Odze György

odzegyorgy

odzegyorgy

A Kate Middleton-túra

2011. február 26. - diplomatakomment


Manapság Nagy-Britanniában új iparág van kialakulóban, aminek a neve: Kate Middleton. A szerencsés, és kétségtelenül csinos lány képét már ismeri a civilizált világ, ha valaki mégsem tudná, ő William  trónörökös mennyasszonya, áprilisban pedig a felesége lesz. Ez azt jelenti, hogy Nagy-Britanniában hatalmas iramban kezdték meg a Kate valamint Kate és Willam arcmását ábrázoló tányérok, csészék és falidíszek készítését (esetleg bérmunkában pekingi külvárosokban dolgozó robotgépekkel készíttetik), divattervezők, fodrászok, szabók és nyakkendővarrászok figyelik, hogy hogyan öltözik a híres pár, a bulvárlapoknak pedig minden nap biztosan lesz témájuk, akár külön rovatot is indíthatnak, mit csinál ma Kate?  címmel. Ismert ember lett, pedig még semmit sem tett érte. De a legszebb,  az a Kate-Middleton-túra.

A felszínesebbek kezdhetik a Celebrity Planet nevű londoni utazási iroda kétórás gyalogtúrájával, amelyiknek első megállóhelye a Jigsaw nevű ruházati áruházlánc egyik üzlete, ahol Middleton részmunkaidősként dolgozott 2007-ben, amikor Vilmos herceg végett vetett a kapcsolatuknak.  Mindig kéznél van Barbara, az ugandai bevándorolt segéd (ma kommunikációs szakreferens), aki éppen Kate mellett állt, amikor Vilmos herceg felhívta és szakított vele. "Könnyekben tört ki, azt hitte, vége a világnak" - és Barbara maga is könnybe lábad. Következő megálló: Mahiki,  Vilmos kedvenc   éjszakai szórakozóhelye, ahol  magányos farkasként szívesen kereste könnyebb erkölcsű lányok társaságát, miközben néhány millió fontot költött el akkori szerény jövedelméből. És jönnek természetesen a paloták, a St. James, a Clarence és a Buckingham, valamint a Westminster-apátság, végül pedig a meglepetés, a Garrard ékszerüzlet, Károly walesi herceg annak idején itt vásárolta meg azt a gyémántberakású, 16 karátos zafírgyűrűt, amellyel eljegyezte az akkor húszesztendős Lady Diana Spencert.

A komolyabb Middleton-rajongók azonban nem elégszenek meg ennyivel:először a Berkshire grófságbeli kórház, ahol született, utána következik az a kis bolt, ahol a szülők parti-kellékeket árultak, majd a végén  látogatás a meseszép Wales-be, ahol Anglesey körzetében található a királyi légierő bázisa, ahol William helikopter-kiképzést kapott.  A túrák nem olcsók, a gyalogos változat (egy üdítővel) 70 font, az all-inkluzív autóbuszos-utazások persze  sokkal drágábbak, ám a résztvevők megismerkedhetnek a kevés meglepetést tartogató wales-i kulináriával, amelynek fénypontja a bárányhúsból és répából rottyantott Cawl, valamint a hagymával tálalt, kívül-szenes-belül- jeges májgombóc, a faggot. A cég telefonja  állandóan foglalt, szabad hely már szinte nincs, a brit nyugdíjasok már este sorban állnak a busznál, nehogy véletlenül lemaradjanak, interneten pedig Kínából és az Egyesült Államokból sorra jelentkeznek a csoportok. Az üzlet beindult.
 

 

A magyar nyelv szépségei 2

A rendőség szóvivője eredményes akcióról tudósít a televízióban.
-A hölgyet a külvárosi mellékutcában csíptük el, bugyi volt rajta és melltartó és éppen egy török kamion vezetőfülkéjéből szállt ki.
Lehetett volna fiatal lány, megtévedt asszony, feltételezett prostituált, de hogy hölgy nem volt, az biztos. 

A magyar nyelv titkai 1


Kedves, középkorú férfi nyilatkozik a televízióban.
-Így élünk hármasban, a feleségem és a mostohalányom - mutat körbe.
A riporter a fiatal hölgyet is megkérdezi, milyen a kapcsolata a szülőkkel.
-Nagyon szeretem őket, különösen a mostohaapámat, akit jobban szeretek, mint az édesapámat.
Mi lenne, ha helyette a "nevelt lányom", vagy a "nevelőapám"  szót használnák? Ha már egyáltalán érdemes ezt a megkülönböztetést tenni.
 

Idegeim története

Van tökéletes gyerek? Sokszor mondják a szülők, hogy a gyermekük tökéletes, és vannak szülők, akik el is hiszik. A szemükfénye. Így beszélnek róla. De aztán, ha baj van, már nem tökéletes és nem is a szemük fénye. Engem kiskoromban sokat gúnyoltak a dadogásom miatt. A dadogás az olyan fogyatékosság, amit már az iskolában szerettek gúnyolni az osztálytársaim, később munkatársaim és ismerőseim lenéző szomorúsággal figyeltek.  A legrosszabbkor tör rá az emberre, szégyenletes, titkolnivaló, de mégsem lehet leplezni. Szüleim mindenféle dologgal kísérleteztek, gyógytornára  jártam, metronómra énekeltem, légzésgyakorlatokat végeztem. Semmi. Aztán anyám megelégelte a dolgot, elvitt egy logopédushoz, a Madách téri rendelőbe. Apa is jött velünk. Sokat kellett várni, nekem meg semmi kedvem sem volt az egészhez. Izzadt a tenyerem, fájt a fejem. Felálltam, hogy kimenjek vécére.

-Ne menj pisilni, mert pont akkor fog hívni a doktor bácsi – szólt rám anya.

-Nem tudom visszatartani – feleltem.

-Tanuld meg – mondta anya, benyálazta a zsebkendője sarkát, és letörölt egy kis ételmaradékot a szám széléről. Majdnem elhánytam magam.

Aztán sikerült időben visszatérnem a pisilésből, kissé ugyan elkapkodtam. De éppen hivattak. Fiatal, kedves orvos várt, a szemembe nézett, aztán hátradőlt a székében, és felolvastatta velem Arany János Családi kör című versét. Szerettem ezt a verset, Este van, este van, hibátlanul elmondtam, egyszer sem akadtam meg. A logopédus elvette tőlem a könyvet, barátságosan megölelt, aztán kikísért.

-A gyereknek semmi baja sincs – mondta anyáméknak.

Apa egy borítékot csúsztatott a fiatal orvos zsebébe. Elköszöntem tőle, aztán elindultunk haza.

-Ez jellemző rád – mondta anya mérgesen, amikor a földszintre értünk. – Még dadogni sem tudsz rendesen.

 


(Részlet az Idegeim története című, készülő könyvből)

A leprás


A leprás

Fiatal magyar orvosnővel megyünk a kórházba Delhiben , ahol majd a kutatásait folytatja.  Egy napja érkezett, még lelkes, az autóban egyfolytában áradozik, élete nagy vágya volt ez az utazás, évek óta készül rá, ez csodálatos, mondja szenvedélyes hangon, csodálatos, reggel kinéztem az ablakon és rádöbbentem, hogy itt vagyok, abban az országban, ahová mindigis vágyódtam: Indiában!

-Álljon meg egy pillanatra – mondja egyszercsak és keményen belemar a karomba.

-Mi történt? – kérdeztem ijedten.

-Ott egy leprás – mutat a járdára, ahol a szokásos helyén ül egy fiatal férfi, csonka

végtagokkal, rongyokba burkolva, ölében bádogpohár, nincs ebben semmi rendkívüli.  Visszataszító látvány: nem lehet megszokni.  Sok mindent meg lehet szokni ebben az országban, de ezt nem.

Kiszáll a kocsiból, legnagyobb meglepetésemre megtapogatja a leprás férfi kezének maradványait, aztán visszajön hozzám.

-Beülhetnénk? – kérdezi. –Elvinném a kórházba.  Gyógyítható.

Egy leprást? Még csak ez hiányzik! – felelem kétségbeesetten.

Ez a nő megőrült.

-Semmi baj – integet vidáman. –Akkor elviszem taxival.

Figyelem őket, a beteg férfi először tiltakozik, nem is nagyon értik egymást, de a magyar orvosnő kitartó és határozott, leküzdi az ellenállást, betuszkolja a taxiba.

Néhány nap múlva, egyik reggel éppen kilépek az iroda ajtaján, amikor meglátom a leprás férfit a kapu előtt.  Integetne felém, de hát nincs karja, csak a csonkot tudja mozgatni, mintha viszketne a hónalja.  Tolmácsot is hozott magával, egy tiszta tekintetű, tízéves formájú mezítlábas kisfiút, aki hibátlan angolsággal szólít meg.

-A barátom arra szeretné kérni Önt, hogy segítsen rajta.

-Nem tudom, hogyan segíthetnék.

-Állítsa le az orvosnőt.  Meg akarja gyógyítani.

-Lehetséges?

-Igen.  Éppen erről van szó.

-Hát örüljön neki.  Legalább egészséges lesz.

-De ő nem akar egészséges lenni.  Ő leprás akar lenni.  Most kezdett neki jól menni, néhány hete került be a külvárosból egy forgalmas utcasarokra, és akkor jön ez az orvosnő, aki elront mindent.

-Mégiscsak jobb lenne neki egészségesen – mondom.

-Mihez kezdjen egészségesen? Írni, olvasni nem tud, nem ért semmihez.  Mi lesz vele? A végén elpusztul!  Most megszökött a kórházból, de meg fogják találni.  Ez az orvosnő, ez biztosan megtalálja.  És meggyógyítja.  Aztán egészségesen már semmi esélye se legyen? Ezt akarja?

-Adok pénzt, utazzon el valahová.

-Ő nem akar elutazni.  Az a sarok, az az övé.

-Akkor nem tudok segíteni – felelem.  Röviden megbeszélik a dolgot egymás között, aztán a kisfiú megköszöni, hogy végighallgattam, elbúcsúzunk.

Másnap az orvosnő jókedvűen telefonált, újságolta, hogy megtalálta a szökevényt (az a kis huncut, kacagott a vonal végén): nem bírtam tovább hallgatni, letettem a kagylót.

Néhány hónap múlva, egyik szokásos vásárlásunk alkalmával, a város nagy piacán megszólít egy ismeretlen fiatalember.

-Emlékszik rám? – kérdezi nagyon tört angolsággal.

-Nem – felelem.

-Én voltam az a leprás.

-Gyönyörű lett – mondom elismerően. – Tökéletesen meggyógyult.

-A maga orvosnője koldusbotra juttatott.  Kirúgtak a gondozóintézetből, a feleségem elhagyott, most állástalan kuli vagyok a piacon.  Tönkretette az életemet.

 

(Részlet az Ebéd Meztelenül, avagy egy diplomata kalandjai című, készülő könyvből)

Talán túl sokat láttam a világból

Igen, néha ez az érzésem. Túl jól ismerem a világot, tele vagyok gyanakvással, előítéletekkel, vagy, mondhatnánk más szóval: tapasztalattal. Tíz éves korom óta - szerencsémnél fogva - járom a világot, és néha az az érzésem, hogy ismerem is. Márpedig a megismerés a szeretet halála lehet. Már nem hiszek abban, amit hallok és olykor abban sem, amit látok. Tudom, hogy minden manipulálható és tudom, hogy mindent manipulálnak is. Churchill mondta egyszer "csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok." Valahogy így vagyok én is. De hát nem ez a valóság? Gyerekeim néha cinikusnak találnak, de idővel belátják, igazam volt. Tudom, hogy a politika álságos és önző, tudom, hogy a sportversenyek eredményeit előre rögzítik, tudom, hogy a demokratikus vívmányok mögött pártérdekek húzódnak meg, de tudom azt is, hogy egyetlen ország sem jobb - és nem is rosszabb - Magyarországnál. A "jó" néha erény, a "rossz" pedig átok, vagy éppen fordítva. Fiatalkoromban persze elhittem, hogy Nixont az úgynevezett "Watergate-ügyben" két újságíró buktatta meg, később aztán, megismerve az angolszász média néhány nagyságát, ráébredhettem, hogy részemről naivitás volt ezt gondolni, hiszen ők maguk sem feltételezték, hogy ez így volt.  Kínáról azt gondoltam, hogy maga a csoda. És van is benne némi igazság,  azok, akik öt napot töltenek ott, mind így gondolják. Akik mostanában hallják, hogy éppen Finnországban dolgozom, azt mondják, "ó, az maga a csoda".  Mert ott minden "rendben" van. De a rend sem mindig rokonszenves,  különsösképpen, ha  nem eléggé rugalmas. Márpedig északon a rend nem éppen rugalmas. És lehet, hogy igazuk is van és minden országban csak öt napot szabad eltölteni. Igen, az ember tele van illúziókkal, reményekkel, aztán kénytelen belátni, hogy csalódik. És semmi sem olyan szép, mint amilyennek gondolta. Hogy a világ mégiscsak olyan álságos, amilyennek Kosztolányi és Márai megírta. De hát akkor mire jó a sok utazás, ha kiábrándulás a vége? Persze, ez nem igaz. Az ember, ha utazik, megismerheti a világot. Ha pedig okosan utazik, megismerheti önmagát. Nos, ennyi történik, semmi több.

X-faktor és mások

Tudom, felesleges írni világjelenségekről. Az X-faktor egy ragyogóan kitalált műsor, ami a világ számos vagy számtalan országában hatalmas siker. Ahogyan nálunk is. "2010 az X-faktor éve". Nyilván az. Tehetségkutató. És közben szórakoztató. Tagadhatatlan. Semmi kifogásom ellene, azt az egyetlen apróságot leszámítva, ami egyúttal a Megasztárt és a hozzá hasonló többi produkciót is jellemzi: a nézők pénzéért megy a játék. De hát ez sem baj, végülis ma a televíziós műsorok nagyrésze erre bíztat: szavazz, szavazz, szavazz!  Mi pedig szavazunk. De közben azt üzeni: fizess, fizess, fizess! Mi pedig fizetünk. Hiszen az sms ma nem olcsó, egy elküldött üzenet  egy liter benzin ára. Vagy az ilyesmi nem számít? Hányan szavaztak? Hányan kire szavaztak? Nem tudjuk. Sokan azt gondolják, előre kitalálják a győztest, a nézők véleménye csupán játék, nem számít, a csatornák vezetői már régen megálmodták a győztest, amiből hosszútávon a legtöbb nyereséget csalhatják ki. Mi pedig egyszerű közreműködők vagyunk, akik hozzájárulunk a kereskedelmi televíziók árbevételeihez. Okosabb barátaim azt tanácsolják, ne nézzek ilyen műsorokat. Lehet, hogy igazuk van. De attól, hogy nem nézzük, a jelenség még létezik.

Még csak nem is szájhős

Megjelent Vágó István és Bárdos András közös könyve, aminek címéből sejlik, hogy Vágó, akit sokan gyávának és megalkuvónak tartanak, most kinyitja a száját és elmondja azt, amit korábban is elmondhatott volna. Csakhát nyíltnak és keménynek lenni nem olyan könnyű, mint azt képzeljük. Kezdődik azzal, hogy nem beszél a TV2-vel kötött különös szerződéséről és a csatornától történt eltávolításától, mert hiszen Bárdos András - aki a kérdező szerepében éppen olyan bátortalan, mint Vágó a válaszolóéban - hasonló cipőben jár: őt is kitették a TV2-ből, és őt is nyilván köti a jól megfizetett titoktartási záradék. De hát akkor mi értelme könyvet írni? Mi értelme úgy tenni, mintha kemények lennénk, de nem vagyunk kemények? Néhány éve, amikor  Havas Henrikkel közösen írt könyvemben gyávának minősítettük Vágót, megsértődött, ami a számomra kicsit vicces. De most, a könyve alapján azt gondolom, helyesen tettük, hogy leírtuk róla azt, amit ő maga is saját személyiségének leggyengébb pontjának tart. Fontos ez? Igen, úgy vélem, fontos: a magyar médiában sajnálatos módon dominánsá vált a hazudozás, a "másnak látszani, mint amilyen vagyok" jelenség. Ma a magyar médiában bárki bármit mondhat magáról, nincs ellenőrzési mechanizmus, nincs cáfolat. Ha a magyar médiában egy énekesnő azt állítja, hogy lemezei népszerűek az Egyesült Államokban, azt elhisszük. Miért hazudna? Mondom: vicces. Ez a nagyzolás, ez a hazudozási mánia uralkodófélben van.  Vágó is, szegény, azt állítja magáról, hogy most kinyitja a száját és megmondja az igazat, de nem mondja meg. Mert az azért nem olyan könnyű, mint gondolnánk.

Ajjaj, Péter

Van egy műsor az egyik kereskedelmi  televízióban (álszent módon nem nevezzük meg, szemlesütve úgy teszünk, mintha nem tudnánk, melyikről van szó), amelyikben zsűritagságot vállaltál. A zsűritagság azt jelenti, hogy dönteni kell. Dönteni nem mindig kellemes és nem mindig hálás. De a jellem próbája. Vállalja valaki a véleményét, vagy sem. Manapság Magyarországon naponta arról beszélünk, hogy ki milyen döntést miért vállal, jó-e vagy rossz következményei lehetnek. Én még abban a hitben élek, hogy az értelmiség, amelyiknek te egyik kimagasaló és példamutató személyisége vagy, majd megmutatja. Hogy ha egyszer odáig jutunk, hogy dönteni kell egy énekeső és egy énekes között, akkor te dönteni fogsz. És csalódtam, mert nem vállaltad. Inkább a műsor közönségére támaszkodták, ami kényelmesebb és puhább megoldás. Lehet, hogy szombat este Wolf Kati ezzel veszített. De a szememben te is. Csak így tovább!

Magánélet eladó

Olvasom, hogy Csernus Imrét, a férfiak nagy kioktatóját, a házassági tudományok professzorát most éppen elhagyta a felesége, ő maga válságot él át. Nyilván könnyebb írni meg okoskodni mások házassági ügyeiben, mint sikeresen élni a sajátját az embernek, de hát a férfiak és a nők eddig is tudták ezt. Álljon itt egy példa: Az élet valójában megállás nélkül ugyanazt a szintű megmérettetést nyomja elénk, hogy valahogy megoldjuk. Csak mi gondoljuk, hogy azok egyre nehezebbek. Valójában nem... Mert nem a probléma nehéz, hanem a személyiségszerkezet merevedik az idő múlásával. Ha én ilyen válaszokat adnék a feleségemnek, jó esetben kinevetne. Nem, szó sincs róla, mintha örülnék annak, hogy elhagyta Imrét a felesége, csak valahogy megint az üzlet szagát értem mögötte. Lehet, hogy tévedek, de szinte már látom Csernus új könyvét, amiben saját drámáját írja meg és nyilván ez is nagy példányszámot ér majd meg. Meglátjuk. Meg nem is szeretem, ha valakinnek a magánélete a bulvárlapok címoldalára kerül, olcsó fogásnak érzem, meg tudom is, hogy többnyire éppen azok táplálják az információkat a szerkesztőségeknek, akik szeretnék, ha írnának róluk, sőt, egyetlen céljuk, hogy a nevük nyomtatásban szerepeljen. Ha már más nincs, akkor eladják a magánéletüket. Tudom, hogy így van ez máshol is a világon, én magam is sokat írtam Diana hercegnőről, akik - többek között - ennek lett az áldozata -, de azért még nem kell szeretnem. És eszembe jut, amikor 2008-ban Bódi Szilvi, akinek foglalkozását nehéz meghatározni egyszercsak elmesélte, hogy új szerelme egy bizonyos Bertram Mercier, a Milánói Scala operaénekese, akivel rövidesen össze is házasodnak. Némi gyanakvással fogadtam a hírt, ezért megnéztem a honlapját, ahol elsőként ez a kép fogadott:
ebből már sejtettem, hogy az miért is kerestem az illető hanglemezeit a boltokban, aztán az is kiderült, hogy Szilvi még a férfi nevét sem tudja pontosan. De hát végülis mindegy, a kapcsolat amúgyis a múlté már. Miért fontos ez nekem? Csak azért, mert igazolja, hogy a médiában megjelenő hírek egy része teljesen valótlan, ami magát a médiát is hiteltelenné teszi. Mások azt mondják, hogy az olvasóknak ez kell. Kétlem.
Szóval kiváncsian várom, mi lesz Csernussal.
süti beállítások módosítása