Manapság Nagy-Britanniában új iparág van kialakulóban, aminek a neve: Kate Middleton. A szerencsés, és kétségtelenül csinos lány képét már ismeri a civilizált világ, ha valaki mégsem tudná, ő William  trónörökös mennyasszonya, áprilisban pedig a felesége lesz. Ez azt jelenti, hogy Nagy-Britanniában hatalmas iramban kezdték meg a Kate valamint Kate és Willam arcmását ábrázoló tányérok, csészék és falidíszek készítését (esetleg bérmunkában pekingi külvárosokban dolgozó robotgépekkel készíttetik), divattervezők, fodrászok, szabók és nyakkendővarrászok figyelik, hogy hogyan öltözik a híres pár, a bulvárlapoknak pedig minden nap biztosan lesz témájuk, akár külön rovatot is indíthatnak, mit csinál ma Kate?  címmel. Ismert ember lett, pedig még semmit sem tett érte. De a legszebb,  az a Kate-Middleton-túra.

A felszínesebbek kezdhetik a Celebrity Planet nevű londoni utazási iroda kétórás gyalogtúrájával, amelyiknek első megállóhelye a Jigsaw nevű ruházati áruházlánc egyik üzlete, ahol Middleton részmunkaidősként dolgozott 2007-ben, amikor Vilmos herceg végett vetett a kapcsolatuknak.  Mindig kéznél van Barbara, az ugandai bevándorolt segéd (ma kommunikációs szakreferens), aki éppen Kate mellett állt, amikor Vilmos herceg felhívta és szakított vele. "Könnyekben tört ki, azt hitte, vége a világnak" - és Barbara maga is könnybe lábad. Következő megálló: Mahiki,  Vilmos kedvenc   éjszakai szórakozóhelye, ahol  magányos farkasként szívesen kereste könnyebb erkölcsű lányok társaságát, miközben néhány millió fontot költött el akkori szerény jövedelméből. És jönnek természetesen a paloták, a St. James, a Clarence és a Buckingham, valamint a Westminster-apátság, végül pedig a meglepetés, a Garrard ékszerüzlet, Károly walesi herceg annak idején itt vásárolta meg azt a gyémántberakású, 16 karátos zafírgyűrűt, amellyel eljegyezte az akkor húszesztendős Lady Diana Spencert.

Van tökéletes gyerek? Sokszor mondják a szülők, hogy a gyermekük tökéletes, és vannak szülők, akik el is hiszik. A szemükfénye. Így beszélnek róla. De aztán, ha baj van, már nem tökéletes és nem is a szemük fénye. Engem kiskoromban sokat gúnyoltak a dadogásom miatt. A dadogás az olyan fogyatékosság, amit már az iskolában szerettek gúnyolni az osztálytársaim, később munkatársaim és ismerőseim lenéző szomorúsággal figyeltek.  A legrosszabbkor tör rá az emberre, szégyenletes, titkolnivaló, de mégsem lehet leplezni. Szüleim mindenféle dologgal kísérleteztek, gyógytornára  jártam, metronómra énekeltem, légzésgyakorlatokat végeztem. Semmi. Aztán anyám megelégelte a dolgot, elvitt egy logopédushoz, a Madách téri rendelőbe. Apa is jött velünk. Sokat kellett várni, nekem meg semmi kedvem sem volt az egészhez. Izzadt a tenyerem, fájt a fejem. Felálltam, hogy kimenjek vécére.

-Ne menj pisilni, mert pont akkor fog hívni a doktor bácsi – szólt rám anya.

-Nem tudom visszatartani – feleltem.

-Tanuld meg – mondta anya, benyálazta a zsebkendője sarkát, és letörölt egy kis ételmaradékot a szám széléről. Majdnem elhánytam magam.

Aztán sikerült időben visszatérnem a pisilésből, kissé ugyan elkapkodtam. De éppen hivattak. Fiatal, kedves orvos várt, a szemembe nézett, aztán hátradőlt a székében, és felolvastatta velem Arany János Családi kör című versét. Szerettem ezt a verset, Este van, este van, hibátlanul elmondtam, egyszer sem akadtam meg. A logopédus elvette tőlem a könyvet, barátságosan megölelt, aztán kikísért.

-A gyereknek semmi baja sincs – mondta anyáméknak.

Apa egy borítékot csúsztatott a fiatal orvos zsebébe. Elköszöntem tőle, aztán elindultunk haza.

-Ez jellemző rád – mondta anya mérgesen, amikor a földszintre értünk. – Még dadogni sem tudsz rendesen.

A leprás

Fiatal magyar orvosnővel megyünk a kórházba Delhiben , ahol majd a kutatásait folytatja.  Egy napja érkezett, még lelkes, az autóban egyfolytában áradozik, élete nagy vágya volt ez az utazás, évek óta készül rá, ez csodálatos, mondja szenvedélyes hangon, csodálatos, reggel kinéztem az ablakon és rádöbbentem, hogy itt vagyok, abban az országban, ahová mindigis vágyódtam: Indiában!

-Álljon meg egy pillanatra – mondja egyszercsak és keményen belemar a karomba.

-Mi történt? – kérdeztem ijedten.

-Ott egy leprás – mutat a járdára, ahol a szokásos helyén ül egy fiatal férfi, csonka

végtagokkal, rongyokba burkolva, ölében bádogpohár, nincs ebben semmi rendkívüli.  Visszataszító látvány: nem lehet megszokni.  Sok mindent meg lehet szokni ebben az országban, de ezt nem.

Kiszáll a kocsiból, legnagyobb meglepetésemre megtapogatja a leprás férfi kezének maradványait, aztán visszajön hozzám.

-Beülhetnénk? – kérdezi. –Elvinném a kórházba.  Gyógyítható.

Egy leprást? Még csak ez hiányzik! – felelem kétségbeesetten.

Ez a nő megőrült.

-Semmi baj – integet vidáman. –Akkor elviszem taxival.

Figyelem őket, a beteg férfi először tiltakozik, nem is nagyon értik egymást, de a magyar orvosnő kitartó és határozott, leküzdi az ellenállást, betuszkolja a taxiba.

Néhány nap múlva, egyik reggel éppen kilépek az iroda ajtaján, amikor meglátom a leprás férfit a kapu előtt.  Integetne felém, de hát nincs karja, csak a csonkot tudja mozgatni, mintha viszketne a hónalja.  Tolmácsot is hozott magával, egy tiszta tekintetű, tízéves formájú mezítlábas kisfiút, aki hibátlan angolsággal szólít meg.

-A barátom arra szeretné kérni Önt, hogy segítsen rajta.

-Nem tudom, hogyan segíthetnék.

-Állítsa le az orvosnőt.  Meg akarja gyógyítani.

-Lehetséges?

-Igen.  Éppen erről van szó.

-Hát örüljön neki.  Legalább egészséges lesz.

-De ő nem akar egészséges lenni.  Ő leprás akar lenni.  Most kezdett neki jól menni, néhány hete került be a külvárosból egy forgalmas utcasarokra, és akkor jön ez az orvosnő, aki elront mindent.

-Mégiscsak jobb lenne neki egészségesen – mondom.

-Mihez kezdjen egészségesen? Írni, olvasni nem tud, nem ért semmihez.  Mi lesz vele? A végén elpusztul!  Most megszökött a kórházból, de meg fogják találni.  Ez az orvosnő, ez biztosan megtalálja.  És meggyógyítja.  Aztán egészségesen már semmi esélye se legyen? Ezt akarja?

-Adok pénzt, utazzon el valahová.

-Ő nem akar elutazni.  Az a sarok, az az övé.

-Akkor nem tudok segíteni – felelem.  Röviden megbeszélik a dolgot egymás között, aztán a kisfiú megköszöni, hogy végighallgattam, elbúcsúzunk.

Másnap az orvosnő jókedvűen telefonált, újságolta, hogy megtalálta a szökevényt (az a kis huncut, kacagott a vonal végén): nem bírtam tovább hallgatni, letettem a kagylót.

Néhány hónap múlva, egyik szokásos vásárlásunk alkalmával, a város nagy piacán megszólít egy ismeretlen fiatalember.

-Emlékszik rám? – kérdezi nagyon tört angolsággal.

-Nem – felelem.

-Én voltam az a leprás.

-Gyönyörű lett – mondom elismerően. – Tökéletesen meggyógyult.

-A maga orvosnője koldusbotra juttatott.  Kirúgtak a gondozóintézetből, a feleségem elhagyott, most állástalan kuli vagyok a piacon.  Tönkretette az életemet.