Nem nagyon. Néha ők sem akarják, hogy ismerjük őket, néha mi sem akarjuk
ismerni őket. Azt tudjuk a szüleinkről, amit ők akartak, hogy tudjunk róluk.
Láttam magam előtt a sorsukat? Nem láttam. Persze, szerettem volna tudni
mindent, mert azt gondoltam, hogy mindent tudnom kell róluk, ezért, amikor
nem voltak otthon, néha bementem a szobájukba, kihúzogattam a fiókjaikat,
benéztem a szekrényükbe, titkokat kerestem, de semmit sem találtam.
Kíváncsiak vagyunk? Valóban ismerni akarjuk őket? Nem csak ímmel-ámmal?
Nem úgy van az, hogy éppen elég az, amit tudunk róluk?

Apa kedvenc dala a Strangers in the Night volt, ezt dúdolta gyakran, és amikor
csak ideje engedte, meghallgatta lemezen is. Soha nem mondta, hogy miért, én
meg nem kérdeztem. Sokat mesélt Párizsról, igen, jártam ott egyszer, ennyit
mesélt, semmi többet. Mindig azt hittem, hogy apa igazán szereti anyámat, meg
azt is akartam hinni. És biztosan szerette is, de hát olyan sokféleképpen lehet
szeretni valakit. Aztán apa a halála előtt elmesélte azt a történetet. Hogy miért is
szereti Párizst. Ott ült a szanatórium

kertjében,
egy padon, vékony volt már és elesett, összehúzta magán a régi, csíkos,
fürdőköpenyét, ölében egy tranzisztoros rádió, hogy élete utolsó pillanataiban is
tudja, mi történik a világban, még akkor is, ha már semmi köze sincs azokhoz a
dolgokhoz, amik történnek, mert a betegsége miatt ő már egy másik világban
élt. A történet Párizsban ért véget, 1964-ben, Párizsban, ahová apám nemzedéke
mindigis vágyott, jelképesen és valóságban is. Igen Párizsban ért véget, de
valójában 1944-ben kezdődött, amikor apa húsz éves volt, Budapesten éltek, egy
Ipoly utcai ház földszinti lakásában, nem voltak gazdagok, még jómódúak sem,
inkább a szegénység és a tisztességes megélés határán, apa eladó volt a Párizsi
Áruházban, oda is egy ismerős család ajánlásával került, mert akkoriban nem

volt könnyű oda bekerülni, szerette a sportot, a barátaival munka után
lábteniszezett a Duna-parton, hét végén evezett a Dunán, azok a pillanatok
voltak a legszebbek, amikor nyári hajnalokon kihúzott a nyílt vízre és
belefeküdt az evezőkbe. Ott ismerkedett meg Weltner Zsuzsival, amikor apa
segített Zsuzsinak vízre tenni a hajóját, azonnal egymásba szerettek, de apának
természetesen esélye sem lehetett, hogy feleségül vegye, mert semmije sem volt,
a Weltner-család pedig gazdag és előkelő, nagy villában laktak Budán, az Óra
utcában, már az első napon egymásba szerettek, hiszen szerelem nem lehet
másképpen, mint első látásra, mondta apa, volt egy kis könyve, abba jegyezte
fel nagy emberek nagy mondásait, és ez is egyike volt azoknak, és már
csókolóztak is a Fogas megállójában, a Svábhegyen, nem lehet közöttünk
semmi komoly, mondta Zsuzsi, mert Schwarzer Ferihez fogok férjhez menni, ez
meg van már beszélve a szülőkkel, de már másnap újra titokban randevúztak,
apa délutánonként elkísérte Zsuzsit zongoraórákra Elza nénihez az Izabella
utcába, szerette hallgatni, ahogy a lány Schubertet játszik, esténként belopózott
Zsuzsihoz Weltnerékhez, ott töltötte az éjszakát, majd hajnalban, mielőtt
meglátták volna, az ablakon át távozott, azt tervezték, hogy megszöknek és
összeházasodnak, igen, igazi Rómeó és Júlia történet, de hát a háború, az
háború, 1944. március 19-én aztán Weltner Lajost is elvitték a németek,

és őt sem látták soha többé a családtagjai, apát behívták
munkaszolgálatra, ahonnan minden héten írt Zsuzsinak, ám soha nem kapott
választ, ő hitt abban, és próbált hinni abban, hogy találkoznak a háború után, és
nem adta fel a reményt, pedig a reményt abban az időben nagyon könnyű volt
feladni, és sokan fel is adták, és a remény arra is való, hogy feladják, aztán ,
amikor hazajött a munkaszolgálatból, azonnal elment Weltnerék villájába, ahol
azonban már nem Weltnerék laktak, hanem egy másik család, és semmit sem
tudtak arról, hogy mi történt a korábbi lakókkal, megengedték apának, hogy
bemenjen Zsuzsi szobájába, de apa ott nem talált semmit, ami utalhatott volna
arra, hogy pontosan mi is történt, egy ideig kerestette őket cionista ügynökökkel
és a Vöröskereszttel, hirdetéseket adott fel, végigjárta az Óra utca lakóit, de nem
akadt Zsuzsiék nyomára, és akkor már biztos volt benne, hogy őket is elvitték,
ami akkoriban természetes volt, aztán megismerkedett anyával, persze, az övék
is nagy szerelem volt, de benne volt a menekülés és a vigasztalódás is, akkor
kezdődött az új korszak, a szocializmus, amiben ők hittek, vagy úgy tettek,
mintha hinnének, hiszen már nem hittek istenben, és nem hittek a zsidóságban
sem, és valamiben hinni kellett, különben megsemmisültek volna. Meg én is
megszülettem. Apa neves építészmérnök lett, megtanult angolul és franciául, na
és akkor jött a párizsi meghívás 1964-ben, hogy tartson előadást Párizsban, a
Nanterre Egyetemen, először nem is akart utazni, nem volt neki gyakorlata
előadástartásban, azután rábeszélték a főnökei, kell most nekünk egy kis

propaganda, elvtárs, lássák a franciák, hogy mi is európaiak vagyunk, apa
szerette Párizst, soha nem járt még ott, és amikor a vonat hajnalban áthaladt a
külvárosokon, és ő meglátta a távolból a Sacre Coeur

hófehér kupoláját, úgy
érezte, hogy álmodik, álmodtam, igen, mondta nekem is ott, a szanatóriumban,
összehúzta magán a fürdőköpenyt, pedig meleg, nyári nap volt, másnap, az
előadás után, amikor cigarettára gyújtott a folyosón, egyszercsak ott állt előtte
Zsuzsi, vannak pillanatok, amikor az embernek földbe gyökerezik a lába,
amikor úgy érzi, hogy ez nem vele történik, és ez nem olyan volt, mint a Sacre
Coeur, ez igazi földbegyökerezés volt, ami sokkal több, mint egy álom, apa
akkor úgy érezte, hogy ez nem igaz, ez biztosan nem vele történik, ez ilyen
pillanat volt, talán az egyetlen olyan pillanat apa életében, amikor úgy érezte,
hogy semmi sem számít abból, ami volt, megismersz? ezt kérdezte Zsuzsi, apa
csak állt és nézte, Zsuzsi pedig elnevette magát, átölelte apát, látta az
újságokban, hogy ott lesz egy neves magyar, ez csak ő lehet, akit húsz éve nem
látott, apa nagyot sóhajtott, mintha nem maradt volna ereje a történet
folytatásához, na és mi történt azután, kérdeztem, apa csak ült és mesélt, hát
Párizs volt, 1964-ben, elmentünk Zsuzsival meginni egy kávét, mi történt
azután? Mert mindig ez a legfontosabb. Hogy mi történt. Nem az, hogy mi
történhetett volna, hanem az, hogy pontosan mi is történt. Leültek egy kávéház

teraszára, ez volt a Bonaparte,

és Zsuzsi
elmesélte, hogy mi történt, nem úgy, ahogy az emberek mesélni szoktak, inkább
csak gesztusok voltak ezek, szavak, összefüggéstelen utalások, az édesanyját is
elvitték, Zsuzsit másnap Elza néni mentette meg a budai villából, ő rejtegette az
Izabella utcában, mert nem volt zsidó, így sem volt könnyű, nem akart ő hős
lenni, egyszerűen úgy hozta az élet, úgy alakultak a körülmények, a háborúban
minden másképpen alakul, mint ahogyan az emberek gondolják vagy tervezik,
és a körülmények hatalma sokkal nagyobb, mint azt feltételezzük, Zsuzsi
közben megismerkedett a kis Imrével, Elza néni fiával, aki beleszeretett, és arra
kérte, hogy Zsuzsi legyen a felesége, hiszen az édesanyja megmentette az életét,
és egy éjszaka be is nyitott hozzá a szobájába, és Zsuzsi összeszorított fogakkal,
de szeretkezett vele, ez volt számára a túlélés lehetősége, nem, nem volt ez
szerelem, mert neki csak apa volt a szerelem, az egyetlen, ami
megismételhetetlen, de hát a háború, az a körülmények hatalma minden más
józan gondolaton, a háború megváltoztatja az emberek gondolkodását,
lelkiállapotát, aki nem élt háborúban, az nem is érti, ezt magyarázta nekem apa a
szanatórium kertjében, a padon ülve, ez volt életünk utolsó beszélgetésem,
közben meg az jutott eszembe, amikor gyerekkoromban megmutatta az acélkék

zsilettpengét,
két ujja között tartotta, mint aki nem fél attól, hogy
megvágja magát, ezzel kell borotválkozni, csak vigyázz, meg ne vágd magad,
nem, a szerelmet olykor csak egy hajszál választja el az életösztöntől, aztán
ötvenhatban a családdal együtt disszidáltak Franciaországba, ahol Elza néni
zongoratanárnő lett, Imre pedig ügyvéd, igen, megvagyunk, persze, és nem is
biztos, hogy mindig több kell ennél, a megvagyásnak, de nem vagyok boldog,

mondta Zsuzsi, na, és mi legyen most, Zsuzsinak volt két jegye egy Frank

Sinatra-hangversenyre,
aki akkor a legnagyobb csillagok
egyike volt, igazi világsztár, Strangers in the Night, persze, hát mégicscsak van
oka és okozata mindennek, apát ez a dal kísértette az élete során, ezt a lemezt
hallgatta esténként, de korábban soha nem mondta, hogy miért, hát ez az igazi
titok, ez az összefüggés Zsuzsi, Párizs és Frank Sinatra között, de előtte még
együtt töltötték a délutánt apa párizsi szállodájában, a Hôtel de L'Almában,
aminek az ablakából az Eiffel-toronyra lehetett látni, nem kérdezték meg
egymástól azt, amit ilyenkor meg kell kérdezni, hogy mi lesz azután, mert
tudták, hogy azután nem lehet semmi, Zsuzsinak vissza kell mennie a férjéhez,
apának pedig vissza kellett jönnie Budapestre, miközben neki a szíve szakadt
meg, miért nem maradtatok együtt, kérdeztem, hiszen ez lett volna a normális,
együtt maradni, ahogyan a Római parton és Zsuzsi hálószobájában tervezték,
nagy szavak jutottak eszembe, visszatérés az embertelenségből a romantikába,
nem, szó sem lehetett róla, rázta meg a fejét apa, akkoriban ez lehetetlen volt, de
hát mindig mindenki arra hivatkozott, hogy lehetetlen, ötvenhatban mi is
gondoltunk arra, hogy elmegyünk, folytatta apa, kaptam volna munkát egy
svájci tervezőintézetben, de akkor sem mertük, mert mi van, ha nem sikerül, mi
van, ha vissza kell jönni, és hát a mozgalom, mi arra tettük fel az életünket, ezt
nem lehet egyik pillanatról a másikra elfelejteni, így voltunk a zsidósággal is,
azért nem beszéltünk róla, mert nem akartuk, hogy foglalkozzál ezzel a
dologgal, ezt mondta végül apa, de ezt is csak kényszeredetten, és legfőképpen
ott voltál te, Andriskám,és akkor úgy nézett rám, a szanatórium padján, hogy
hittem neki, hogy én fontosabb voltam, mint egy gyerekkori álom, tőled nem
tudtam volna elszakadni, ezt mondta, de már nagyon halkan beszélt és az is
lehet, hogy rosszul értettem, mert alig nyitotta ki a száját, mintha maga is félt
volna erről beszélni, de az ölelkezés a párizsi szállodában minden nap eszébe
jut, minden nap, és ebbe, hogy volt egy ilyen délután, bele lehet őrülni, nem,
soha nem írtak azután egymásnak levelet, nem találkoztak többé és nem hívták
egymást telefonon sem, mindennek úgy kell végződnie, ahogyan kezdődött, és
volt ebben ellenállás a sorssal szemben is, mert kívánjuk követni a sors útjait is,
de szeretünk szembeszegülni is vele, a felhő és az árnyék, van egy ilyen japán
vers az árnyékról, amelyik menekülni próbál a felhő elől, de hát csak egy
árnyék, és egy árnyéknak nincsenek menekülési útjai, meg volt benne féltés is,
meg ösztönös menekülés is, meg tapasztalat is. Hogy azért ez komoly dolog.

Majdnem filozófia. De nem volt válasz. Nem volt igazi válasz. De akkor már
tudtam, hogy az igazi titkokra nincs magyarázat és a titok éppen azért titok, mert
nem könnyű beszélni róla és talán nem is kell. Mert akkor már nem lesz titok és
szétporlad az, ami mögötte van, ahogyan szétporladtak a családok, ez volt utolsó
beszélgetésem apával, mert másnap meghalt.
Azért ez jó volt, hogy elmondta.

Részlet az Idegeim története című könyvből