Legalábbis így voltunk mi Amerikáner Döncivel. Jóban-rosszban harminc éve, de inkább jóban, mert hiszen így hozta az élet. Talán szerencsénk is volt, lehet. Mindenben számíthatsz rám, mondta nekem gyakran. Mindent megteszünk egymásért, hiszen ez a barátság lényege. Ezt is mondta. Én is így éreztem, mert jó volt ezt érezni. Csak éppen nem mondogattam, mert én nem szerettem az efféle hangzatos kijelentéseket. Hittem a barátságban? Hittem. Jó volt hinni benne. Ez például fontos. Hinni valamiben. Sok mindenben különböztünk, vagy talán majdnem mindenben, ő magabiztos, sikeres és gazdag üzletember volt, szeretett is kérkedni a sikereivel és a gazdagságával, én ezzel szemben csak szerény képességű és jövedelmű sportújságíró, afféle kedves unterman, akinek majdnem minden sikerül, de semmi sem sikerül igazán, ezért aztán mindig kicsit rosszabbul éltem annál, mint ahogyan szerettem volna, mindig hiányzott valami kevés ahhoz, hogy kényelemben érezhessem magam, sokszor úgy éreztem, hogy már-már, de azután mégse. Az ő házassága Erikával csak látszat, amit a jólét tartott össze, de hát a jólét jó összetartó anyag. Én már régen elváltam, az én házasságomat semmi sem tartotta össze. Amerikáner gyerekei mind külföldön tanultak, én a gyerekeimet már évek óta nem láttam, amióta Anikó férjhez ment egy brazil építészmérnökhöz, Paolo Argomenitashoz. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Amerikáner ügyes. Bármibe belefogott, az sikerült neki. És ez a legfontosabb az életben. A többi mellékes. Talán tudta is, hogy mibe hogyan kell fogni. Volt egy fiatal barátnője, Viki, reklámfilmekben szerepelt, divatos napszemüveget viselt, rágógumit rágott, türelmesen várt rá eszpresszókban és éttermekben, büszkén vezette a sportkocsit, amit Dönci vett neki. Ismertem én is, miért is ne ismertem volna. Nem volt titok. Sőt, Amerikáner büszke is volt rá. Szeretett hódítani. Persze, én ezt nem szerettem benne. Válogatós voltam. Szerettem volna, ha mindenki tökéletes körülöttem. Azt kerestem másokban, ami belőlem hiányzott: a tökéletességet.

Mindenesetre barátok vagyunk, állítottuk.

De vajon ismertem őt? Igazán?

Persze, feleltem mindig, ismerem. – Talán bizony nem a legjobb barátom vagy? – kérdezte akkor is, szombat délután. Nyár volt. A tihanyi házuk kertjében napoztunk, mi ketten, meg Erika. Nagy ház volt, hegyoldalban, kilátás a tóra. Miből vette? Nem tudom. Tíz évvel korábban még hivatalnok volt egy minisztériumban, aztán egyszer csak, valahogy, észrevétlenül, de mégis a szemem láttára új autót vett, Hondát, új házba költözött, a Hármashatár-hegyen, örülök, mondtam neki, amikor megmutatta a nagy szobákat, a régi, értékes bútorokat, örülök, hogy mostanában jól megy neked, de lelkem mélyén nem örültem igazán, inkább irigy voltam és kíváncsi, hogy miből és hogyan, és vártam volna, hogy kérdés nélkül is elmondja, de nem mondta el.

Időnként üzleti telefonokat bonyolított le a nyugágyból, ölében újság, nyugágya alatt sörösüveg, milliók vételéről meg eladásáról tárgyalt, közben pedig időnként rám kacsintott, mintha azt akarná érzékeltetni, hogy nem is olyan fontosak ezek a beszélgetések, de azért mintha jólesett volna neki a fontoskodás.

Erika is ott ült a kertben, de nem szóltak egymáshoz.

-Feszült a viszony – ezzel fogadott már péntek este Dönci, amikor felkísért az emeleti vendégszobába. – Feszült.

-Miért? – kérdeztem. De tudtam.

-Rutinból – ez volt a válasza. A leheletén éreztem, hogy ivott.

-Összevesztetek?

-Nem – felelte ő. – Nem szoktunk veszekedni.

-Történt valami?

-Nem. Nálunk már nem történik semmi. – Megkérdezhettem volna, hogy miért nem válnak el, de arra tudtam a választ. Üzlettársak is voltak, Erika néhány milliót elvitt volna magával. Ő meg sajnálta a pénzt. – Mi lenne, ha megölném?

Fanyar mosoly, vállveregetés.

-Képes lennél rá?

-Persze – felelte. – Ez lenne a legegyszerűbb megoldás.

Nevettünk.

Szombat reggel Amerikáner korán kelt, teniszezett a barátaival. Amikor megjött, büszkén mutogatta a kidolgozott felsőtestét. Nem hízott el. Némi szégyenérzettel néztem saját renyhe pocakomat. Nem nagy, de már visszavonhatatlan. Ötvenévesek voltunk mindketten.

-Vigyázhatnál magadra – tanácsolta. De hát hogyan? A vigyázás, az az életszínvonallal kezdődik. Néha úgy éreztem, Amerikánernek csak azért van rám szüksége, hogy kiválóbb lehessen, mint én.

Erika korán lefeküdt, mi filmet néztünk a televízióban, valamit, aminek a tartalmát sem tudtuk.

-Menjünk le Füredre – javasolta egyszer csak Amerikáner. Már majdnem éjfélre járt. – Van ott néhány lány. Kiveszünk két szobát a motelben.

-Sokat ittunk – feleltem. És ez igaz volt. Sokat.

-Nem számít. Minden rendőrt ismerek – felelte. Ez is igaz volt. Amerikáner mindenhol mindenkit ismert. Rendben van, beültünk az autóba, ő vezetett. Hülyék vagyunk, gondoltam közben.

Leértünk a tóparti útra, Amerikáner gázt adott. Csak Renault-t szabad venni, mondta. Persze, feleltem, nekem két éve autóm sem volt, de ez nem számított. Mintha nem is hallotta volna, amit mondok. De hát mégis barátok voltunk. Már láttuk Balatonfüred fényeit. Élesen vett egy kanyart. Amikor megláttuk a kerékpárost, barna viharkabátban, sportcipőben, vállán horgászbot, azt is tudtuk, hogy elgázoljuk. Pontosan velünk szemben jött. Az egész egy másodperc volt. De hát mit számít az idő? Nézett ránk, nem értette, mi történik. Ez volt az érzésem. Megálltunk. Kiszálltunk. Szar érzés az ilyen. Így kiszállni. Megnéztük. Meghalt. Lehet azt rögtön látni. Vagy inkább érezni.

-Telefonálok a mentőknek - mondta Amerikáner halkan. Cigarettát halászott elő a zsebéből, rágyújtott. Egyszeriben teljesen józannak éreztem magam. – Van itt egy üdülő a közelben. Várj meg.

Rágyújtottam. Vártam. Fél óra múlva egy rendőrautó érkezett. Két rendőr kiszállt, megnézték a holttestet. Egyikük visszament a kocsihoz, hallottam, ahogyan halkan beszél a kapitánysággal, halálos gázolás, a másik hozzám lépett, tisztelgett.

Forgalmit, jogosítványt…

-Nincs nálam – mondtam.

-Az meg hogy lehet? – csodálkozott.

-Nem én vezettem.

-Hát kicsoda? – nézett körül a rendőr, és még azt sem mondhatom, hogy rosszindulatúan. Hiszen ott álltam egyedül.

Egy ideig hallgattunk. Aztán jött egy mentőautó. A fehér köpenyes orvosnő szótlanul leguggolt a holttest mellé, zseblámpával a szemébe világított.

-Menjünk be a kapitányságra – javasolta a rendőr.

-Rendben van – feleltem. Hiszen mi egyebet mondhattam volna. De megkértem, hogy beszéljen Amerikánerrel, megadtam a címét.

-Végül is miért ne? – kérdezte vissza.

Gondoltam, hogy Amerikáner majd érdeklődik irántam, de nem érdeklődött. Egy nyomozó még aznap éjszaka elment hozzá, ő álmosan kelt fel az ágyából, ajtót nyitott, ezt nagyon tudta csinálni, enyhe tétova zavart varázsolni az arcára, amikor bajban volt, mi történt, kérdezhette a rendőrt, ő nem tud semmiről, mondta, ki sem tette a lábát a házból, csodálkozott, hogy a beleegyezése nélkül elvittem az autóját, pedig odaadta volna, hiszen harminc éve jó barátok vagyunk, és mindent megteszünk egymásért, Erika is tanúsította, hogy a férje egész éjszaka mellette volt, mélyen aludt, majdnem rosszul lett, amikor meghallotta, hogy gázoltam, hát ennyit tudtam meg, mondta nekem a nyomozó, miután visszaérkezett és becsukta a jegyzetfüzetét. Már hajnal volt.

Volt egy ügyvédem, Bozsik doktor, régi családi ismerősünk, aki azonban korábban csak örökösödéssel és hagyatékokkal foglalkozott. Idős, elegáns, precíz. Nem szerette a bonyolult ügyeket.

-Ezt le kell ülni, szerkesztő úr – mondta, amikor először felkeresett.

-De hát nem én gázoltam.

-Ez nem érdekes – felelte. – Amerikánernek vannak összeköttetései. És amúgy is.

-Beszélt vele?

-Igen. Közölte velem, hogy eltöri a térdemet, ha őt belekeverjük.

-Hát akkor nem keverjük bele – feleltem nyugodtan. Még mindig bíztam abban, hogy Amerikáner mégiscsak magára vállalja, amit tett. De hát a bizalom, az ilyen, mindig indokolatlanul bukkan fel és becsapja az embert.

-Van ilyen – mondta az ügyvéd. Az iratokat eltette a táskájába, gondosan, hogy a fém ne karcolja meg a bőrt, rákattintotta a zárat. – Hogy két barát közül csak az egyik barátja a másiknak.

Hat év után szabadultam. Elmentem anyámhoz, megfürödtem. Egy ideig nem is szóltunk egymáshoz, azután megkérdezte, hogy felhívom-e Amerikánert, én erre azt feleltem neki, hogy eszem ágában sincs. Haragszom rá? Nem tudtam eldönteni. Mi fontos az életben? Magunk sem tudjuk. Csak beszélünk róla. Végül is mindegy, hogy milyen ember, ez volt a barátságunk lényege. Hogy mindent megteszünk egymásért. Jóban-rosszban. Máskülönben semmit sem ér az egész.

Regényt írok a hatvanas évek egyik nagy esetéről, az Onódy-ügyről, ami akkoriban lázban tartotta Budapestet. Nem volt bulvársajtó, ezért a fontos információk pletykák útján terjedtek. Így keveredhetett bele Bara Margit és számos légikisasszony is. Erről még majd később. És milyen különös dologra bukkantam: mintha ma történnne velünk. 1964-ben a nemzeti jövedelem növekedése öt százalékkal elmaradt a tervezettől, miközben az előirányzott felhasználás nagysága változatlan maradt, nem volt más megoldás tehát, „nyugati” hiteleket kellett felvennünk.  A pártsemleges szakemberek már ekkor látták, hogy a rendszer hosszútávon nem lesz finanszírozható, ám ezeket a véleményeket nyilvánvalóan nem hangoztatták, aki pedig mégis hangoztatta, arra legyintettek. Az akkori állampárt vezető testülete, a parlamentet helyettesítő, nagyokoskból álló  Központi Bizottság 1964. decemberi ülésén megszavazott 1965-ös népgazdasági terv  "takarékos gazdálkodást és optimális esetben az addig elért színvonal megtartását"  tűzte célként, ám a rendszerek működésén nem tudtak változtatni. Központi takarékossági rendszabályokról, szigorú létszám- és bérgazdálkodásról beszéltek, hatszázalékos „adminisztrációs” leépítés következett volna az államigazgatásban, a vállalatoknál és minisztériumoknál.

1965. január 3-tól jelentősen emelték a szuperbenzin, a rum- és pálinkaféleségek, az „újonnan forgalomba hozott divat- és luxuscikkek” árát és a telefondíjakat, majd hamarosan sor került a másodállásból és mellékfoglalkozásból származó jövedelmek megadóztatására, a kisiparosok és a szabadfoglalkozásúak adójának, valamint a bor- és szeszjövedék forgalmi adójának növelésére. "Szilárdítani kell a munkafegyelmet, szervezettebbé kell tenni a gazdaságot" - mondta Kádár. Mintha ez ilyen egyszerű lenne. Lehet, hogy sokan a homlokukra is csaptak és nem értették, hogy ez nekik eddig miért nem jutott eszükbe. Takarékossági intézkedéseket vezettek be, amelyek persze csak egy ideig voltak tarthatóak, aztán megint ment minden a maga útján, mint korábban. Kádár még az ideológiát is megfogalmazta: "a szocializmus elmélete jó, gondok csak a gyakorlati megvalósításban vannak. Egyes vezető elvtársak pedig gátlástalanul és érdemtelenül, kispolgári beidegződésüktől hajtva csak a saját anyagi javaikat gyarapítják, és önös boldogulásukat hajszolják a közösség rovására."
A gondok tehát nem ma kezdődtek...

Nézzék meg jól ezt a képet. Ő korunk hőse, labdarúgó, heti keresete 180 ezer angol font, jelenléte pótolhatatlan a Manchester United klubban, szeret prostituáltakkal hálni, szenvedélye a szerencsejáték, lóverseny.  Felesége megértő. A fiatalok példaképe: legyetek ti is ilyenek. Nézzék meg jól ezt a képet. Ő Wayne Rooney.

Nézzék meg ezt az arcot: a mai kor egyik legjobban fizetett fiatalemberének  arca, heti fizetése 180 ezer font, foglalkozása labdarúgó, legfontosabb feladata, hogy hetente egyszer-kétszer egy felfújt bőrdarabot lábbal vagy fejjel bejuttasson az ellenfél kapujába. Emellett kedveli prostituáltak társaságát, szenvedélye a szerencsejáték. De hát megteheti. Jó labdarúgó? Feltehetően. De vajon ér ennyit? Persze, nem lehet kérdés. Eddig hetente csak 90 ezer fontot keresett, és akkor gondolt egyet, méghozzá azt gondolta, hogy ezzel ő nincs igazán megbecsülve, képességeit ilyen csekély összegért nem kívánja eddigi klubjában, a Manchester Unitedben kamatoztatni, Vagy megfizetik rendesen, vagy elmegy egy másik csapathoz, ahol jobban méltányolják érdemeit. Nézzék meg jobban ezt at arcot. Nos, akkor a Manchester United vezetősége beijedt, attól tartott, hogy elveszítik ezt a csiszolt gyémántot, és már jelentkezett a Manchester City, a város másik, ugyancsak gazdag labdarúgó klubja, hogy ők bizony megvígasztalnák ezt a csalódott labdarúgót. Sir Alex Ferguson, a Uinted vezetője először meglepődött vagy ál-meglepődött, majd "elkezdődtek a tárgyalások", és akkor már a hozzám hasonló, szkeptikusok sejtették, hogy Rooney bizony megkapja azt a pénzt, amit kér, hogy továbbra is legyen mit költenie a prostituáltakra és a szerencsejátékokra. Rooney felesége angol szokás szerint "megértő" volt, a Sky televízió szakértője szerint pedig "meg kell érteni a nagy feszültségben élő sportemberek lelki válságait". Ferguson, aki eddig minden rebellis, távozni szándékozó játékosával (Beckham, Ronaldo) szemben keményen ellenállt, most egyszerre ellágyult. Fizetnek, ez a dolog lényege. Ez lett a sportból. Ezek a mi sportembereink. A nagy feszültségben élő Tiger Woods és Wayne Rooney, Ferguson szerint a felnövekvő nemzedék példaképei. Hogyan csikarjunk ki szemrebbenés nélkül kétes képességeink birtokában, egy válságot átélő világban minél több pénzt a munkaadónktól, hogyan enged a munkaadó szemrebbenés nélkül és fizet szemérmetlenül óriási összeget ezekért a kétes képességekért. Ne legyünk naivak: ez egy üzleti vállalkozás, amiben érdekelt a média, érdekelt Ferguson maga, és persze, érdekeltek azok a labdarúgok, akik majd, évek múlva hasonlóan hatalmas összegeket csikarnak ki munkaadóiktól. mert nagy feszültségben élnek. Bevallom, csalódott vagyok. Az angol futball, ami a szememben évtizedeken át a korrektség és a tisztesség szintere volt, ilyen gyermekded játékok áldozatává vált. Nézzék meg jobban ezt az arcot. Így kell csinálni.

Mert attól kezdve mindenkinek ez volt az agyában és az emlékeiben, hogy ez hogy történhetett, pedig sokkal korábban kezdődött, évekkel korábban, a budapesti repülőtér forgalmi irodájában, sem a dátumok, sem a helyszínek nem számítanak, csak a percek számítanak, azok a percek, amelyekre az ember egészen pontosan emlékszik, azok, amelyek mélyen bevésődnek, pedig akkor még az ember nem tudja, hogy ezek fontosak és hogy bevésődnek, csak attól lesz fontos, hogy aztán hónapok múlva is arra ébred, mintha mindez abban a percben történne és azok a percek nem érnek véget, nyári szombat este volt, hét óra körül, már csak ketten voltunk szolgálatban aznap, a többiek hazamentek, az éjszakások még nem érkeztek meg, már valamelyest nyugalom, mi is indultunk haza, Dani még ült a telefonnál és randevút beszélt meg Ágival, hogy akkor hová menjenek táncolni, sok lehetőség erre akkor nem nyílt, 1971-ben jártunk, végül a Casinót választották, nekem mozijegyem volt, ezért aztán türelmetlenül álltam a hatalmas ablak előtt, ami a betonra és a kifutópályára nézett, szép látvány volt, mozgalmas, mindig szerettem, a repülés szórakoztató és izgalmas része volt az életemnek, pedig csak forgalmista voltam, mi írtuk a járatok dokumentumait, megbeszéltük a pilótákkal a tankolást, a repülési időket, a rakodást és persze, minden más dolgot is, jó volt velük beszélgetni, Dani végre befejezte a beszélgetést, még a repülőtér régi épületében dolgoztunk, a meteorológia mellett, a terasz alatt, akkoriban még volt terasz, voltak nézelődők, mi meg hallgattuk a süketelésüket, na nézd, leszállt az erfransz, ilyeneket mondtak, mielőtt elindultunk, szokásom szerint még egy pillantást vetettem a sarokban álló telexgépre, ami akkoriban a nemzetközi kapcsolattartás egyetlen eszköze volt, ezen értesítettük a külföldi repülőtereket a gépek indulásáról, ezen kaptunk értesítést az érkezésükről, a nappali forgalmisták ezeket összegyűjtötték és odaadták az éjszakás forgalmistáknak, éjszakánként már nem volt jelentős forgalom, ha tíz után elment a 220-as, az Athén-Kairó, akkor már csak egy-egy menetrenden kívüli turistajárattal volt munkánk, meg az Aeroflot tehergépeivel, amelyek Afrika felé itt szálltak le üzemanyagért, de a szovjet pilótákkal nem volt sok munka, bejöttek a hatalmas tányérsapkáikban, Dobri vecser, és már mentek is. Szóval a telex. Akkoriban kis légitársaság volt a Malév, ismertük egymást arcról, jó is volt, szerettük ezt a helyzetet. Tudtuk, melyik repülőgépünk hol jár, ha szabadnapjaimon napközben hallottam a hajtóművek hangját és felnéztem az égre, nagyjából meg tudtam mondani, hogy melyik az a járat, és nem is tévedtem. Szenvedély volt, végtelen nagy szenvedély, mint a morfium. Volt, hogy ki is telefonáltam a forgalmi irodába, hogy a Margitsziget fölött a Helsinkit láttam-e ereszkedni. A fiúk pedig a forgalmi irodából többnyire meg is erősítettek. Volt benne öröm, igazi öröm. Érkezések, indulások, menetrend, tudtunk mindent fejből, ez volt az életünk. Szerettünk ott dolgozni. A repülőtér Magyarország volt, de már nem egészen. Amikor az ember ott állt, a Swissair pilótafülkéjében, és figyelte, hogy a svájci kapitány hogyan fut át Mont Blanc golyóstollával a terhelési lap rovatain, akkor az már majdnem olyan volt, mintha külföldön lettünk volna, amúgy tiszta rutin, én is siettem, Mercédesz, így hívták a kis légiutaskísérőt, akivel akkoriban gyakran találkoztam, nem voltam szerelmes belé, kedveltük egymást, régimódi, elegáns, jólnevelt lány volt, nem voltak barátnői, szeretett otthon zongorázni, Schubert volt a kedvence, Genfben járt iskolába, és ez látszott is rajta, nem, szó sem lehetett másról, mint hogy operába meg hangversenyre jártunk, amikor éppen nem repült, az utolsó üzenet Koppenhágából érkezett MA751 TXT, ez a rövidítés a telexnyelvben azt jelentette, hogy a repülőgépet szerencsétlenség érte és már jött is a következő, az áldozatok listája FATALITIES CONFIRMED, a személyzet névsora, elsőként Szentgyörgyi Dezső kapitány, a legjobb magyar pilóta, uramisten, reggel még, persze, az ember mindig erre gondol, hogy reggel még mind életben voltak, hogy beszélgettünk, hogy ez, ami történik, ez tulajdonképpen lehetetlen, Menyhárt József, Jancsovics Pál, Tolnai Klári, mind a többiek, sorban, mi van, kérdezte Dani és ez egy olyan kérdés volt, amire nem lehetett felelni, ezt a szót, hogy lezuhant, az ember nem mondta ki, felvettem a telefont, felhívtam a diszpécsert, azért hívtam őt, mert fogalmam sem volt arról, hogy kit kellene hívnom, leültem a rongyos fotelbe, előttem az asztalon a bádog hamutartó, aminek a szélén fekete nyomot hagytak a leégett csikkek, mögöttem a nagy, fekete tábla, amelyre a járatokat írtuk fel, hát lezuhant, mondtam ki mégis, Koppenhága lezuhant, Palics, a diszpécser csak hallgatott, aztán odaszólt valakinek, bazdmeg, Koppenhága lezuhant, az Odze mondja, és csak jöttek a telexek tovább, ONE SURVIVOR, DDR CITIZEN, ez igen, az egyetlen túlélő egy endékás, hogy történt, a tengerben, már megközelítés közben, most mi legyen, hívtam Mercédeszt, elkezdett sírni, moziba ma már nem megyünk, mondtam Daninak, ő is lemondta Ágit, kimentünk a büfébe, lehajtottunk egy konyakot, mi történt veletek, kérdezte Cékás, a sovány, kopasz, csalódott tekintetű büfés, olyan sápadtak vagytok, semmi, feleltük, mi a fasz lenne, a forgalmistákkal soha nem történik semmi, aztán este bemondta a rádió, eddig tisztázatlan körülmények között, Szentgyörgyi, Menyhárt, Jancsovics, Lantos, Aladi, mintha valami képzeletbeli futballcsapat tagjait sorolták volna fel, Tolnai Klári, Iván Margit, Téglás, Galgócziné, Szalainé, megittam egy konyakot a Muskátliban, a Landler Jenő utcában, a pultra támaszkodva, ott persze senki sem beszélt Koppenhágáról, csak szidták az új gazdasági mechanizmust, szidták Kádárt, arról beszéltek, hogy Armstrongot nem is lőtték ki a Holdra, az egész csak stúdiófelvétel volt, és persze Gagarin és Lajka kutya is, naná, egyik sem jobb a másiknál, én meg közben majdnem elsírtam magam, ami hát nevetséges, persze, végülis van ilyen, apám éppen Frankfurtban volt, üzleti úton, onnan telefonált, látta a televízióban az IL-18-as vezérsíkját, az valahogy megmaradt, miután a törzs kettétört, lebegett a dán hullámokon, mint valami ottfelejtett játékszer, a repülőtéren senki sem beszélt róla, szerencsétlen körülmények összjátéka, ez volt a hivatalos álláspont, voltak pletykák, meg hírek, ahogy szokás, mi történt, mindenki ezt akarta kérdezni, de nem kérdezte senki, nem beszéltünk róla, vannak dolgok, amik túl közel vannak, hajózni muszáj, de közben meg az életek, a Tolnai Klári, Jancsovics, a többiek, a repülőgépek felszálltak és leszálltak, mi írtuk a terhelési lapokat, Mercédesszel sem beszéltem róla, még a legmeghittebb pillanatokban sem, de ilyenkor marad valami az emberben, valami, ami nem múlik el, és azt gondolja, hogy nem lehet rosszabb, de kiderül, hogy még mindig lehet sokkal, sokkal rosszabb, a feszültség nem engedett, meleg szeptemberi nap, csütörtök, MA110, Kijev, minden, minden megmarad az ember emlékezetében, ültem az iroda barna, rozoga Moszkvicsában a Tupoljev mellett, vártuk a kijevi utasokat, vajon számít a nap, meg az óra, vajon számítanak a percek, nem számít már, semmi jelentősége, indultok? ezt kérdeztem, mert Ukrajna fölött romlott az idő, már így is késésben voltak, a diszpécser is kiszólt a recsegőjén, mi a faszra vártok, fiúk? a szerelő mondott valamit a generátorról, de éppen akkor érkezett meg valami kormányküldöttség, ott ölelkeztek az utazó elvtársak az otthon maradó elvtársakkal, felmentem a fedélzetre, új kocsit vettem, piros Fiat, mondta Takács Zsuzsi büszkén, délután megmutatom, persze, teszünk vele majd egy kört, aláírattam a papírokat, na, végre, mondta Mészáros, a parancsnok türelmetlenül, mintha én tehettem volna az egészről, de hát feszült volt ő is, hosszú ideig le volt tiltva egy szerencsétlen amszterdami futókiengedés miatt, amiről most már szintén senki sem beszélt, kézfogás, vállveregetés, a szokásos malévos köszönés, kellemes megömlést, az ajtó becsukódott mögöttem, a lépcsőt elhúzták, a gép ott gurult el mellettem, én meg visszakocsikáztam az irodába, hajózni, persze, de közben, ha baj van, ha igazi baj van, akkor nincs megoldás, HA-LBD, figyeltem, amint emelkedik, behúzza a futókat, szerettem ezt a látványt, az elszakadást a földtől, aztán bekönyveltem az indulási adatokat, DEP 12:10/12:17, az első időpont az ajtócsukás, a második a felszállás, aztán a késést, DEL TCHN volt egy kis időm a következő járatig, cigaretta, igen, aztán egyszercsak egy érzés, hogy valami nincs rendben, valami nem úgy alakul a világban, ahogyan kellene, megint a telexek, Kijevből nincs hír, sem TXT, sem ARR, de hát a szovjetek soha nem telexeztek azonnal, sőt, nem is írnak egyáltalán, felhívtam a diszpécsereket, leszállt, nyugtatott meg Markó, de aztán hivatott Faragó, a mindig jókedvű osztályvezető, aki soha nem járt lent az irodában, nem is törődött a forgalmistákkal, nem is érdekelte különösképpen a repülés, mert a belügyminisztériumból került oda és a pártközpontba szeretett volna továbbkerülni, ha fegyelmit kaptunk, akkor is a titkárnője adta át, csodálkoztam is, hogy egyáltalán megismer, becsukta az irodája ajtaját, most nem volt jókedvű, az arca hirtelen csupa ránc lett, odavan a Kijev, ennyit mondott, elvitte magával a terhelési lapokat, mert a biztosító figyel arra, hogy az adatok megfeleljenek a szabályoknak, remélem, nem basztad el, én is reméltem, egyelőre ne beszélj senkinek, rendben van, feleltem, megkínált nyugati cigarettával, erre sem addig, sem azután nem volt példa, alig tudtam felmenni a lépcsőn, Mercédesz várt a presszóban, már egyenruhában, indult Frankfurtba, neki sem szóltam, mert vannak dolgok, amiket az ember nem tud megmondani, igen, Takács Zsuzsi új autót vett, mégis, mit mondjak, estig ültem a forgalmi irodában, aztán felmentem a diszpécserekhez, igyunk valamit, de nem ittunk semmit, mindenki meghalt, mindenki, a generátor meghibásodott, amúgyis szar volt az idő, kétszer megkísérelték, aztán leálltak a hajtóművek, minek kísérelték meg, persze, ez volt a kérdés, de hát nem mi voltunk ott, a pilótafülkében, ahol minden, minden más, mások a zajok, mások a fények, mások a lehetőségek, aztán megjött a Frankfurt, az Iljusin szinte hangtalanul ereszkedett a betonra, kiengedte a fékszárnyakat, nincs is szebb, mint egy ilyen éjszakai leszállás, legalább ez rendben van. 

-Szemét vagy – mondta Mercédesz, amikor a parkolóban találkoztunk. – Te már tudtad.
Taxiba ült, egyedül ment haza.
Jó, akkor egy ideig nem beszéltünk egymással. Mészáros, Veres, Deák, Papp Sándor, Takács Márton, Szőke Valéria, Székelyhidi Kati, Takács Zsuzsi. A körülmények szerencsétlen összejátszása. Műszaki hiba. Téves helyzetmegítélés.
Eltelt egy év. Már nem dolgoztam a repülőtéren, szakítottunk Mercédesszel is. Már nem tudom, melyikünk, nem is fontos. Találkoztunk néha, de nem volt komoly. Sokat álmodtam a repüléssel, Szentgyörgyivel, Mészárossal, Takács Zsuzsival meg az új piros autójával. És az igazat megmondva soha nem tudtam elszakadni onnan. Mások sem tudnak. Mind ott maradtunk. Egyszer, nyáron, valami kellemes, finom napon, és megint nem számít sem az idő, sem a dátum, Mercédesz feljött hozzám, akkor már volt saját lakásom, Budán, Markó mondta meg neki a címet, onnan tudta. Kis lakás volt, egy szoba, kis fürdő, kis konyha, az ablak a Gellérthegyre nézett.
-Szép – mondta. Ők a Várban laktak, gyönyörű lakásuk volt, négy szoba, külön nappali a zongorával, a teraszról látni lehetett a Dunát, az volt az igazán szép lakás. – Egyedül élsz?
-Igen – mondtam és ez igaz is volt. Huszonkét éves voltam, egyedül akartam élni.
-Én is – nem, ezt nem akartam. És ezt ő is tudta. De másképpen tudta, mint én.
-Abbahagyom a repülést – persze, ezt is sokszor mondta már. – Nem költözünk össze?
-Nem – mondtam. Nem, ezt nem lehet. Pedig Mercédesz szép lány volt. Finom. De mégsem. Vagy talán ezért.
-Szeretnék gyereket, mielőtt megöregszem.
Gyerek, volt a közelben egy játszótér, a Hollósy Simon utcában, arra gondoltam, milyen sok baj van velük, folyton mászkálnak, verekednek, hangoskodnak, hétvégén belázasodnak.
Megittunk egy Martinit, tettem bele citromot is, ahogy kell. Ittunk.
-Benkő Kati is lezuhant.
-Hallottam.
Ostoba baleset volt, Budapesten, egy ködös este. Rossz látási viszonyok, felesleges leszállási kísérlet, erről sem beszéltünk, de mindenki tudta.
Aztán elment. Az ajtóban még megöleltem, azért gondold meg ezt a dolgot a repüléssel.
Ősszel Veszprémben dolgoztam egy riporton, persze, tudom a napot is, de nem számít, visszamentem a szállodába, elővettem az írógépemet, befűztem a papírt, bekapcsoltam a rádiót, az ember akkoriban úgy élt, hogy hallgatta az Esti Krónikát, közben még fürdővizet engedtem, A Közlekedési és Postaügyi Minisztérium közli, olvasni kezdtem a kéziratot, töltöttem egy pohár italt is, a MALÉV 240-es járata, a HA-LCI lajstromjelű Tupoljev 154-es repülőgép hajnali 02:33 órakor fel kell hívnom Markót, ezt gondoltam, most fel kell hívnom Markót, fedélzetén ötven utassal és tízfőnyi személyzettel, lehajtottam a pálinkát, ugyan, miért kell mindig a legrosszabbra gondolni, a tengerbe veszett, mert ez emberi dolog, elzártam a vízcsapot, leültem a kád szélére, ittam még egy pálinkát, a mosdó fölött a töredezett csempéket nézegettem, a balesetet senki sem élte túl, azért vannak a legrosszabb dolgok, hogy azokra gondoljunk, Pintér János, Mohovics Árpád, Kvasz Károly, Horváth István, Fried Richárd, Herceg Miklósné, Kmeth Ágnes, Németh Miklósné, Szentpály Mercédesz, igen, vannak legrosszabb dolgok, és mi mindig azokra gondolunk.

Az unokatestvérem volt, vagyis másod-unokatestvérem, de hát ennek a különbségnek semmi jelentősége sincs. A szellemi kapcsolat a fontos. Vagy van, vagy nincs.  Igazi, nagy művész volt, olyan, aki nem akar művész lenni, hanem egyszerűen az. És amikor azt írom, hogy szerény volt, akkor sem úgy volt szerény, ahogyan mi igyekszünk szerények lenni, miközben valójában nem akarunk: ő csakugyan az volt. Ott laktunk közel egymáshoz, gyakran találkoztunk is a Bethlen Gábor tér és a Nefelejcs utca környékén. Egy alkalommal a 78-as trolibusz megállójában várakoztam,  lehettem talán tizenhét éves, ő húsz, amikor odalépett, fehér inget viselt, csokornyakkendőt, sötét öltönyt.
-Koncerted lesz? - kérdeztem.
Ehhez persze ismerni kellett volna őt. Komoly fiú volt, nagyon is. És komolynak lenni nem könnyű. Viccesnek lenni,meg humorosnak, az könnyű, meg népszerű.  De komolynak, az egyáltalán nem.  Húsz évvel később láttam őt a Barbican színpadán, Londonban, a Kékszakállúban, olyan volt a színpadon, hogy az ember elhitte, hogy ő a Herceg, de az ember nem csak ezt hitte el neki, hanem mindent elhitt neki. Mari egyszerűen elsírta magát. Az angol közönség is odavolt, mondhatnám, kikészült. Pedig Bartók nem könnyű dolog és az angol közönség nem szokott kikészülni. De ez  volt az ő titka. Nem csak a színpadon, mindig. Mindig hihető volt. Ahogy ma mondanák: hiteles.  Persze ennél több volt. Nehéz megmagyarázni. Aki ismerte, érti.
Akkor, amikor  a 78-as trolibuszon talákoztunk, nem egyszerűen koncertje volt, akkor nyert meg egy dalversenyt a Zenekadémián. Nem mondta, másnap tudtam meg az újságból. Aztán, amikor később találkozunk, megkérdeztem, miért nem mondta.
-Ugyan már - felelte és átölelte a vállamat, pedig nem szerette a férfiakkal a fizikai érintkezéseket, de ez az átölelés akkor, valamiért fontos volt neki. - Hát számít ez?

Bravúros kényszerleszállást hajtott végre kedden az orosz Alrosa légitársaság egyik Tu-154-es típusú utasszállító repülőgépe. A gép a jakutföldi Zapolarnijból  tartott Moszkvába, amikor hirtelen felmondta a szolgálatot az áramellátás, a navigációs rendszer, és az összes szivattyú, amely az üzemanyagtartályból a hajtóművekhez juttatja a kerozint. Tehát a gép gyakorlatilag vitorlázó-üzemmódban repült tovább. A legközelebbi leszállási lehetőséget egy sok éve elhagyott katonai repülőtér jelentette a Komi Köztársaságban lévő Izsma városka mellet. A töredezett, kátyús kifutópálya azonban mindössze 1200 méter hosszú, miközben a Tu-154-eseknek mintegy 2000 méteres kifutásra van szükségük. Jevgenyij Novoszelov első pilóta nem esett kétségbe, sikeresen elvégezte a leszállási műveletet, az utasoknak semmi bajuk sem esett, és a repülőgép is csak kevéssé sérült. Emlékszem, amikor a Hudson folyón majdnem hasonló eset történt, az utasokkal utólag pszichológusok foglalkoztak. Most, Izsában erre nyilván nem volt szükség, az utasok kihasználták a lehetőséget és amíg a mentőalakulatok megérkeztek, ők elmentek gombát szedni.
Leleményes az ő népük....

Vannak pillanatok, amikor az ember egyszercsak úgy érzi: átéli a történelmet. Amikor olyasmi történik, amihez köze van. Nem hitte volna, de mégis. Ez egy szerdai napon történt, 1984 október 31-én. A miniszterelnöki villa éppen félúton volt munkahelyem, a kulturális intézet és a nagykövetség között, nagy, fehér szerény bungaló volt, hetente többször elhajtottam előtte. Sőt, néhány alkalommal magam is jártam odabent, amikor a kormányfő magyar politikusokat fogadott. Minden alkalommal nagy hatással volt rám az a természetes szerénység és egyszerűség, ami rezidenciáját, ezt a földszintes, még a brit gyarmatbirodalom idején épített villát jellemezte. Az utcán, a bejárat körül és a kertben poroszkált néhány őr, olyan ódivatú puskával felszerelve, amelyek sokkal inkább illettek volna fegyvermúzeumba. Hogyan védik meg ezek a miniszterelnököt, aki egyébként naponta kapott fenyegető leveleket és telefonhívásokat? Ezen minden alkalommal, amikor ebben a házban jártam, elgondolkodtam. A hindu vallás azonban természeténél fogva kész szembenézni a halállal, a halált az élet természetes befejezésének tartják, ami minden élőlény földi útjának elkerülhetetlen végállomása. Nincs benne semmi rendkívüli.

Indira Gandhi egyébként maga is rendkívül természetes és egyszerű asszony volt, nem kápráztatta el a hatalom, nem érdekelték a külsőségek, hivatását igazi szolgálatnak tartotta. Már megjelenésében, tartásában, a száriban, amit viselt, volt valami egyértelmű határozottság és céltudatosság, ami mindenkire, aki a társaságában volt, nagy hatást gyakorolt. Vendégeit maga fogadta a bejáratnál és udvariasan ki is kísért mindenkit, amikor távozott. Több alkalommal is beszélt azokról, akik az életére törnek. Azt is mondta, hogy nem fél tőlük. “Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.” És ő azon kevesek közé tartozott, aki a sorsával igazolta azt, amiről beszélt. Egy alkalommal a kulturális intézetben kiállítást rendeztünk Brunner Erzsébet Indiában élő, magyar származású, kalandos életű festőművész képeiből. Ez a rendkívül tehetséges asszony a zsidóüldözés elől menekült el Magyarországról. Egy éjszaka megjelent álmában Rabindranath Tagore, ezért lányával útrakelt, hogy felkeresse a neves bengáli költőt Calcuttai-i othonában. Bombay-ig hajóval utaztak, onnan vonattal tovább, amihez azért a negyvenes években nem kis bátorság szükségeltetett. Később megfestette Tagore képét, közel került a Nehru-családhoz, több festménye díszítette Indira Gandhi otthonát is. Idős korára, amikor mi megismertük, izületi bántalmai miatt már nem tudott festeni, szerény körülmények között élt, de ez nem zavarta.
A kiállítás bemutatójára meghívtuk Indira Gandhit is, hosszasan vártuk a visszaigazolást, ígéretek is elhangzottak arról, hogy jön, de aztán titkára útján üzente, nem tud részt venni, ám ha ideje engedi, egy későbbi alkalommal bekukkant. Mindnyájan tudomásul vettük a döntést már csak azért is, mert nyomon követtük az indiai politikai életet és tudtuk, hogy a kormányfő naptárában hetekre és hónapokra előre minden perc foglalt, a bekukkantást azonban csak udvariassági fordulatnak tekintettük. Néhány héttel később egy délután teniszütővel a hónom alatt és az elmaradhatatlan termosszal a kezemben indultam a kerti teniszpálya felé. A kulturális intézet épületének emeletén laktunk, így természetes kötelességem volt, hogy szemügyre vegyem, hogy odalent minden rendben van-e, ellenőriztem, hogy gondok, Nath, bezárta-e a kiállítótermet és lekapcsolta-e a légszabályozót. Négy óra volt, rekkenő hőség. Aznapi partnerem, Félix késett, ezért leültem a bejárat mellett, a portán, böngészgettem délutáni indiai újságokat és vártam.
Néhány pillanat múlva motorzúgást hallottam.
Az üvegajtón kipillantva azonban nem kollégám japán gyártmányú autóját, hanem egy indiai Ambassador mintájú gépkocsit láttam begördülni az udvarra, amelynek tetején kék lámpa, hűtőjén pedig az Asóka-címeres nemzeti lobogó jelezte, hogy utasa rendkívül fontos személyiség. Mielőtt bármire gondolhattam volna, kinyílt az ajtó és kiszállt Indira Gandhi. Annyi időm még maradt, hogy felálljak az asztaltól. Kezet fogtam vele is, meg a kísérőivel is, bemutatkoztam, aztán körbevezettem a miniszterelnököt a kiállítási teremben. Majd fél órát töltöttünk együtt, ő egy elegáns szárit viselt, én a kissé kopott Fred Perry-emblémás rövid nadrágot, meg egy agyonmosott, hamisított Lacoste trikót, öltözékem azonban szemlátomást a legkisebb mértékben sem zavarta. Körbejárta a két kiállítótermet.
-Volt egy szabad fél órám – mondta szinte szabadkozva. – És nagyon szeretem Brunner képeit. Arról meg nem is beszélve, hogy apám jó ismerőse volt.
-Hogyne, ezt mi is tudjuk.
A titkára figyelmeztette, hogy indulni kell, az ajtóban aztán kezet fogtunk, egy munkatársa még egy fényképet is készített rólunk, majd beszállt az autójába, kiintegetett az ablakon és távozott.
A fénykép, amelyen a hamis Lacoste-trikóban és rövid nadrágban állok a miniszterelnök oldalán, másnap reggel valamennyi napilapban megjelenik. Ezek után viszont biztosra vettem, hogy a nagykövet, Túri első dolga lesz, hogy magyarázatot kérjen erre a különös jelenségre. Pontosan nyolc órakor meg is csörrent asztalomon a készülék.
-Odze, mi ez a stílus? – kérdezte a rá jellemző közvetlenséggel. – Hogy került Indira Gandhi a kulturális intézetbe? És hogy lehet, hogy te tenisztrikóban fogadod? Normális vagy? És hogy lehet az, hogy én nem tudok róla?
-Én sem tudtam előre. Nem jelentette be, hogy eljön.
Túri hallgatott. Nagyokat szuszogott a vonal másik végén.
-Ilyen nincs. Biztos odatelefonált, de senki nem vette fel a kagylót.
Erre én hallgattam, mint rendesen.
-Még egyszer ilyesmi ne forduljon elő - dohogta.
-Rendben van – feleltem gúnyosan. - Majd szólok a miniszterelnöknek, hogy tanuljon jómodort.
Indira Gandhit néhány hónappal később meggyilkolták. Egész életében egységes Indiát szeretett volna építeni, ebben az egyik legelvakultabb ellenségei a szikh vallási fanatikusok voltak. 1984 június 1-én a miniszterelnök utasítására katonai alakulatok behatoltak a szikh vallás fellegvárába, az amritsar-i Arany Templomba, ami egyúttal a szélsőséges mozgalmak székhelye is volt. Ez a lépés példa nélkül álló merész cselekedet volt, a miniszterelnök ezzel nyíltan azt üzente a terroristáknak, hogy ő az úr a házban. A szélsőségesek pedig nyíltan visszaüzenték Indira Gandhinak, hogy meg fogják ölni.
Október 30-án, kedden a kormányfő Orissa államban tartott beszédeket, az ország már a választásokra készült. A miniszterelnököt szállító különrepülőgép későn este érkezett vissza Delhibe. Indira Gandhi még egy tanácskozást tartott a rezidenciáján, mielőtt nyugovóra tért. A személyi biztonságáért felelős őrparancsnok ismételten említést tett arról, hogy szeretné eltávolítani a miniszterelnök környezetéből a szikh testőröket, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy a szélsőséges mozgalmak megpróbálják felhasználni őket.
-Erről szó sem lehet – csattant fel ingerülten Gandhi asszony. – Én nem vagyok hajlandó különbséget tenni ember és ember között. Ha merényletre készülnek ellenem és megölnek, hát megölnek. Az elveimet nem adom fel.
-Nyomatékosan kérem – mondta az őrparancsnok és ezzel már a végsőkig elment.
-Nem - rázta meg a fejét Gandhi asszony.
Másnap reggel hat órakor jelentkezett szolgálatra Satwant Singh, a kormányőrség őrmestere. Arra kérte az ügyeletes tisztet, hogy eredetileg kijelölt posztja, a kapu helyett belső őrjáratra osszák be, mert hasmenés gyötri. Az ügyeletes tiszt – az őrparancsnok tudta nélkül - engedélyezte a szolgálati szabályzattal ellentétes kérés teljesítését.
Indira Gandhi szokása szerint hat órakor kelt, némi jógázás után teázott és kefirt fogyasztott. Elolvasta a reggeli újságokat, rövid megbeszélést tartott Mathur doktorral, a háziorvosával, majd következett a nemzetbiztonsági kabinet ülése. Tíz órakor ezt megszakították, mert a kertben Peter Ustinov várt rá. A neves angol rendező a BBC megbízásából készített volna interjút a miniszterelnökkel. A kormányfő egy oldalajtón hagyta el az épületet, megigazította száriját és elindult a rezdenciát és a hivatali épültetet összekötő árnyas, kikövezett kerti úton. Egyedül ment. Őrparancsnoka rendszeres kéréseivel szembeszállva makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a lakóhelyén senki se kísérje.
Aztán, egyszercsak szembetalálta magát Satwant Singh-el, aki hét lövést adott le rá.
“Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”
A fényképet mindenesetre megőriztem. És mindig a legnagyobb szeretettel gondolok Indira Gandhira. Azóta is keresem azokat a politikusokat, akiknek vannak elveik és hűségesek maradnak hozzájuk.

Egy bizonyos James Lee, San Diegóból felszerelkezett fegyverrel meg néhány bádogaknával és úgy döntött, hogy nekimegy a National Geographic nevű, népszerű-tudományos műsorokat szóró társaság Maryland-i székházának, mert úgy vélte, hogy az ott ülő jól fizetett fiúk és lányok keveset tesznek a föld megmentéséért. Miközben egyrészt szívszorító, hogy vannak még olyan hősei ennek a világnak, akik hisznek a kereskedelmi televíziózás jószándékában, másrészt nyilván kell bizonyos - orvosilag is jól körülírható - naivítás ahhoz, hogy valaki ilyen cselekedetekre szánja el magát. Szegény James Lee, mit képzelt? Mondjuk, azt feltételezte, hogy sikerül berontania az elnökhöz, aki belátja, hogy bizony, bizony, keveset teszünk, azután lemond és átadja a helyét egy igazi aktivistának? Vagy mielőtt a támadásra elszánta magát, körül sem nézett, hogy őrzik-e biztonságiak az épületet? Hadonászott, túszokat szedett, lőni akart, de őt lőtték le. Sajnálnám, sajnálnám, de nem tudom igazán sajnálni, hiszen a NatGeo még nem is a legrosszabbak közé tartozó csatorna, ha manipulál is, engem például ügyesen manipulál. Hogy nem tesz eleget a Földért? Hát ez biztos. De vagyunk még néhány száz millióan, akik szintén nem teszünk érte eleget. Így aztán, ha egyszercsak jön velem szemben egy fegyveres, bádogkannás alak, egyetlen szavam sem lehet, ha túszul ejt.

Mi legyek? Ha tanácstalan vagy, idézd fel, milyen voltál hat éves korodban, persze, könnyű ezt mondani, a felnőtteknek mindenre van tanácsuk, ha a gyerekekről van szó, csak éppen felnőttkorban ők maguk tanácstalanok a saját ügyeikben, mire tíz éves lettem, már elegem volt abból, hogy mindenki megmondta, mit tegyek, sokszor voltam tanácstalan, sokszor idéztem fel, milyen voltam hat éves koromban, de amikor felidéztem, rájöttem, hogy ebből nem tudok tanácsot meríteni, mert semmilyen sem akartam lenni és azt sem tudtam, hogy milyen az, szeretni valamilyennek lenni. Akkor, amikor még minden gyerek akart valaki lenni. Például pilóta. De én pilóta sem akartam lenni. És tizennyolc éves koromban sem akartam semmi sem lenni. Ehhez kell ám az igazi bátorság, nem pedig ahhoz, hogy beleüljek Róna doktor fogorvosi székébe. Korábban azt gondoltam magamról, hogy bátor vagyok, de most már tudtam, hogy nem vagyok sem bátor, sem gyáva, pontosabban fogalmazva egyszer bátor vagyok, máskor meg gyáva, többségében azonban sem bátor nem vagyok, sem gyáva, többségében ott élek egy nagy, szürke mezőn, se-bátor-se-gyáva társaimmal, amúgyse tudom pontosan, hogy mit jelent az, gyávának vagy bátornak lenni, ahány ember, annyi gyávaság és persze, annyi bátorság is, az, aki bátor, az nem fél, de hát ez sem igaz, mert csak az tud bátor lenni, aki fél, de aki nem fél, persze, az is lehet bátor, és az is lehet gyáva, aki nem fél, csak hát megint az volt a baj, hogy nem tudtam, mi az a bátorság és mi az a gyávaság és abban sem voltam biztos, hogy ezek ilyen vegytiszta érzések, mert én sokszor éreztem magam bátornak, amikor azért nagyon féltem, meg gyávának, miközben hős lehettem, nem, állapítottam meg, nincs bátorság és nincs gyávaság, hamis fogalmak ezek, amelyeknek rabjai vagyunk, azt kell először tisztázni, kik is vagyunk valójában, egy nap, érettségi előtt, amikor hazafelé tartottam a könyvtárból, ittam egy pálinkát a Budai Mackóban, ez volt életemben az első találkozás az alkohollal, ehhez is kellett bátorság is, meg gyávaság is, mások sem gondolták komolyan, hogy akarnak valakik lenni, a legtöbben csak imponálni akartak azzal, hogy beszéltek róla. Mi szeretnél lenni? Irénke néni és Béla bácsi is meghalt már, pedig őket is nagyon érdekelte, hogy mi lesz velem. Irénke néni azt mondta a kórházban, mielőtt meghalt, hogy még szerette volna megélni, hogy nagy ember lesz belőlem. Fogta a csontos, sovány kezével a csuklómat, igyekezett mosolyogni, de már nem nagyon sikerült neki. Béla bácsi akkor azt mondta, hogy öngyilkos lesz, mert nem tud Irénke néni nélkül élni, de nem kellett öngyilkosnak lennie, néhány hónappal később ő is meghalt, otthon, a fotelben ülve. Elaludt. Akkor még azt hittem, ez is egy betegség, méghozzá halálos betegség. Elaludni. És milyen kellemes. Amikor kicsi voltam, apa gyakran bevitt a munkahelyére, egy építészeti intézetbe, ahol házakat terveztek, ő volt az igazgató, mindenkinek komoly volt a tekintete, mindenki fehér köpenyben járt és logarléc volt a köpenyük felső zsebében, nagy rajzasztalok mellett álltak, megsimogatták az arcomat és azt mondták, hogy milyen kedves kisfiú vagyok. Te is építész leszel, mint apuka? És jót nevettek. Talán legyél mérnök. Hidakat tervezhetsz, és amikor az emberek átmennek rajtuk, lesz benned egy jó érzés, hogy ezt te tervezted. Biztosan így van. Én csak állok a híd közepén, a korlátra könyökölök, lenézek a folyóra, cigarettára gyújtok és közben hallom, amint az emberek azt mondják mellettem, ez a férfi tervezte ezt a hidat, igen, biztosan jó érzés, de engem nem töltött volna el örömmel az efféle korlátra könyöklés, nem, eszem ágában sem lett volna hidakat tervezni. De hát akkor mégis, mi lesz? Tizennyolc éves voltam, az embernek akkor pályát kell választania, pedig korai még, ezt érzem, nagyon is korai, és felelőtlenség, egy életre tudni előre, hogy ki mi akar lenni, nagypapa szeretett volna tisztességes zöldségkereskedő lenni Szombathelyen, egy saját üzlet volt a legnagyobb vágya, gondolta, hogy zöldségre meg gyümölcsre mindenkinek szüksége van, közben azonban kitört az első világháború, Isonzónál gyomorlövést kapott, majdnem halálosan megsebesült, később vaskereskedést nyitott Budapesten, a Kálvin téren, arra számított, hogy szögekre meg kalapácsra mindenkinek szüksége van, de nem jöttek be a számításai, következett a második világháború, és senkit sem érdekelt, hogy nagypapa mi akart lenni. Érdekelnek a könyvek? Mi érdekelt először? Mert minden emberre az jellemző, ami érdekli. A gimnáziumban a fiúkat csak a lányok érdekeltek, csak erről beszéltünk, amikor egymás között voltunk tornaórák után, az öltözőben, ott ültünk a hosszú, sárga padokon, izzadtan, ez volt a nagy feladat, lányokat hódítani, megszabadulni végre a kisfiúk világából és átjutni a felnőttek világába, de persze közben úgy tettünk, mintha fontos lenne a kémia vagy a svédszekrényugrás, és amikor Vilhelm, az osztályfőnökünk, vagy Marfi, a kopasz, testes igazgató végigsétált a padok között és megkérdezte, hogy na, gyerekek, ki mi szeretne lenni, mindnyájan igyekeztünk komoly válaszokat adni, mert Marfi is komolyan kérdezte, vagy úgy tett, mintha komolyan kérdezné, de hát ez az élet lényege, a látszat és a valóság, én minden alkalommal azt feleltem, hogy gyerekorvos, mert ezt, meg ilyeneket szerettek hallani a tanárok, Vilhelm pedig dicséretképpen megveregette a vállam, nagyon helyes, Odze,, nagyon helyes. Nincs szebb annál, mint beteg gyerekeket gyógyítani. Gyerekeket gyógyítani vagy a híd korlátjára könyökölni, ilyesmi. Életcél, ahogyan apa fogalmazott. Valójában azonban mi érdekelt? Semmi. Ezen is sokat gondolkodtam, hogy kellene valami, ami érdekelhetne, valami, aminek az ember alárendeli az életét. Mert akkoriban sokat hallottam ilyesmiről. Alárendelte életét a munkásmozgalomnak. Hogyan lehet az életet bárminek is alárendelni? Az élet éppen azért élet, hogy azt semminek se rendeljék alá. Szakembernek lenni. Ez is milyen szép dolog lehetne. Tanulj szakmát. Györgyi néni, anya egyik barátnője laboráns volt, vérben, pisiben meg kakiban kutakodott, ez volt a szakmája. Ezt akartam? Nem, nem akartam laboráns lenni. Talán orvos? Mit tanulnak az orvosok? Megtanulják a betegségeket és megtanulják, hogy hogyan lehet a betegségeket gyógyítani. Ha lehet gyógyítani. A nátha ellen nincs orvosság, ezt mondta mindig Lőhr doktor, a körzeti orvos, amikor anya belázasodott és egy kendővel kötötte be a fejét. És vannak gyógyíthatatlan betegségek, amikor Zsiga bácsi egyszercsak kórházba került, mindenki azt mondta, gyógyíthatatlan betegségben szenved, senki sem mondta ki a családban azt, hogy rák, de az újságokban sem írták meg, ha egy híres ember rákos volt, csak annyit írtak, hogy hosszan tartó, súlyos betegség, ebből aztán mindenki értett, de ehhez sem volt sok kedvem, egész életemet betegek között tölteni, láttam egy fiatalembert egy Ford autóban, gyakran hajtott végig a Böszörményi úton, sötét öltönyt viselt és kihajtott nyakú fehér inget, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, néha ült a Rigó Jancsiban és Népsportot olvasott, ez tetszett volna nekem, ez a foglalkozás, ám nagymama lebeszélt róla, ez a férfi strici, mondta, aki nőket futtat, akkoriban nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelent, és valami atlétikai versenyre gondoltam, amit már láttam a margitszigeti Úttörő Stadionban, gyerekkoromban gyakran figyeltem Miska bácsit, a cipészt, amikor cipőt vittem hozzá javíttatni a Fény utcába. Miska bácsi egyedül dolgozott a kis műhelyében, ült egy zsámolyon, barna, foltos bőrköpenyben, rádiót hallgatott, rossz, fekete fogai között cigarettát tartott, ügyesen bánt a szerszámaival, mindent meg tudott csinálni, amit csak rábíztak. Nem érdekelte, kié a cipő, nem érdekelte, mennyi ideig viselték, megmondta, mennyit kér érte és mikor lesz kész, aztán elhelyezte egy polcon. Ez komoly szakma, gondoltam akkor, ez egy igazi, komoly szakma. Lehet, ezt is gondoltam, hogy akkor cipész leszek. Végülis nem szégyen.
-Szóval, mi akarsz lenni? – kérdezte anya türelmetlenül, amikor tíz éves lettem. Anya mindent türelmetlenül kérdezett, egyszerűen ilyen volt, nem értettem, hogy miért, de lehet, hogy ő sem értette. Egyik nap én voltam a szemefénye, sőt, az egész család szemefénye, másnap türelmetlen volt velem, mintha útjában lennék. Miért van ez?
-Nem tudom.
Ez nem tetszett anyának.
-Érettségi előtt állsz – figyelmeztetett. - Valaminek kell lennie az embernek. Valamivé válni kell.
-Szóval, mi akarsz lenni?
Hallgattam.
-Úgy nem lehet élni, hogy az ember nem tudja, mit akar. Mert a végén utcaseprő leszel – felelte anya akkor csalódottan. Mennyi baj van velem, erre gondolhatott. Aztán, szokás, szerint csak ültünk a konyhában némán, a nagy családi hallgatások színhelyén, vártam, amíg anya megelégeli ezt az üldögélést.
-Igen, utcaseprő – ismételte, de aztán szerencsére megelégelte az üldögélést.
Akkor néhány napig figyeltem is a utcaseprőket, hogy mit csinálnak, de semmi borzasztót nem találtam benne. Egész nap friss levegőn vannak, füttyögetnek a nők után, délutánonként a Fény utcai piacon főtt kolbászt ettek, sört ittak, nagyokat nevetgéltek, egymás vállát veregették, történeteket meséltek egymásnak a kalandjaikról. Oda is képzeltem magam közéjük, felnőttként, szakadt atlétatrikóban, micisapkában, ettem volna a főtt kolbászt, ittam volna a sört, nevetgéltem volna én is.
Korán kell kelni. Még mindig megéri.