Nem nagyon. Néha ők sem akarják, hogy ismerjük őket, néha mi sem akarjuk
ismerni őket. Azt tudjuk a szüleinkről, amit ők akartak, hogy tudjunk róluk.
Láttam magam előtt a sorsukat? Nem láttam. Persze, szerettem volna tudni
mindent, mert azt gondoltam, hogy mindent tudnom kell róluk, ezért, amikor
nem voltak otthon, néha bementem a szobájukba, kihúzogattam a fiókjaikat,
benéztem a szekrényükbe, titkokat kerestem, de semmit sem találtam.
Kíváncsiak vagyunk? Valóban ismerni akarjuk őket? Nem csak ímmel-ámmal?
Nem úgy van az, hogy éppen elég az, amit tudunk róluk?

Apa kedvenc dala a Strangers in the Night volt, ezt dúdolta gyakran, és amikor
csak ideje engedte, meghallgatta lemezen is. Soha nem mondta, hogy miért, én
meg nem kérdeztem. Sokat mesélt Párizsról, igen, jártam ott egyszer, ennyit
mesélt, semmi többet. Mindig azt hittem, hogy apa igazán szereti anyámat, meg
azt is akartam hinni. És biztosan szerette is, de hát olyan sokféleképpen lehet
szeretni valakit. Aztán apa a halála előtt elmesélte azt a történetet. Hogy miért is
szereti Párizst. Ott ült a szanatórium

kertjében,
egy padon, vékony volt már és elesett, összehúzta magán a régi, csíkos,
fürdőköpenyét, ölében egy tranzisztoros rádió, hogy élete utolsó pillanataiban is
tudja, mi történik a világban, még akkor is, ha már semmi köze sincs azokhoz a
dolgokhoz, amik történnek, mert a betegsége miatt ő már egy másik világban
élt. A történet Párizsban ért véget, 1964-ben, Párizsban, ahová apám nemzedéke
mindigis vágyott, jelképesen és valóságban is. Igen Párizsban ért véget, de
valójában 1944-ben kezdődött, amikor apa húsz éves volt, Budapesten éltek, egy
Ipoly utcai ház földszinti lakásában, nem voltak gazdagok, még jómódúak sem,
inkább a szegénység és a tisztességes megélés határán, apa eladó volt a Párizsi
Áruházban, oda is egy ismerős család ajánlásával került, mert akkoriban nem

volt könnyű oda bekerülni, szerette a sportot, a barátaival munka után
lábteniszezett a Duna-parton, hét végén evezett a Dunán, azok a pillanatok
voltak a legszebbek, amikor nyári hajnalokon kihúzott a nyílt vízre és
belefeküdt az evezőkbe. Ott ismerkedett meg Weltner Zsuzsival, amikor apa
segített Zsuzsinak vízre tenni a hajóját, azonnal egymásba szerettek, de apának
természetesen esélye sem lehetett, hogy feleségül vegye, mert semmije sem volt,
a Weltner-család pedig gazdag és előkelő, nagy villában laktak Budán, az Óra
utcában, már az első napon egymásba szerettek, hiszen szerelem nem lehet
másképpen, mint első látásra, mondta apa, volt egy kis könyve, abba jegyezte
fel nagy emberek nagy mondásait, és ez is egyike volt azoknak, és már
csókolóztak is a Fogas megállójában, a Svábhegyen, nem lehet közöttünk
semmi komoly, mondta Zsuzsi, mert Schwarzer Ferihez fogok férjhez menni, ez
meg van már beszélve a szülőkkel, de már másnap újra titokban randevúztak,
apa délutánonként elkísérte Zsuzsit zongoraórákra Elza nénihez az Izabella
utcába, szerette hallgatni, ahogy a lány Schubertet játszik, esténként belopózott
Zsuzsihoz Weltnerékhez, ott töltötte az éjszakát, majd hajnalban, mielőtt
meglátták volna, az ablakon át távozott, azt tervezték, hogy megszöknek és
összeházasodnak, igen, igazi Rómeó és Júlia történet, de hát a háború, az
háború, 1944. március 19-én aztán Weltner Lajost is elvitték a németek,

és őt sem látták soha többé a családtagjai, apát behívták
munkaszolgálatra, ahonnan minden héten írt Zsuzsinak, ám soha nem kapott
választ, ő hitt abban, és próbált hinni abban, hogy találkoznak a háború után, és
nem adta fel a reményt, pedig a reményt abban az időben nagyon könnyű volt
feladni, és sokan fel is adták, és a remény arra is való, hogy feladják, aztán ,
amikor hazajött a munkaszolgálatból, azonnal elment Weltnerék villájába, ahol
azonban már nem Weltnerék laktak, hanem egy másik család, és semmit sem
tudtak arról, hogy mi történt a korábbi lakókkal, megengedték apának, hogy
bemenjen Zsuzsi szobájába, de apa ott nem talált semmit, ami utalhatott volna
arra, hogy pontosan mi is történt, egy ideig kerestette őket cionista ügynökökkel
és a Vöröskereszttel, hirdetéseket adott fel, végigjárta az Óra utca lakóit, de nem
akadt Zsuzsiék nyomára, és akkor már biztos volt benne, hogy őket is elvitték,
ami akkoriban természetes volt, aztán megismerkedett anyával, persze, az övék
is nagy szerelem volt, de benne volt a menekülés és a vigasztalódás is, akkor
kezdődött az új korszak, a szocializmus, amiben ők hittek, vagy úgy tettek,
mintha hinnének, hiszen már nem hittek istenben, és nem hittek a zsidóságban
sem, és valamiben hinni kellett, különben megsemmisültek volna. Meg én is
megszülettem. Apa neves építészmérnök lett, megtanult angolul és franciául, na
és akkor jött a párizsi meghívás 1964-ben, hogy tartson előadást Párizsban, a
Nanterre Egyetemen, először nem is akart utazni, nem volt neki gyakorlata
előadástartásban, azután rábeszélték a főnökei, kell most nekünk egy kis

propaganda, elvtárs, lássák a franciák, hogy mi is európaiak vagyunk, apa
szerette Párizst, soha nem járt még ott, és amikor a vonat hajnalban áthaladt a
külvárosokon, és ő meglátta a távolból a Sacre Coeur

hófehér kupoláját, úgy
érezte, hogy álmodik, álmodtam, igen, mondta nekem is ott, a szanatóriumban,
összehúzta magán a fürdőköpenyt, pedig meleg, nyári nap volt, másnap, az
előadás után, amikor cigarettára gyújtott a folyosón, egyszercsak ott állt előtte
Zsuzsi, vannak pillanatok, amikor az embernek földbe gyökerezik a lába,
amikor úgy érzi, hogy ez nem vele történik, és ez nem olyan volt, mint a Sacre
Coeur, ez igazi földbegyökerezés volt, ami sokkal több, mint egy álom, apa
akkor úgy érezte, hogy ez nem igaz, ez biztosan nem vele történik, ez ilyen
pillanat volt, talán az egyetlen olyan pillanat apa életében, amikor úgy érezte,
hogy semmi sem számít abból, ami volt, megismersz? ezt kérdezte Zsuzsi, apa
csak állt és nézte, Zsuzsi pedig elnevette magát, átölelte apát, látta az
újságokban, hogy ott lesz egy neves magyar, ez csak ő lehet, akit húsz éve nem
látott, apa nagyot sóhajtott, mintha nem maradt volna ereje a történet
folytatásához, na és mi történt azután, kérdeztem, apa csak ült és mesélt, hát
Párizs volt, 1964-ben, elmentünk Zsuzsival meginni egy kávét, mi történt
azután? Mert mindig ez a legfontosabb. Hogy mi történt. Nem az, hogy mi
történhetett volna, hanem az, hogy pontosan mi is történt. Leültek egy kávéház

teraszára, ez volt a Bonaparte,

és Zsuzsi
elmesélte, hogy mi történt, nem úgy, ahogy az emberek mesélni szoktak, inkább
csak gesztusok voltak ezek, szavak, összefüggéstelen utalások, az édesanyját is
elvitték, Zsuzsit másnap Elza néni mentette meg a budai villából, ő rejtegette az
Izabella utcában, mert nem volt zsidó, így sem volt könnyű, nem akart ő hős
lenni, egyszerűen úgy hozta az élet, úgy alakultak a körülmények, a háborúban
minden másképpen alakul, mint ahogyan az emberek gondolják vagy tervezik,
és a körülmények hatalma sokkal nagyobb, mint azt feltételezzük, Zsuzsi
közben megismerkedett a kis Imrével, Elza néni fiával, aki beleszeretett, és arra
kérte, hogy Zsuzsi legyen a felesége, hiszen az édesanyja megmentette az életét,
és egy éjszaka be is nyitott hozzá a szobájába, és Zsuzsi összeszorított fogakkal,
de szeretkezett vele, ez volt számára a túlélés lehetősége, nem, nem volt ez
szerelem, mert neki csak apa volt a szerelem, az egyetlen, ami
megismételhetetlen, de hát a háború, az a körülmények hatalma minden más
józan gondolaton, a háború megváltoztatja az emberek gondolkodását,
lelkiállapotát, aki nem élt háborúban, az nem is érti, ezt magyarázta nekem apa a
szanatórium kertjében, a padon ülve, ez volt életünk utolsó beszélgetésem,
közben meg az jutott eszembe, amikor gyerekkoromban megmutatta az acélkék

zsilettpengét,
két ujja között tartotta, mint aki nem fél attól, hogy
megvágja magát, ezzel kell borotválkozni, csak vigyázz, meg ne vágd magad,
nem, a szerelmet olykor csak egy hajszál választja el az életösztöntől, aztán
ötvenhatban a családdal együtt disszidáltak Franciaországba, ahol Elza néni
zongoratanárnő lett, Imre pedig ügyvéd, igen, megvagyunk, persze, és nem is
biztos, hogy mindig több kell ennél, a megvagyásnak, de nem vagyok boldog,

mondta Zsuzsi, na, és mi legyen most, Zsuzsinak volt két jegye egy Frank

Sinatra-hangversenyre,
aki akkor a legnagyobb csillagok
egyike volt, igazi világsztár, Strangers in the Night, persze, hát mégicscsak van
oka és okozata mindennek, apát ez a dal kísértette az élete során, ezt a lemezt
hallgatta esténként, de korábban soha nem mondta, hogy miért, hát ez az igazi
titok, ez az összefüggés Zsuzsi, Párizs és Frank Sinatra között, de előtte még
együtt töltötték a délutánt apa párizsi szállodájában, a Hôtel de L'Almában,
aminek az ablakából az Eiffel-toronyra lehetett látni, nem kérdezték meg
egymástól azt, amit ilyenkor meg kell kérdezni, hogy mi lesz azután, mert
tudták, hogy azután nem lehet semmi, Zsuzsinak vissza kell mennie a férjéhez,
apának pedig vissza kellett jönnie Budapestre, miközben neki a szíve szakadt
meg, miért nem maradtatok együtt, kérdeztem, hiszen ez lett volna a normális,
együtt maradni, ahogyan a Római parton és Zsuzsi hálószobájában tervezték,
nagy szavak jutottak eszembe, visszatérés az embertelenségből a romantikába,
nem, szó sem lehetett róla, rázta meg a fejét apa, akkoriban ez lehetetlen volt, de
hát mindig mindenki arra hivatkozott, hogy lehetetlen, ötvenhatban mi is
gondoltunk arra, hogy elmegyünk, folytatta apa, kaptam volna munkát egy
svájci tervezőintézetben, de akkor sem mertük, mert mi van, ha nem sikerül, mi
van, ha vissza kell jönni, és hát a mozgalom, mi arra tettük fel az életünket, ezt
nem lehet egyik pillanatról a másikra elfelejteni, így voltunk a zsidósággal is,
azért nem beszéltünk róla, mert nem akartuk, hogy foglalkozzál ezzel a
dologgal, ezt mondta végül apa, de ezt is csak kényszeredetten, és legfőképpen
ott voltál te, Andriskám,és akkor úgy nézett rám, a szanatórium padján, hogy
hittem neki, hogy én fontosabb voltam, mint egy gyerekkori álom, tőled nem
tudtam volna elszakadni, ezt mondta, de már nagyon halkan beszélt és az is
lehet, hogy rosszul értettem, mert alig nyitotta ki a száját, mintha maga is félt
volna erről beszélni, de az ölelkezés a párizsi szállodában minden nap eszébe
jut, minden nap, és ebbe, hogy volt egy ilyen délután, bele lehet őrülni, nem,
soha nem írtak azután egymásnak levelet, nem találkoztak többé és nem hívták
egymást telefonon sem, mindennek úgy kell végződnie, ahogyan kezdődött, és
volt ebben ellenállás a sorssal szemben is, mert kívánjuk követni a sors útjait is,
de szeretünk szembeszegülni is vele, a felhő és az árnyék, van egy ilyen japán
vers az árnyékról, amelyik menekülni próbál a felhő elől, de hát csak egy
árnyék, és egy árnyéknak nincsenek menekülési útjai, meg volt benne féltés is,
meg ösztönös menekülés is, meg tapasztalat is. Hogy azért ez komoly dolog.

Majdnem filozófia. De nem volt válasz. Nem volt igazi válasz. De akkor már
tudtam, hogy az igazi titkokra nincs magyarázat és a titok éppen azért titok, mert
nem könnyű beszélni róla és talán nem is kell. Mert akkor már nem lesz titok és
szétporlad az, ami mögötte van, ahogyan szétporladtak a családok, ez volt utolsó
beszélgetésem apával, mert másnap meghalt.
Azért ez jó volt, hogy elmondta.

Részlet az Idegeim története című könyvből

Ma reggel a nosztalgikus "Hogy volt..." sorozatban örömmel láttam újra Kepes Andrást, Rózsa Gyurit és Petrányi Juditot, akik felidézték azokat a korábbi műsoraikat, amelyekben világhírű külföldi művészekkel és politikusokkal ismertették meg a magyar nézőket. Annak idején szerepelt a képernyőn többek között Woody Allen, Henry Kissinger és Leonard Bernstein és Garcia Marquez is. Sokan talán legyintenek, mondván, ma ilyesmire nincs igény, ez azonban nem igaz. Akkoriban, húsz-harminc éve  talán igényesebbek voltak a nézők? Vagy kényszeredetten fanyalodtunk volna ezekre a mesteri interjúkra, mert nem volt más? Ugyan.  A televíziózás sok tekintetben a műsorkészítők szellemi színvonalát  mutatja. A kereskedelmi adók híradóiban manapság szinte szó sem esik arról, hogy mi történik külföldön, legfeljebb egy-egy botrányszagú esetnek engednek utat a szerkesztők néhány másodperc erejéig. Csoda-e, ha provinciálisak maradunk?

Még a kilencvenes évek végén parlamenti küldöttség érkezett angliai tanulmányútra. Miután nyelvtudásuk  a csekélynél is kevesebb volt és saját bevallásuk szerint még az amúgyis semmitmondó társalgási szintet sem érte el, külön kérték, hogy már a repülőgép ajtajában várja őket egy magyar diplomata, aki átsegíti őket az első nehézségeken. Hatan jöttek, az útlevélkezelő pultig nagyokat nevettek, viccelődtek, megjegyzéseket tettek az angol nőkre. A pulthoz érve aztán kezükbe adtam a Leszállási Kártyákat,kértem, töltsék ki a rovatokat.

         -Képviselők vagyunk, nekünk ez nem kötelező – mondta a delegáció vezetője, egy magas, testes férfi és egyetértést várva nézett társaira.

         -Nem töltünk ki semmiféle nyomtatványt – értettek egyet a többiek.

         -Márpedig ez mindenkire nézve kötelező – mondtam.

         Némi csend következett, amit beleegyezés követett.

         A férfiak hosszasan tanulmányozták a rovatokat, ám a segítségem nélkül nem boldogultak. Nagy keservesen átjutottak a neveken, címeken, a szálloda címét egy összegungyurgatott kis papírról bekönyvelték, ám az angliai utazás célja már  megoldhatatlan feladatnak bizonyult.

         -Ide meg mit írjunk? – kérdezte tőlem a delegáció vezetője. – Te vagy a diplomata, neked kell tudnod.

         -Az  a kérdés, miért jöttetek? – kérdeztem vissza.

         -Nyelvtanfolyam – hazudta az egyik  képviselő. –Azt mégse írhatjuk be, hogy turisztikázunk.

         -Tanulmányozzuk a brit parlament mukáját, az jó?

         -Az jó – adtam meg magam.

         -Na, és van itt még egy rovat – jelezte egy alapcsony termetű, fiatal képviselő. – Azt írja: sex. Ide mit írjunk?

         Mindenki rám nézett. Hiába, kényes ponthoz érkeztünk.

         -Hát ide azt kell beírni, hogy egy héten ki hányszor.

         -De ehhez meg mi közük?  – háborodott fel a delegáció vezetője.

         -Ezek az angolok mind ilyenek. Perverzek – szögezte le a kis alacsony.

         -Rendben, beírjuk – döntött a delegációvezető. – De azt egyeztessük,  hogy csak az otthoniakat, vagy a vendégszerepléseket is?

         Jót nevettek.

         -Még szerencse, Gyurikám, hogy velünk vagy – mondták, azután elindultunk együtt, további kalandok felé.

        

Sokak szerint a brit repülőtereken és a kikötőkben dolgozó Bevándorlási Tisztviselők (Immigration Officer) a legellenszenvesebb és legmerevebb fickók (és lányok) Nagy-Britanniában. Tény, hogy hatalmuk végtelen és megfellebbezhetetlen. Ha ők azt állítják, hogy az utas nem léphet be az országba, akkor ezt semmiféle nagykövetségi érvelés vagy könyörgés meg nem változtathatja. Londoni éveim során természetesen nagyon sok alkalommal tapasztalhattam, hogy ezek az emberek igen képzettek, majdnem tökéletesen biztonsággal szűrik ki azokat az érkező utasokat, akik csakugyan különböző hátsó szándékokkal érkeznek, ugyanakkor hajlamosak arra is, hogy olykor humorosan fogják fel munkájukat.

Egy alkalommal a nagykövet engem küldött ki a repülőtérre, hogy fogadjam a miniszteri beosztásából éppen felmentett Bokros Lajost, akit egy előadásra hívtak meg egy angol egyetemre. Diplomáciai igazolványommal többnyire a repülőgép ajtajában fogadtam az érkezőket, onnan kísértem át őket a hatalmas repülőtér tekervényes folyosóin a rettegett Bevándorlási Tisztviselők pultjaihoz. Amikor Bokros került sorra, a Tisztviselő, egy középkorú, karvalyorrú férfi alaposan, sőt, némi gyanakvással böngészte át az útlevelet és az úgynevezett Leszállókártyát, aminek számtalan rovatát mindig pontosan kellett kitölteni.

          -Nem írta be a munkahelyét – jegyezte meg a férfi Bokrosra nézve. Tudtam, hogy ez végzetes lehet és éppen megszólalni készültem, Bokros azonban megelőzött.

          -Munkanélküli vagyok – felelte angolul.

          A karvalyorrú rám pillantott.

          -Így, sajnos, nem engedhetem be az országba…- mondta. Azt ugyan  nem értette, miért fogad egy nagykövetségi diplomata egy egyszerű munkanélkülit, ezért megkérdezte.

          -Mi volt a korábbi munkahelye?

          -Miniszter voltam – mondta Bokros szemrebbenés nélkül.

          -Csakugyan? – vonta fel a szemöldökét a tisztviselő. – Éspedig milyen miniszter?

          -Pénzügyminiszter. De lemondtam.

          -Gratulálok, uram – csapta bele az útlevélbe  jókedvűen a “Beléphet” bélyegzőt a férfi. – Érezze jól magát Nagy-Britanniában.

          Aztán Bokrosra nézett és bátorítóan kacsintott egyet.

ugyanaz a szöveg volt írva. Kérem, dudáljon. Ez volt ugyanis az indiai országúti közlekedés alapja. Ha valaki előzni akart, dudált. Ha kanyarodni akart, dudált. Ha nem akart kanyarodni, dudált.

Természetes, hogy mostanában sokat gondolok Japánra. Többször is jártam ott, és szeretem azt az országot annak ellenére, hogy mindig azt éreztem: a  japánok őrjítőek. Mindenben a szélsőségeket kedvelik. Őrjítően tiszták. Lakásokba, és a hagyományos szálloda, a ryo-kan területére cipővel belépni  a legnagyobb udvariatlanságnak és modortalanságnak számít. A vendég az előszobában papucsot húz, ha pedig a fürdőt is felkeresné, akkor a lakás-papucsot  fürdőszoba-papucsra cseréli. A higiénia és a tisztaságra való törekvés nem csupán a felszín: ez valósággal áthatja az országot és minden polgára szinte ösztönösen törekszik a maximális tisztaság elérésére.

Egyenruhás alkalmazottak egész nap törlik a mozgólépcsők gumikorlátjait, a repülőtereken térden csúszó férfiak és nők szedegetik a maradványokat a padlószőnyegen, de nem ám csak tessék-lássék, mint máshol a világon, nem, hanem szinte szenvedélytől hevítve. A vonaton percenként jön egy takarító, sasszemmel kutat jegymaradványok vagy elhullajtott ételmaradékok után, vidéki kirándulóbuszunk pedig óránként állt meg, hogy az utasteret a sofőr és kísérője kitakarítsa. Látszott rajtuk, már alig várják, hogy megragadhassák a kis söprűt, a lapátot és a hordozható porszívót.

Őrjítően pontosak és törekszenek a tökéletességre. A legjobbak akarnak lenni és szeretnék, ha ezt mások is elismernék. Büszkék, de látszólag alázatosak. Keményen és szorgalmasan dolgoznak, bíznak benne, hogy ezt mindenki elismeri, miközben önmaguk kissé szégyellik, hogy nem elég okosak és nincs bennük alkotószellem, de nem örülnek, ha ezt más is észreveszi. Mindent hatalmas lelkesedéssel és erőbedobással végeznek. Még szórakozni és inni is csak így tudnak. Végtelenül udvariasak, ezért nem mondják ki, amit gondolnak, de azt szeretnék, ha olvashatnának egymás gondolataiban. Mindenre felkészülnek, elsősorban a legrosszabbra. A lakások falán riasztási terv figyelmeztet az állandó veszélyre: itt bármikor megmozdulhat a föld. A riasztási tervet minden lehetséges esetre kidolgozzák, tartalmaz olyan részleteket is, hogy a családtagok hol találkozzanak, ha megtörténik a baj és nincs hová hazamenni. Az iskolai tantermekben is található riasztási terv hasonló részletességgel. Imádják a rendet és mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy az országban rend legyen. Ideáljuk a yashashii, aki mindig szolgálatkész, előzékeny, figyelmes és engedékeny. Az igazi yashashii a világ minden kincséért sem szállna ki más előtt a liftből, de ragaszkodik ahhoz, hogy előtte mindenki más kiszálljon.

Mindenben szervezettek.

Szeretnek engedelmeskedni a rendszernek és bíznak annak működésében. Ösztönösen udvariasak. A meghajlás a japán magatartás kulcsa. Jól meghajolni csak a japánok tudnak. Szeretnek inni, de nem bírják az italt. Szeretnek részegek lenni, de megvetik azokat, akik berúgnak.

Az áruházakban az igazgató minden reggel meghajlással köszönti az első vásárlókat, és ezt komolyan is gondolja. Japánban tökéletesen kiszolgálják a vevőket.

            A látszat és a szorgalmas törekvés ellenére még mindig igen kevesen és nem szívesen beszélnek idegen nyelveket.

Még Tokió belvárosában is igen ritkán találkozhat az idegen angol nyelvű feliratokkal. Néhány nap elteltével már meglehetősen magabiztosan mozogtam a Chuo-dóri nevű utcában fekvő szállodám környékén, a Kyo-bashi negyedben, sőt, egy alkalommal már jó helyen szálltam le a földalattiról is, amikor a Ginza központjába igyekeztem. Aztán egy pillanatnyi figyelmetlenség és megtörtént a baj: rossz mozgólépcsőn hagytam el egy hatalmas aluljárót és már fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok. Néhány percig megpróbáltam tájékozódni, azután beláttam, hogy a helyzetem reménytelen. Egy rendőrt szólítottam meg.

            -Szumi maszen, Chuo-dóri va doko deszka?

Pillanatnyi sikeremet, amit a teljes kérdőmondat kimondása (Elnézést kérek, hol van a Chuo-dóri?) jelentett, azonnal eloszlatta a rendőr tekintete. Úgy nézett rám, mintha névnapi ünnepségre hívtam volna a hollóházi kultúrházba.

-Á – ennyit mondott, körülbelül azzal a hangerővel, mintha napok óta most eresztette volna ki először a levegőt a tüdejéből. Majd előkapta a rövidhullámú beszélőkéjét és hosszasan társalgott valakivel. A párbeszédet hallgatások szakították meg, időnként pedig annyit mondott:

            -Haj.

            Ez körülbelül megfelel az igen/nem, a hideg/meleg, a tűz/víz, a férfi/nő és a  közel/távol szópáraknak. Ezt mondja egy japán, ha ért valamit és ugyanezt mondja, ha nem ért semmit, valamint ezt mondja, ha már órák óta süket a telefonkészüléke.             Aztán befejezte a beszélgetést és mondott egy mondatot, ami szerény nyelvtudásom és a társalgási szótár alapján körülbelül azt véltem hallani, mintha egy sintóista szentély nyitva tartásáról tájékoztatna.

            Mindenesetre vártam, hogy mi történik és ez – mint utólag megállapítottam – hiba volt. A japán gondolkodásmódot jól ismerő tokiói barátaim elmondták: a rendőr vagy abban bízott, hogy ráunok a várakozásra és máshoz fordulok tanácsért, vagy abban, hogy eszembe jut az, amiről őneki egészen addig és azt követően sem volt fogalma. A japánok ugyanis nem szívesen vállalják egy idegen útbaigazításával járó felelősségét, sőt, ez kifejezetten nehezükre esik. Ilyenkor utasítást kérnek a központjuktól, de a központ sem szívesen vállal felelősséget, ezért aztán a megoldás változata a lehetőségek között nem szerepel.

Szóval hosszú ideig álltunk így egymással szemben, amíg végül arra hajtott  egy rendőrautó. Az én rendőröm hosszú beszélgetést folytatott a jobb első ülésen elhelyezkedő kollégájával, aki a kapott tájékoztatást továbbadta az autó további utasainak.

            -Eigo no hanaszeru hito o jonde kudaszaj – útikönyvem szerint ez azt jelenti, hogy talán egy angol nyelvet beszélő valakire lenne szükségem.

            A rendőr felemelt tenyerével kérte, hogy ezen a ponton ne avatkozzak a kommunikáció kényes műveletébe.

            Mintegy negyedórás társalgás után kiszállt az egyik rendőr a kocsiból, megigazította a sapkáját, amúgy hibátlan uniformisán kisimította a ráncokat, vízszintesen felemelte a karját, mint Toyama admirális, amikor az amerikaiak ellen adta meg a parancsot a támadásra, nagy levegőt vett és azt mondta:

            -Masszugu – ami annyit jelent: egyenesen.

            Udvariasan megköszöntem a tájékoztatást (arigato gozai masz),és elindultam a kijelölt irányba.

            Öt perc múlva a Chu-dóri-n sétáltam.

            Akkor meg mi volt ez a nagy izgalom?

 

Peking egyik nevezetessége az Illatos hegy. Festői hegylánc az amúgy füstös világváros közelében, ahol a kínaiak szívesen sétálnak, különösen tavasszal. Azért különösen tavasszal, mert akkor már madárénekek jelzik a tavasz közeledtét. De ami biztos, az biztos,  a fákon hangszórókat helyeztek el, amelyek a tavasz közeledtével madárhangokkal árasztják el a környéket. Előre rögzített gépi hang, de mégiscsak madárhang. Végülis mindegy. 

-Itt a tavasz - gondolja Lin elvtárs, az Illatos hegy gondokságának vezetője és bekapcsolja a magnetofont. És ebből aztán tudják Kínában, hogy itt a tavasz.