Harminc éve nem jártam ott. Akkor még Leningrádnak nevezék, és egy poros, piszkos, rosszkedvű város volt. És mintha kicserélték volna. Virágzó, színes, jókedvű. Majd még visszatérek a dolgok elemzésére. Egy biztos: egy városon meglátszik, ha munkát fektetnek bele....

Abban a szerencsében van részem, hogy életem során igazi művészemberekkel is dolgozhattam. Szoktunk beszélni példamutatásról, de nem mindig tudjuk pontosan, hogy mit is jelent. Nekem ilyen példa Kaiser Ottó, akivel közös könyvet jelentettünk meg és aki megtanított arra, hogy mit jelent fotózni. Hogy mi is kell ahhoz, hogy az ember jó képeket csináljon. Sokan gondolják, hogy na, elmegyek, csinálok néhány fényképet, ám ezekből gyakran hiányzik az a mélység, amit csak ennek a hivatásnak a legnagyobb alakjai ismernek. Ő nem sietett, nem kapkodott, de nem is vesztegetett időt, nem beszélt sokat, de mindig elmondta, mire gondol, nem sütött el vicceket, de mindig könnyed volt, soha nem mondott banális igazságokat, de mindig tudta, mi a lényeges. Minden óra, amit vele töltöttem, örömmel töltött el. Kínában magam is igyekeztem sokat fotózni,  aztán, amikor a számítógép képernyőjén visszanéztem a képeimet, mindig arra gondoltam: te jó isten, mit gondolna erről Ottó?
Ezt nevezem példamutatásnak.

Ezekkel még adós vagyok.

Ma, Hirosima napján eszembe jutott, hogy nagyon szeretek Japánról írni. Sok országban jártam, sok országról szeretek írni, de Japán a nagy kedvenceim egyike. Megmagyarázhatatlan, aminthogy az is, hogy Orsi, egyik lányom miért szereti a citromfagylaltot. Meg talán azért is, mert sokan azt gondolják, hogy Japán valamikor olyan volt mint Kína, és Kína egyszer majd olyan lesz, mint Japán. Pedig két különböző ország, két különböző kultúra, meg másrészről az ilyen összehasonlítgatásoknak a világon semmi értelmük sincs. Mi magunk sem szeretjük, ha bennünket hasonlítanak össze más országokkal, de mi meg sokszor szeretünk összehasonlítgatni.

Tudom, hogy sokan nem szeretik a japánokat (sőt, ezt maguk a japánok is tudják), és erre biztosan sok ok van is, hiszen éppen olyan különleges nép, mint például a magyar, ám akik kijelentik, hogy „nem szeretem a japánokat”, azok megfosztják magukat az elfogulatlan megismerés örömétől.
Mit kell tudni Japánról?
Hogy tökéletesek akarnak lenni, és annak is akarnak látszani.
Meg azt, hogy őrjítően tiszták. Lakásokba, és a hagyományos szálloda, a ryo-kan területére cipővel belépni a legnagyobb udvariatlanságnak és modortalanságnak számít. A vendég az előszobában papucsot húz, ha pedig a fürdőt is felkeresné, akkor a lakás-papucsot fürdőszoba-papucsra cseréli. A higiénia és a tisztaságra való törekvésérzésem szerint nem csupán a felszín: ez valósággal áthatja az országot és minden polgára szinte ösztönösen törekszik a maximális tisztaság elérésére. Egyenruhás alkalmazottak egész nap törlik a mozgólépcsők gumikorlátjait, a repülőtereken önfeledten térden csúszó férfiak és nők szedegetik a maradványokat a padlószőnyegen, de nem ám csak tessék-lássék, mint máshol a világon, nem, hanem szinte szenvedélytől hevítve. A vonaton percenként jön egy takarító, sasszemmel kutat jegymaradványok vagy elhullajtott ételmaradékok után, vidéki kirándulóbuszunk pedig óránként állt meg, hogy az utasteret a sofőr és kísérője kitakarítsa. Látszott rajtuk, már alig várják, hogy megragadhassák a kis söprűt, a lapátot és a hordozható porszívót. Más dolgokban is ilyenek: ösztönösen törekszenek arra, hogy a legjobbak legyenek és szeretnék, ha ezt mások is elismernék. Büszkék, de látszólag alázatosak. Keményen és szorgalmasan dolgoznak, bíznak benne, hogy ezt mindenki elismeri, miközben önmaguk kissé szégyellik, hogy nem elég okosak és nincs bennük alkotószellem, de nem örülnek, ha ezt más is észreveszi. Mindent hatalmas lelkesedéssel és erőbedobással végeznek. Még szórakozni, enni és inni is csak így tudnak. Végtelenül udvariasak, ezért nem mondják ki, amit gondolnak, de azt szeretnék, ha olvashatnának egymás gondolataiban. Mindenre felkészülnek, elsősorban a legrosszabbra. A lakások falán riasztási terv figyelmeztet az állandó veszélyre: itt bármikor megmozdulhat a föld. A riasztási tervet minden lehetséges esetre kidolgozzák, tartalmaz olyan részleteket is, hogy a családtagok hol találkozzanak, ha megtörténik a baj és nincs hová hazamenni. Az iskolai tantermekben is található riasztási terv hasonló részletességgel. Imádják a rendet és mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy az országban rend legyen. Ideáljuk a yashashii, aki mindig szolgálatkész, előzékeny, figyelmes és engedékeny. Az igazi yashashii a világ minden kincséért sem szállna ki más előtt a liftből, de ragaszkodik ahhoz, hogy előtte mindenki más kiszálljon. Óhatatlanul is eszembe jut, hogy a kínaiak nem előzékenyek, nem figyelmesek, nem engedékenyek, abban a pillanatban, amikor kinyílik a liftajtó, egymáshoz préselődve nyomulnak ki, de ne azért, mintha mindenkinek fontos dolga lenne: ilyen a természetük.
Mások szerint persze Japán egyáltalán nem tökéletes, a japánok tökéletesség-mániájukkal csupán kompenzálják kisebbrendűségi érzéseiket. A Japán-szakértők szerint a japán lélek túlságosan bonyolult ahhoz, hogy megértsük. Én mindenesetre kedvező tapasztalatokat szereztem. Amikor még a nyolcvanas években ott jártam, szinte senki sem beszélt angolul, zavarban is voltak, amikor egy külföldit megláttak, és nem egyszer az eladók elbújtak az üzletben, a függöny mögött, amikor beléptem, nehogy megszólítsam őket. Korábbi látogatásaim során még Tokió belvárosában is igen ritkán találkozhat az idegen angol nyelvű feliratokkal. Néhány nap elteltével már meglehetősen magabiztosan mozogtam a Chuo-dóri nevű utcában fekvő szállodám környékén, a Kyo-bashi negyedben, sőt, egy alkalommal már jó helyen szálltam le a földalattiról is, amikor a Ginza központjába igyekeztem. Aztán egy pillanatnyi figyelmetlenség és megtörtént a baj: rossz mozgólépcsőn hagytam el egy hatalmas aluljárót és már fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok. Néhány percig megpróbáltam tájékozódni, azután beláttam, hogy a helyzetem reménytelen. Egy rendőrt szólítottam meg.
-Szumi maszen, Chuo-dóri va doko deszka?
Pillanatnyi sikeremet, amit a teljes kérdőmondat kimondása (Elnézést kérek, hol van a Chuo-dóri?) jelentett, azonnal eloszlatta a rendőr tekintete. Úgy nézett rám, mintha névnapi ünnepségre hívtam volna a hollóházi kultúrházba.
-Á – ennyit mondott, körülbelül azzal a hangerővel, mintha napok óta most eresztette volna ki először a levegőt a tüdejéből. Majd előkapta a rövidhullámú beszélőkéjét és hosszasan társalgott valakivel. A párbeszédet hallgatások szakították meg, időnként pedig annyit mondott:
-Haj.
Ez körülbelül megfelel az igen/nem, a hideg/meleg, a tűz/víz, a férfi/nő és a közel/távol szópáraknak. Ezt mondja egy japán, ha ért valamit és ugyanezt mondja, ha nem ért semmit, valamint ezt mondja, ha már órák óta süket a telefonkészüléke. Aztán befejezte a beszélgetést és mondott egy mondatot, ami szerény nyelvtudásom és a társalgási szótár alapján körülbelül azt véltem hallani, mintha egy sintóista szentély nyitva tartásáról tájékoztatna.
Mindenesetre vártam, hogy mi történik és ez – mint utólag megállapítottam – hiba volt. A japán gondolkodásmódot jól ismerő tokiói barátaim később elmondták: a rendőr vagy abban bízott, hogy ráunok a várakozásra és máshoz fordulok tanácsért, vagy abban, hogy eszembe jut az, amiről őneki egészen addig és azt követően sem volt fogalma. A japánok ugyanis nem szívesen vállalják egy idegen útbaigazításával járó felelősségét, sőt, ez kifejezetten nehezükre esik. Ilyenkor utasítást kérnek a központjuktól, de a központ sem szívesen vállal felelősséget, ezért aztán a megoldás változata a lehetőségek között nem szerepel.
Szóval hosszú ideig álltunk így egymással szemben, amíg végül arra hajtott egy rendőrautó. Az én rendőröm hosszú beszélgetést folytatott a jobb első ülésen elhelyezkedő kollégájával, aki a kapott tájékoztatást továbbadta az autó további utasainak.
-Eigo no hanaszeru hito o jonde kudaszaj – útikönyvem szerint ez azt jelenti, hogy talán egy angol nyelvet beszélő valakire lenne szükségem.
A rendőr felemelt tenyerével kérte, hogy ezen a ponton ne avatkozzak a kommunikáció kényes műveletébe.
Mintegy negyedórás társalgás után kiszállt az egyik rendőr a kocsiból, megigazította a sapkáját, amúgy hibátlan uniformisán kisimította a ráncokat, vízszintesen felemelte a karját, mint Toyama admirális, amikor az amerikaiak ellen adta meg a parancsot a támadásra, nagy levegőt vett és azt mondta:
-Masszugu – ami annyit jelent: egyenesen.
Udvariasan megköszöntem a tájékoztatást (arigato gozai masz),és elindultam a kijelölt irányba.
Öt perc múlva a Chu-dóri-n sétáltam.
Akkor meg mi volt ez a nagy izgalom?

Mindenek előtt: rendőrökre támadni a szememben nagyon súlyos bűn, gyakorlatilag az állam elleni bűncselekmény. Rendőrt szándékosan meggyilkolni pedig megbocsáthatatlan! Ma, 2010. augusztus 5-én délután még nem tudunk sokkal többet az alsóörsi eseményről, mint egy nappal korábban. Vajon jó ez vagy rossz? Szinte óránként szivárognak ki hírek, azután a cáfolatok, a ködös, pontatlanul megfogalmazott újságírói vélemények, és a jól ismert "a nyomozás érdekében további részleteket nem mondunk" sablon. Miután nem vagyok tisztában a nyomozás állásával, nem tudom azt sem megítélni, hogy a hallgatás, az elzárkózás - kommunikációs szempontból - most jobb-e, mint a nyitottság. Legalábbis mérlegelni kellene. A magyar rendőrségnek partnerként kell tekintenie a társadalomra, számítani kell együttérzésére és szolidaritására. Ezt azonban csak akkor tudja elérni, ha az ilyen kritikus pillanatokban csakugyan, igazi társként, bevonja a nyomozásba a lakosságot, megosztja gondjait, számít a segítségére. Mondjuk úgy, ha egy magasrangú rendőri vezető is megjelenik a médiában, elmondja azt, amit ilyenkor el lehet mondani, és nem csak szegény szóvivőre bízzák a szűkszavú közlemény elmondását. Érzésem szerint - fenntartva magamnak a tévedés lehetőségét állítom -  ez segít. Bevonni a társadalmat mindig jobban kifizetődik, mint kirekeszteni. Londonban töltött éveim során többször láttam, amint  hasonló esetekben szinte azonnal megjelent a televíziós csatornákban a Scotland Yard egyik vezetője, legtöbbször maga a rendőrkapitány, és munkatársaival együtt kérte a polgári lakosság segítségét. Vajon miért is? Mert a rendőr éppen úgy a "mi emberünk", mint a kapitányságé, ha bajban vagyunk, mindig azt kérdezzük: "hol a rendőrség?" Túl tehát az együttérzésen, javaslom: számítsanak ránk, bízzanak bennünk és mi is bízunk majd bennük...

Erről a városról nem lehet írni. Hong Kong egy érzés. Kultúrák olvasztótégelye. Egy londoni ismerősünk minden évben kétszer elutazott Hong Kongba és amikor megkérdeztem tőle, hogy mit csinált ott, azt felelte.
-Semmit.
Akkor még nem értettem. Az ember elmegy Hong Kongba és csakugyan nem csinál semmit. Jön-megy, felmegy a Csúcsra, lenéz a városra, szerencsés esetben látja a Victoria Harbour hullámain bucskázó kompokat, a karcsú felhőkarcolókat, a forgalmas utcákat, persze, máshol is van tenger, vannak felhőkarcolók, vannak forgalmas utcák, de ez más. Hong Kong ázsiai, európai és amerikai egyszerre. És mindenből a legjobb.
Hong Kong amúgy sok mindenről híres, a hírességek egyike a száz éves, környezetbarát, energiatakarékos sötétzöld villamos. Az emeletes kocsik népszerűek, megbízható sebességgel haladnak az örökké forgalmas utcákon. A sínpárok olyan közel vannak egymáshoz, hogy a szembejövő szerelvényekben utazók akár meg is érinthetnék egymást, de hát ilyesmi persze tisztességes Hong kong-i utasnak eszébe sem jut. Nekem nagy vágyam volt, hogy utazzak rajta, és hát, mint annyi álmom, ez is beteljesült. A szállodánkból térképem segítségével rövidesen meg is találjuk az első megállót, fel is szálltunk, és nagy örömmel utaztunk. Csak hát, ugye, az életről, ahogyan már megszokhattam, mindig kiderül, hogy bonyolult, Ázsiában pedig még bonyolultabb. Leszálláskor derül ki, hogy ezen a villamoson nincs jegy (amúgy nagyon is ésszerű), a viteldíjat, személyenként két hong kong-i dollár (amúgy nem sok, körülbelül negyven amerikai cent), a vezető melletti perselybe kell bedobni. Nem kell ellenőr, nem kell kalauz, a vezető nem őriz váltópénzt, műszak végén nem kell leszámolnia, azonnal mehet is haza a feleségéhez. Nagyszerű gondolat, majd megírom.
Na de a realitás: nálunk csak papír százdolláros van. Ott állunk az ajtóban, elől én, mögöttem Mari, utána Orsi és Kati, meg hát azok, akik szintén szeretnének leszállni. A vezető néz rám, én nézek a vezetőre. Hong Kongban vagyunk, ami azért Kína, tehát arról, hogy mondjuk, fizetés nélkül szálljunk le, szó sem lehet, váltópénze azonban senkinek sincs.
-Fizetek maguk helyett – ágaskodik a sorból egy egyszerű maláj asszony, szatyor van a kezében, takarítónőnek nézném, persze lehet, mondaná erre Mari, hogy atomfizikus, csak aznap éppen rossz-haj-napja van. Már nyújtja is a nyolc dollárt, a vezető bedobja az érméket a perselybe, mehetünk.
A megállóban hálálkodunk.
-Külföldiekkel előfordul – mosolyog és már el is tűnik a tömegben.
Másnap újra villamosozunk, a kompnál várjuk a szerelvényt, amikor hozzánk lép egy magas, középkorú férfi.
-Bocsánat – az angolsága hibátlan. – Nem tudják, hogyan kell fizetni a villamoson?
-Tudjuk – feleli Mari. – Két dollár, apróban.
A villamos éppen beállt.
-Csakhogy nekem nincs apróm.
-Majd én adok magának – és Mari már nyitja is a pénztárcáját.
Mondom: Hong Kong egy érzés.

Tiltások és engedések


A kínai KRESZ-ben ugyan számos szabályt rögzítettek (többek között azt is, hogy vezetés közben fogni kell a kormányt és ehhez hasonlók), ám a vezetői magatartás lényegében a kerékpár-kultúrára épül, az évtizedek során megsokszorozódott városi forgalom öntörvényű és önszerveződő, a rendőrök csak akkor mutatnak némi amatőr aktivitást, amikor baleset történik. Nem divat sem az irányjelző, sem a visszapillantó-tükör (a nők kizárólag sminkjük ellenőrzésére használják, ám csakis menet közben), nem néznek hátra és nem néznek oldalt sem, csak előre néznek, elvégre az a fontos, ami az ember előtt történik. Csak előre néznek. Ha van hely, mennek. Ha úgy látják, hogy előttük sok az autó, ellenben a mellékutca – bárhová vezessen is – üres, akkor arra mennek. A döntést azonnal meghozzák, elvégre a döntés akkor ér valamit, ha azonnal megszületik. Arra azért ügyelnek, hogy minél nagyobb legyen a forduló íve, minél több sávot kössön le és minél több járművet akadályozzanak a haladásban. A sebesség teljesen relatív és nem sávfüggő. Leglassabban a legbelső sávon kell haladni, lehetőleg valamerre irányjelezni, bár a jelzés nem zavarja a kínaiakat, pontosabban nem hisznek neki. Majd ha kanyarodik a haver, reagálunk, gondolják, de akkor meg már késő. Nem számít a jobbkéz-szabály, nem számítanak a sávfestések, nem érdekli őket a menetirány, ha éppen van egy kis hely, elindulnak szemben a forgalommal, azután majd csak lesz valami. Mindenki arra megy, amerre a legrövidebb és végülis lenne ennek egy természetes bája, ha a forgalom éjjel-nappal éppenséggel nem lenne olyan hatalmas, amilyen.

A rendőrök, mint írtam, nem szívesen avatkoznak a bonyolultabb forgalmi esetek tisztázására, és ere nyilván alapos okuk van. Ugyanakkor nagyon szigorú büntetés vár azokra, akik gyalogost vagy kerékpárost gázolnak, ilyen esetekben a gépkocsivezetőtől akár egy életre is elvehetik a jogosítványát, aki ezért aztán esetleg kénytelen lesz a pekingi használtirat-piacon egyet vásárolni magának. A kerékpárokon nincs sem világítás, sem prizma, mert a használata túl bonyolult lenne a helyieknek. Minek? A kínai biciklistát alapvetően nem érdekli, hogy őt látják-e vagy sem, ő sem nagyon nézelődik, keresi a legrövidebb utat és kész. Ha piroson kell átmenni, átmegy, ha a éppen zöld a lámpa, akkor azért egy kicsit tépelődik előtte. Nem fékez, inkább kerül, ha már kerülni sem lehet, akkor lepattan a nyeregből és várja, hogy a helyzet kitisztuljon. A helyzet persze nem tisztul ki, tehát indul tovább.

Igaz, nincs átkiabálás, nincs mutogatás, ha egy-egy külföldi mégis ilyesmire ragadtatja magát, a kínaiak felveszik a nem-értem-miről-beszélsz nézésüket. Vezetői magatartásukat ezenfelül jellemzi a mindenáron-csak-előre tudat, tolatni éppen ezért nem szeretnek, nem is tudnak, nem is akarnak. Nem szeretnek kitérni, elvárják a vele szemben haladótól, hogy engedjen utat, ám ő sem enged, mert miért ő engedne, akkor inkább az összeütközés. De legalább kiszámíthatóak: biztos, hogy senki sem ad előnyt, senki sem figyel, senki sincs tekintettel a másikra, ők a közlekedés többi résztvevőjét akadálynak tekintik, akit saját haladásuk érdekében le kell győzniük. Ha valaki ki akar fordulni egy mellékútról a zsúfolt főútvonalra, az habozás nélkül kifordul, ha valaki az autópálya legbelső sávjában húz kétszázzal, de megszólal a telefonja, azonnal a fékre lép és lelassít hatvanra, ha az autópálya fizetőkapujánál döbben rá valaki arra, hogy mégsem szeretne behajtani, akkor addig kushad a volán mögött, amíg a mögötte sorakozó negyven autó sorban kitolat, majd bocsánatkérés nélkül távozik, vagy mégis úgy dönt, hogy fizet és előrehalad. A már említett vakmerő biciklisták Peking széles útjain áramló hatalmas forgalmában araszoló autó- és autóbuszsorok között kacsáznak át, a nyeregben ülők tekerés közben újságot olvasnak, telefonálnak, esetleg szarufésűjüket halásszák elő a farzsebükből, a hatalmas rakományt szállító triciklik állhatatosan nyomulnak a szűk résekbe, na és ott vannak a gyalogosok, akik nem akkor indulnak keresztbe a tizenkét sávos úton, amikor éppen nem jön autó, hiszen autó mindig jön, tehát nem érdemes várni, hanem egyszerűen nekilódulnak. Gyerünk, gondolják, és elindulnak. Egész családok, nagymama a cekkerrel, nagypapa mankóval, apuka, anyuka karonülő gyerekkel, láncba fejlődve. És átérnek.

Hogyan is néz ki mindez a gyakorlatban?

A teherautó vezetője úgy dönt, hogy tolatni fog: eközben mobiltelefonján társalog és rádiót hallgat. De miután tolatni kell, nem gondolkodik közben, hiszen kétféle tevékenységet a kínaiak párhuzamosan nem szívesen folytatnak, és a teherautó a tolatás eredményeképpen egy ház falához nyomta a mögötte várakozó személygépkocsit. A személygépkocsi vezetője dudált ugyan, de hiába, a telefonbeszélgetés és a rádió együttes hangereje minden más hangot elnyomott a teherautó vezetőfülkéjében. Amikor aztán a teherautó nem tudott tovább tolatni, mert a személyautóból már csak egy szájharmónika méretű fémdarab maradt, a vezető mégiscsak hátranézett, hogy mi az isten lehet ott, és minden izgalom nélkül konstatálta, hogy mi is történt. Azon, hogy vajon ő hibázott-e vagy sem, nem gondolkodott el, mert a gondolkodás nem az ő dolga, az ő dolga a szállítás, jöjjön és gondolkodjon a rendőr, akit ilyetén helyzetekben azonnal értesíteni kell. Lekászálódott tehát a vezetőfülkéből, rágyújtott, megkínálta a személygépkocsi vezetőjét, aki idejekorán kiszállt összenyomódott járművéből, ő is rágyújtott, majd hívták a rendőrséget. Körbejárták az eseményt, hát ezt bizony jól elintézték, gondolhatták. Időközben a forgalmas főúton már több kilométernyi sor várakozott végtelen türelemmel, hiszen minden útvonalon sokan vannak, és mindenki tudja, hogy baleset esetén rögzített helyzetben kell megvárni a rendőrt. Pekingben sok a baleset, a rendőrnek idő kell, hogy megérkezzen, még az is lehet, hogy a teljes mértékben eltorlaszolt úton szeretne haladni, de hát ez, ugye, lehetetlen.

Amikor a rendőr mégis megérkezik, hasonlóképpen rágyújt, szemrevételezi az eseményeket és igyekszik véleményt alkotni és eldönteni, ki a felelős a baleset bekövetkezéséért. Ez nem könnyű feladat, a rendőr ezért a jegyzőkönyvbe többnyire azt írja be, hogy „részt vett a balesetben”, a többi a biztosító dolga.

A teljes foglalkoztatottság titka: a megfelelő munkakört kell megtalálni a megfelelő embereknek. Neki sikerült.