Ma, Hirosima napján eszembe jutott, hogy nagyon szeretek Japánról írni. Sok országban jártam, sok országról szeretek írni, de Japán a nagy kedvenceim egyike. Megmagyarázhatatlan, aminthogy az is, hogy Orsi, egyik lányom miért szereti a citromfagylaltot. Meg talán azért is, mert sokan azt gondolják, hogy Japán valamikor olyan volt mint Kína, és Kína egyszer majd olyan lesz, mint Japán. Pedig két különböző ország, két különböző kultúra, meg másrészről az ilyen összehasonlítgatásoknak a világon semmi értelmük sincs. Mi magunk sem szeretjük, ha bennünket hasonlítanak össze más országokkal, de mi meg sokszor szeretünk összehasonlítgatni.

Tudom, hogy sokan nem szeretik a japánokat (sőt, ezt maguk a japánok is tudják), és erre biztosan sok ok van is, hiszen éppen olyan különleges nép, mint például a magyar, ám akik kijelentik, hogy „nem szeretem a japánokat”, azok megfosztják magukat az elfogulatlan megismerés örömétől.
Mit kell tudni Japánról?
Hogy tökéletesek akarnak lenni, és annak is akarnak látszani.
Meg azt, hogy őrjítően tiszták. Lakásokba, és a hagyományos szálloda, a ryo-kan területére cipővel belépni a legnagyobb udvariatlanságnak és modortalanságnak számít. A vendég az előszobában papucsot húz, ha pedig a fürdőt is felkeresné, akkor a lakás-papucsot fürdőszoba-papucsra cseréli. A higiénia és a tisztaságra való törekvésérzésem szerint nem csupán a felszín: ez valósággal áthatja az országot és minden polgára szinte ösztönösen törekszik a maximális tisztaság elérésére. Egyenruhás alkalmazottak egész nap törlik a mozgólépcsők gumikorlátjait, a repülőtereken önfeledten térden csúszó férfiak és nők szedegetik a maradványokat a padlószőnyegen, de nem ám csak tessék-lássék, mint máshol a világon, nem, hanem szinte szenvedélytől hevítve. A vonaton percenként jön egy takarító, sasszemmel kutat jegymaradványok vagy elhullajtott ételmaradékok után, vidéki kirándulóbuszunk pedig óránként állt meg, hogy az utasteret a sofőr és kísérője kitakarítsa. Látszott rajtuk, már alig várják, hogy megragadhassák a kis söprűt, a lapátot és a hordozható porszívót. Más dolgokban is ilyenek: ösztönösen törekszenek arra, hogy a legjobbak legyenek és szeretnék, ha ezt mások is elismernék. Büszkék, de látszólag alázatosak. Keményen és szorgalmasan dolgoznak, bíznak benne, hogy ezt mindenki elismeri, miközben önmaguk kissé szégyellik, hogy nem elég okosak és nincs bennük alkotószellem, de nem örülnek, ha ezt más is észreveszi. Mindent hatalmas lelkesedéssel és erőbedobással végeznek. Még szórakozni, enni és inni is csak így tudnak. Végtelenül udvariasak, ezért nem mondják ki, amit gondolnak, de azt szeretnék, ha olvashatnának egymás gondolataiban. Mindenre felkészülnek, elsősorban a legrosszabbra. A lakások falán riasztási terv figyelmeztet az állandó veszélyre: itt bármikor megmozdulhat a föld. A riasztási tervet minden lehetséges esetre kidolgozzák, tartalmaz olyan részleteket is, hogy a családtagok hol találkozzanak, ha megtörténik a baj és nincs hová hazamenni. Az iskolai tantermekben is található riasztási terv hasonló részletességgel. Imádják a rendet és mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy az országban rend legyen. Ideáljuk a yashashii, aki mindig szolgálatkész, előzékeny, figyelmes és engedékeny. Az igazi yashashii a világ minden kincséért sem szállna ki más előtt a liftből, de ragaszkodik ahhoz, hogy előtte mindenki más kiszálljon. Óhatatlanul is eszembe jut, hogy a kínaiak nem előzékenyek, nem figyelmesek, nem engedékenyek, abban a pillanatban, amikor kinyílik a liftajtó, egymáshoz préselődve nyomulnak ki, de ne azért, mintha mindenkinek fontos dolga lenne: ilyen a természetük.
Mások szerint persze Japán egyáltalán nem tökéletes, a japánok tökéletesség-mániájukkal csupán kompenzálják kisebbrendűségi érzéseiket. A Japán-szakértők szerint a japán lélek túlságosan bonyolult ahhoz, hogy megértsük. Én mindenesetre kedvező tapasztalatokat szereztem. Amikor még a nyolcvanas években ott jártam, szinte senki sem beszélt angolul, zavarban is voltak, amikor egy külföldit megláttak, és nem egyszer az eladók elbújtak az üzletben, a függöny mögött, amikor beléptem, nehogy megszólítsam őket. Korábbi látogatásaim során még Tokió belvárosában is igen ritkán találkozhat az idegen angol nyelvű feliratokkal. Néhány nap elteltével már meglehetősen magabiztosan mozogtam a Chuo-dóri nevű utcában fekvő szállodám környékén, a Kyo-bashi negyedben, sőt, egy alkalommal már jó helyen szálltam le a földalattiról is, amikor a Ginza központjába igyekeztem. Aztán egy pillanatnyi figyelmetlenség és megtörtént a baj: rossz mozgólépcsőn hagytam el egy hatalmas aluljárót és már fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok. Néhány percig megpróbáltam tájékozódni, azután beláttam, hogy a helyzetem reménytelen. Egy rendőrt szólítottam meg.
-Szumi maszen, Chuo-dóri va doko deszka?
Pillanatnyi sikeremet, amit a teljes kérdőmondat kimondása (Elnézést kérek, hol van a Chuo-dóri?) jelentett, azonnal eloszlatta a rendőr tekintete. Úgy nézett rám, mintha névnapi ünnepségre hívtam volna a hollóházi kultúrházba.
-Á – ennyit mondott, körülbelül azzal a hangerővel, mintha napok óta most eresztette volna ki először a levegőt a tüdejéből. Majd előkapta a rövidhullámú beszélőkéjét és hosszasan társalgott valakivel. A párbeszédet hallgatások szakították meg, időnként pedig annyit mondott:
-Haj.
Ez körülbelül megfelel az igen/nem, a hideg/meleg, a tűz/víz, a férfi/nő és a közel/távol szópáraknak. Ezt mondja egy japán, ha ért valamit és ugyanezt mondja, ha nem ért semmit, valamint ezt mondja, ha már órák óta süket a telefonkészüléke. Aztán befejezte a beszélgetést és mondott egy mondatot, ami szerény nyelvtudásom és a társalgási szótár alapján körülbelül azt véltem hallani, mintha egy sintóista szentély nyitva tartásáról tájékoztatna.
Mindenesetre vártam, hogy mi történik és ez – mint utólag megállapítottam – hiba volt. A japán gondolkodásmódot jól ismerő tokiói barátaim később elmondták: a rendőr vagy abban bízott, hogy ráunok a várakozásra és máshoz fordulok tanácsért, vagy abban, hogy eszembe jut az, amiről őneki egészen addig és azt követően sem volt fogalma. A japánok ugyanis nem szívesen vállalják egy idegen útbaigazításával járó felelősségét, sőt, ez kifejezetten nehezükre esik. Ilyenkor utasítást kérnek a központjuktól, de a központ sem szívesen vállal felelősséget, ezért aztán a megoldás változata a lehetőségek között nem szerepel.
Szóval hosszú ideig álltunk így egymással szemben, amíg végül arra hajtott egy rendőrautó. Az én rendőröm hosszú beszélgetést folytatott a jobb első ülésen elhelyezkedő kollégájával, aki a kapott tájékoztatást továbbadta az autó további utasainak.
-Eigo no hanaszeru hito o jonde kudaszaj – útikönyvem szerint ez azt jelenti, hogy talán egy angol nyelvet beszélő valakire lenne szükségem.
A rendőr felemelt tenyerével kérte, hogy ezen a ponton ne avatkozzak a kommunikáció kényes műveletébe.
Mintegy negyedórás társalgás után kiszállt az egyik rendőr a kocsiból, megigazította a sapkáját, amúgy hibátlan uniformisán kisimította a ráncokat, vízszintesen felemelte a karját, mint Toyama admirális, amikor az amerikaiak ellen adta meg a parancsot a támadásra, nagy levegőt vett és azt mondta:
-Masszugu – ami annyit jelent: egyenesen.
Udvariasan megköszöntem a tájékoztatást (arigato gozai masz),és elindultam a kijelölt irányba.
Öt perc múlva a Chu-dóri-n sétáltam.
Akkor meg mi volt ez a nagy izgalom?