon és nem szeretem, ha isznak, akkor olyan bizonytalanná válik körülöttünk minden, akkor bármi lehet, amit nem szeretek, persze Gábor mellé ültetnek, Lili néni hozza a levest, vigyázzatok, forró, akkor minek hozza be, olvasom ki Marci szemeiből, éppen velem szemben ül Anna mellett, na, milyen volt a kilátó, kérdezi Tibor, de apa éppen mond neki valamit, aztán Lili néni szedi le a tányérokat, anya segít neki, az egyiket leejti, nagy nevetés a szobában, ezért lett a feleségem nyelvtanár, mondja apa vidáman, mert jó a kiejtése, már hat az alkohol, mindenki újra nevet, csak mi nem, nem szeretjük, ha anyán gúnyolódnak, apa és Tibor sokat ittak, aztán sziesztáznak, anya és Lili néni mosogat,  csend van a házban, Marci nagyot sóhajt, de jó lenne otthon. 

Ha nem történik meg ez az eset a sziámi ikrekkel, talán bennem sem jön elő ez a történet.

Még tavaly a szombathelyi kórházban operálták a szememet és Tihanyból betegszállítóval vittek, ahogy mondják, kontrollra. Tudni kell ehhez, hogy mi az a betegszállító. Egész életemben városi gyerek voltam, mostanában, hogy vidéken – és nem akárhol, hanem Tihanyban – élek, találkozom ilyen fogalmakkal. A betegszállító nem mentőautó, hanem egy közepesen fűtött ingajárat,  közepes állapotban lévő Ford Transit, ami elindul hajnalban Veszprémből, összeszedi a szombathelyi kórházba sugárkezelésre beutaltakat, megáll négy-öt kis településen, a vezető kiszáll, besegíti a rászorultakat, végül valamikor délelőtt megérkezne Szombathelyre. Közben olyan településeken hajtunk át, amelyekről nem mertem volna feltételezni, hogy ilyenek Magyarország nyugati – tehát közismerten fejlettebb – részén léteznek. Elhanyagolt utak, elhanyagolt házak, elhanyagolt emberek. Reggel útra kelnek, délután hazaviszi őket a betegszállító. És ez így megy nap mint nap. Küzd értük a betegszállító, küzdenek értük az orvosok, hátha még néhány év marad az életükben, ami azonban nem igazi élet, hanem csak egy kísérlet a túlélésre.

Az egyik faluban végigdöckölődtünk az utolsó utcán, megálltunk az utolsó ház előtt. A ház ablakai bedeszkázva, a kerítés bedöntve, mintha itt nem lakna senki, olyan volt. A betegszállító bement a házba. Telik az idő, vagy fél óra, aztán kitámogattak egy idős férfit, akiben szemmel láthatóan alig van élet, kezében egy gyűrött Coop-szatyor, feltámogattuk a buszra, nagyot sóhajtott, ahogy leült. Az utasok többsége ismeri egymást, hiszen naponta utaznak együtt. Gégerákos, mondják, menthetetlen, nem fog beszélgetni, mondják utastársaim. Megyünk tovább, én mégis megkérdezem, miért vannak bedeszkázva a ház ablakai, mert hát a szomszédok minden alkalommal betörnek, ha látják, hogy elvisznek, mondja, hangja tényleg csak alig, de örül, hogy valaki szól hozzá, miért nem hívja a rendőrséget, kérdezem, városi fiú vagyok, szeretek kérdezgetni,  a vállát vonja, ugyan már, a szeméből olvasom, hogy ostoba naivnak tart, huszonnyolc a nyugdíjam, végülis mindegy, legyint.

Megállunk egy szociális otthonnál is, a beteg nem akar jönni, várunk, amíg a sofőr és az ápolók igyekeznek uralni a helyzetet, kellene egy oxigénpalack, de hát nincs, bassza meg, ez nem mentőautó, mindnyájan türelmetlenek vagyunk, időre kellene Szombathelyre érni, meg még aznap mindenkinek haza, végre kitámogatják, mi lesz az ebédemmel, kérdezi, ne aggódjon, mondja egy ápoló,  aki szemlátomást már hozzászokott az ilyen helyzetekhez, eltesszük magának, így van ez minden nap, mondja a betegszállító, végre teljes a létszám, nagy nehezen elérjük Szombathelyt, ködös, esős nap, a betegszállító egyenként felkísér mindenkit oda, ahová tartozik, egy kis papírmunka, visszafelé a társaság ugyanaz, én végzek először, kettesben ülünk a betegszállítóval, szar meló, rosszul fizetik, mondja, hát így van ez Magyarországon, de hát valakinek ezt is meg kell csinálnia korábban mentős voltam, egy kis bakonyi faluba hívtak egy fiatalasszonyhoz, a kilencedik hónapban volt, már nagyon szenvedett, amikor odaértünk, attól féltünk, hogy a kocsiban fog szülni, vittük Zircre, ott, a rendelőben éppen csak megvizsgálták, csak annyit mondtak, valami gond van, azonnal menjünk tovább Veszprémben, már láttuk, hogy vérzik, mindegy, nem húzom tovább, mire a kórházba értünk, meghalt, mi sem tudunk minden nap csodát tenni, a férje mondta akkor, hogy soha nem voltak orvosnál, terhesgondozásról nem hallottak, azt hitték, minden rendben van. És higgye el, nem ő volt az egyetlen. Akkor elegem lett.

         Hát ez jött most elő bennem, ez a  történet.

 Vannak pillanatok, amikor az ember egyszercsak úgy érzi: átéli a történelmet. Amikor olyasmi történik, amihez köze van. Nem hitte volna, de mégis. Ez egy szerdai napon történt, 1984 október 31-én. A miniszterelnöki villa éppen félúton volt munkahelyem, a kulturális intézet és a nagykövetség között, hetente többször elhajtottam előtte. Sőt, néhány alkalommal magam is jártam odabent, amikor a kormányfő magyar politikusokat fogadott. Minden alkalommal nagy hatással volt rám az a természetes szerénység és egyszerűség, ami rezidenciáját, ezt a földszintes, még a brit gyarmatbirodalom idején épített villát  jellemezte.  Az utcán, a bejárat körül és a kertben poroszkált néhány őr, olyan ódivatú puskával felszerelve, amelyek sokkal inkább illettek volna fegyvermúzeumba. Hogyan védik meg ezek a miniszterelnököt, aki egyébként naponta kapott fenyegető leveleket és telefonhívásokat? Ezen minden alkalommal, amikor ebben a házban jártam, elgondolkodtam. A hindu vallás azonban természeténél fogva kész szembenézni a halállal, a halált az élet természetes befejezésének tartják, ami minden élőlény földi útjának végállomása. Nincs benne semmi rendkívüli. És vajon nem így van? 

Indira Gandhi egyébként maga is rendkívül természetes és egyszerű asszony volt, nem kápráztatta el a hatalom, nem érdekelték a külsőségek, hivatását igazi szolgálatnak tartotta. Már megjelenésében, tartásában, a száriban, amit viselt, volt valami egyértelmű határozottság és céltudatosság, ami mindenkire, aki a társaságában volt, nagy hatást gyakorolt. Vendégeit maga fogadta a bejáratnál és udvariasan ki is kísért mindenkit, amikor távozott. Több alkalommal is beszélt azokról, akik az életére törnek. Azt is mondta, hogy nem fél tőlük. “Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.” 

És ő azon kevesek közé tartozott, aki a sorsával igazolta azt, amiről beszélt. 

Egy alkalommal a kulturális intézetben kiállítást rendeztünk Brunner Erzsébet Indiában élő, magyar származású, kalandos életű festőművész képeiből. Ez a rendkívül tehetséges asszony a zsidóüldözés elől menekült el Magyarországról. Egy éjszaka megjelent álmában Rabindranath Tagore, ezért lányával útrakelt, hogy felkeresse a neves bengáli költőt Calcuttai-i othonában. Bombay-ig hajóval utaztak, onnan vonattal tovább, amihez azért a negyvenes években nem kis bátorság szükségeltetett. Később megfestette Tagore képét, közel került a Nehru-családhoz, több festménye díszítette Indira Gandhi otthonát is.  Idős korára, amikor mi megismertük, izületi bántalmai miatt már nem tudott festeni, szerény körülmények között élt, Mari gyakran vitt neki magyar ételeket.  

A bemutatóra meghívtuk Indira Gandhit is, hosszasan vártuk a visszaigazolást, ígéretek is elhangzottak arról, hogy eljön, de aztán titkára útján üzente, nem tud részt venni, ám ha ideje engedi, egy későbbi alkalommal bekukkant. Mindnyájan tudomásul vettük a döntést már csak azért is, mert nyomon követtük az indiai politikai életet és tudtuk, hogy a kormányfő naptárában hetekre és hónapokra előre minden perc foglalt. 

Néhány héttel később egy délután teniszütővel a hónom alatt és az elmaradhatatlan termosszal a kezemben indultam a kerti teniszpálya felé. A kulturális intézet épületének emeletén laktunk, így természetes kötelességem volt, hogy szemügyre vegyem, minden rendben van-e, és hogy a gondok, Nath, bezárta-e a kiállítótermet és lekapcsolta-e a légszabályozókat. Négy óra volt, rekkenő hőség. Aznapi partnerem, Félix késett, ezért leültem a bejárat mellett, a portán, böngészgettem az indiai újságokat és vártam. Néhány pillanat múlva motorzúgást hallottam. Az üvegajtón kipillantva azonban nem kollégám japán gyártmányú autóját, hanem egy indiai Ambassador   mintájú gépkocsit láttam begördülni az udvarra, amelynek tetején kék lámpa, hűtőjén pedig az Asóka-címeres nemzeti lobogó jelezte, hogy utasa rendkívül fontos személyiség. Mielőtt bármire gondolhattam volna, kinyílt az ajtó és kiszállt Indira Gandhi. Annyi időm még maradt, hogy felálljak az asztaltól. Bemutatkoztam, aztán körbevezettem a miniszterelnököt a kiállítási teremben. Majd fél órát töltöttünk együtt, ő egy elegáns szárit viselt, én a kissé kopott Fred Perry-emblémás rövid nadrágot, meg egy agyonmosott, hamisított Lacoste trikót, öltözékem azonban szemlátomást a legkisebb mértékben sem zavarta. Az ajtóban kezet fogtunk, a titkára még egy fényképet is készített rólunk, majd beszállt az autójába, kiintegetett az ablakon és távozott. Félix  már a pályán melegített.

-Ne haragudj – mondtam neki. – Indira Gandhi volt itt.

-Nem történt semmi – felelte ő udvariasan, ám enyhén szólva kételkedve a szavaim hitelességében.

Arra viszont nem számítottam, hogy a fénykép, amelyen a hamis Lacoste-trikóban és az agyonmosott Fred Perry nadrágban állok a miniszterelnök oldalán, másnap reggel valamennyi napilapban megjelenik. Ezek után viszont biztosra vettem, hogy a nagykövet, Próbáld Géza első dolga lesz, hogy magyarázatot kérjen erre a jelenségre. Pontosan nyolc órakor meg is csörrent asztalomon a készülék.

-Odze, mi ez a stílus? – kérdezte a rá jellemző közvetlenséggel. –  Hogy került Indira Gandhi a kulturális intézetbe? És hogy lehet, hogy te tenisztrikóban fogadod? Normális vagy? És hogy lehet az, hogy én nem tudok róla? 

-Én sem tudtam előre. Nem jelentette be, hogy eljön.

Próbáld hallgatott. Nagyokat szuszogott a vonal másik végén.

-Ilyen nincs. Biztos odatelefonált, de senki nem vette fel a kagylót. 

Erre én hallgattam, mint rendesen. 

-Még egyszer ilyesmi ne forduljon elő - dohogta.

-Rendben van – feleltem. - Majd szólok a miniszterelnöknek, hogy tanuljon jómodort. 

Indira Gandhit néhány hónappal később meggyilkolták. Egész életében egységes Indiát szeretett volna építeni, ebben az egyik legelvakultabb ellenségei a szikh vallási fanatikusok voltak. 1984 június 1-én a miniszterelnök utasítására katonai alakulatok behatoltak a szikh vallás fellegvárába, az Amritsar-i Arany Templomba, ami egyúttal a szélsőséges mozgalmak székhelye is volt. Ez a lépés példa nélkül álló merész cselekedet volt, a miniszterelnök ezzel nyíltan azt üzente a terroristáknak, hogy ő az úr a házban. A szélsőségesek pedig nyíltan visszaüzenték Indira Gandhinak, hogy meg fogják ölni. 

Október 30-án, kedden a kormányfő Orissa államban tartott beszédeket, az ország már a választásokra készült. A miniszterelnököt szállító különrepülőgép későn este érkezett vissza Delhibe. Indira Gandhi még egy tanácskozást tartott a rezidenciáján, mielőtt nyugovóra tért. A személyi biztonságáért felelős őrparancsnok ismételten említést tett arról, hogy szeretné eltávolítani a miniszterelnök környezetéből a szikh testőröket, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy a szélsőséges mozgalmak megpróbálják felhasználni őket. 

-Erről szó sem lehet – csattant fel ingerülten Gandhi asszony. – Én nem vagyok hajlandó különbséget tenni ember és ember között.  Ha merényletre készülnek ellenem és megölnek, hát megölnek. Az elveimet nem adom fel. 

Másnap reggel hat órakor jelentkezett szolgálatra Satwant Singh, a kormányőrség őrmestere. Arra kérte az ügyeletes tisztet, hogy eredetileg kijelölt posztja, a kapu helyett belső őrjáratra osszák be, mert hasmenés gyötri. Az ügyeletes tiszt engedélyezte a szolgálati szabályzattal ellentétes kérés teljesítését. 

Indira Gandhi szokása szerint hat órakor kelt, némi jógázás után teázott és kefirt fogyasztott. 

Elolvasta a reggeli újságokat, rövid megbeszélést tartott Mathur doktorral, a háziorvosával, majd következett a nemzetbiztonsági kabinet ülése. Tíz órakor ezt megszakították, mert a kertben Peter Ustinov várt rá. A neves angol rendező a BBC megbízásából készített volna interjút a miniszterelnökkel. A kormányfő egy oldalajtón hagyta el az épületet, megigazította száriját és elindult egy árnyas, kikövezett kerti úton. Egyedül ment. Őrparancsnoka rendszeres kéréseivel szembeszállva makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a lakóhelyén senki se kísérje. 

Aztán, egyszercsak szembetalálta magát Satwant Singh-el, aki hét lövést adott le rá. 

“Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”

            A fényképet mindenesetre megőriztem. És mindig a legnagyobb szeretettel gondolok Indira Gandhira. Azóta is keresem azokat a politikusokat, akiknek vannak elveik és hűségesek maradnak hozzájuk. 

Hogyan lehetett egy választást elveszíteni egy ilyen megosztó és ellenszenves ember ellen, mint Trump? Ez a nagy kérdés. Most, hogy a demokraták lassan felébrednek, talán összeszedik az okokat. Először is a hagyomány: nyolc év után az amerikaiak szeretnek pártot váltani, ez felrázza a társadalmat, most pedig az unalmas Obama-korszak után ez különösen így volt, nem akartak egy unalmas Clinton-korszakot. Komoly gondok nincsenek: a gazdaság nincs rossz állapotban, ám Trump jól érzett rá, hogy egy kis „lelki felrázás” mindig segíthet: mint elismert üzletember, ő aztán ismeri a fortélyokat. Clinton gazdasági kérdésekben szemlátomást alulmaradt és ráadásul – jogosan – még kisebbségi érzése is volt.

Nem volt igazi üzenete sem: az egyetlen érv, amit gyakran használt, hogy igazából ő alkalmas az elnökségre, van gyakorlata a politikában, ismeri a nemzetközi környezetet, ami igaz is volt, ám Trump masszív mondatai mögött ezek nem mutatkoztak erőteljesnek. Egy politikusnak meg kell tanulnia magas szinten eladni magát (erről számos magyar áldozat is tudna mesélni): és Hillarynek ez a kampány során nem sikerült. Amikor valaki felkészül egy ilyen megmérettetésre, nem csak ellenfele gyenge pontjait kell ismernie, hanem tisztában kell lennie saját múltjának sebezhető felületeivel is. Clinton esetében ez a külügyminiszteri megbízatása során elkövetett törvénytelenség, szabálytalanság, szakszerűtlenség – nevezzük, ahogy akarjuk – vagy valamilyen más, a Clinton családhoz kötődő magánérdek, amit eddig nem tártak fel pontosan. Ez ott kísértette őt az első pillanattól fogva, ezért sok szakember nem is tanácsolta neki a jelöltséget, mondván, hogy akár győzelme után is jöhetnek további kellemetlenségek. Nem jelentett különösebb előnyt a külügyminiszteri tevékenység, az átlagos amerikai úgy gondolja, hogy a diplomáciát amúgy is az elnök irányítja, és sok esetben ez igaz is (Kissinger volt a klasszikus kivétel).

A titokzatos e-mailek és a szerverhasználat vizsgálata során az is megmutatkozott, hogy Hillary gyenge pontja: a konfliktuskezelés. Neki valamilyen módon – esetleg egy őszinte vallomással - el kellett volna jutnia oda, hogy ez az ügy ne kerüljön elő sem a kampány, sem az esetleges későbbi elnökség idején. Körülbelül olyan naivan kezelte, ahogyan Nixon a Watergate-ügyet és ez sokba került neki. Csak találgatni tudunk, hogy tanácsadói miért nem lehettek nagyobb befolyással rá. Joggal hihettük, hogy stábjában igazi szakemberek vannak, akik az egészségügyi gondjait is jobb kommunikációval és nem utólagos magyarázkodással hárítják el. Látniuk kellett volna, hogy Hillary fárad, és nyilván idegileg is nehezen viselte a kimerítő kampányt, amihez nem szokott hozzá.

Végezetül, az utolsó érv: hitt a közvélemény-kutatásoknak, amelyek szinte végig az ő győzelmét vetítették előre éppen tapasztalata és politikai gyakorlata miatt. Trump látszott a történetben a rossz vidéki fiúnak, Hillary pedig a helyes városi kislánynak, ám mint kiderült, Amerikának most éppen az előzőre volt szüksége.

A veszteségeknek azonban még nincs végük: a republikánus többség a törvényhozásban is dominál, és ha Trump ilyen határozottságot mutat a következő egy-két évben, akkor akkor a demokratákra újabb csapások várnak.

Még szeptemberben beszélgettem amerikai újságíró ismerőseimmel, akik közül meglepően sokan állították, hogy Trump nyeri az elnökválasztást. Veszélyes jóslat volt, mert Európában a legtöbben Hillary Clintont tartották esélyesnek, elsősorban stabil politikai háttere és múltja miatt, míg a hetvenéves milliárdost afféle kívülállónak. A közvéleménykutatások is ezt támasztották alá.

         Amerika azonban más világ. A politikában nagy súlya van a személyiségnek, a meggyőző kampánynak, a jól megválasztott üzeneteknek. Trump győzelmének egyik kulcsa az a mondat, amit olyan sokszor hallottunk: Amerikát ismét naggyá tesszük”. Négy szó, amiben minden benne van. Pesszimizmus, remény, hazafias érzések. A választók szívét vette célba, ami ebben az országban rendkívül fontos. 

         Hatásos, kemény, erőteljes, érett férfi (70 éves, de ez most mintha előny lenne), jól beszél, kimondja, amit gondol. Néha szándékosan fegyelmezetlen benyomást keltett, vad dolgokat hozott szóba, amivel tovább sötétítette a róla kialakult képet. Ugyanakkor ugyanilyen elszántan támadta saját párttársait, elégedetlen volt azzal a munkával, amit a republikánusok végeztek, nyíltan felvette ellenük a harcot.  Ne felejtsük el, hogy Bush elbujdokolt, amikor megtudta, hogy megtámadták az Ikertornyokat, amúgyis jobban szerette Jim Beant, mint a feleségét, Lehet, hogy Trump bárdolatlan férfi, de ez csak az európaiaknak fontos, akik megszokták a finomkodást, mert azt hiszik, hogy a politika, az egy értelmiségi foglalkozás. Imádja a médiát, és a média is imádja. Trump demagóg, de tudja, hogy a demagóg érveléseken a legnehezebb fogást keresni. Az, hogy harcol a bevándorlók ellen, ma tükrözi a természetes társadalmi hangulatot az Egyesült Államokban.

Az is mellette szólt, hogy Amerika a szórakoztatásról szól, a politika, a politikai nagygyűlés is egyfajta show-műsor, talán ezért is választja annyi színész a politikát, úgy érzik, ez is egyfajta szerep, Trump pedig olykor mintha a saját reality-showjának főszerepében játszott volna. Nagyon jól kezelte a válságait, pedig megpróbálták erőszakos nőcsábásznak is beállítani, de ezekből a helyzetekből jól jött ki, üzenve választóinak, hogy kemény csatákban is magabiztosan fog cselekedni.

         Aztán kellett egy gyenge ellenfél. Valljuk be, Hillary nagyon bízott magában, túlságosan is, el sem hitte, hogy veszíthet és ettől elkényelmesedett, nem számolt azzal, hogy a ténnyel, hogy nyolc év demokrata vezetés után sokan változást akarnak, megint mások kimondatlanul is idegenkedtek egy női vezetőtől. Az a tény, hogy Hillary mögött hosszú politikai múlt áll, ezúttal tehernek bizonyult. Az FBI-nyomozás, amit végülis, az utolsó pillanatban leállítottak, nyomot hagyott a választók emlékezetében. Unalmasan beszélt, olykor mintha maga sem hitt volna abban, amit mondani akar.

         Egy kampányban sok minden elhangzik, amiből aztán kevés dolog megy át a politikai programba. Trump a választás éjszakáján már megválasztott elnökként higgadtan, de optimizmustól tüzelve beszélt, az egységet hangsúlyozta, ami arra is utalhat, hogy azért nem lesz itt falépítés a mexikói határon, nem lesznek efféle meggondolatlan cselekedetek.

         Tanulságos néhány hónap volt, még sokáig elemezhetjük…