Nem mindig könnyű magyarnak lenni külföldön. A politikusoknak meg aztán még nehezebb. Legyen olyan, mint otthon? Vagy legyen más? Losonczi Pál, szegény, Indiában mindig attól rettegett, hogy rájön a hasmenés, a Delhi Futam, ezért semmit sem mert ennit és vécépapírt tartott a zsebében, Marjai József bőrkabátot csináltatott magának és tőlem kért pénzt hozzá (sosem adta meg), egy magyar miniszter Pekingben azt kérdezte tőlem, hogy a kormányvendégház pincérnői kaphatók-e és ha igen, mennyiért. Egyszer Antall Józseffel is utaztam együtt, különgépen, Londonba. Leszállás előtt végignézte a delegáció tagjainak cipőjét, hogy tiszták-e és a zoknijuk eléggé hosszú-e.

-Akinek kilátszik a lábszára, azt hazaküldöm – mondta.

Voltak más izgalmas magyarok is, elsőként Torgyán. Londoni kiküldetésem idején mezőgazdasági miniszter volt, mindenképpen szeretett volna hivatalos látogatásra kijönni Nagy-Britanniába, de a briteket nem izgatta különösképpen egy ilyen utazás, így mindig azt felelték, hogy keresik a megfelelő időpontot. Torgyán aztán ráunt a dologra és azt mondta, ő mindenképpen jön. Volt egy nagy tehénvásár London közelében, majd azt felkeresi és kész, nem kell neki hivatalos meghívás. Foglaltunk neki és kíséretének egy lakosztályt és néhány szobát az előkelő Hyde Park Hotelben, mégis adjuk meg, ami egy miniszternek jár. Egy nappal az út előtt felhívott a titkára, Botkán Béla.

-Szia, Gyurikám, milyen idő lesz Londonban?

-Nyár van, kiszámíthatatlan – feleltem. Lehet eső, de lehet meleg is.

-Ernyőt viszünk – felelte ő komolyan.

-És még annyit, hogy Angliában a sötét ruha még nyáron is szinte

kötelező…

-Torgyán úrnak saját öltözködési tanácsadója van, nem gond, de köszönjük

– mondta Botkán. Ezzel megnyugodtam, ám, mint sok esetben, nyugalmam alaptalannak bizonyult. Torgyán ugyanis fehér öltönyben, vörös ingben és fehér szalmakalapban érkezett.

Úgy festett, mint egy nyugdíjas porondmester.

-Látod – mondta Botkán -, kár volt aggódni…

Horn Gyulával némileg jobban jártam. Amikor ő külügyi államtitkár volt, én a delhi magyar kulturális intézetben dolgoztam, nem is voltam még külügyes, ám engem kértek fel a tolmácsolásra. Közismert volt, hogy nehéz ember, nem beszélt ugyan angolul, de szívesen beleszólt a tolmács munkájába. Ráadásul én sem voltam hivatásos tolmács, pedig az egy nagyon komoly szakma, kell hozzá a magyar és az idegen nyelv biztos szókincs ismerete és magasfokú összpontosítás. De hát nem volt más, a külügyesek rám bízták, bukjak meg én. Az első nap csakugyan tele volt feszültséggel, örökké rám szólt, hogy rövidebben, vagy hosszabban, néha úgy ült a tárgyalósaztalnál, mint valami durcás kisfiú. Este, a hivatalos vacsorán én tolmácsoltam a pohárköszöntőjét, ami kizárólag hosszú és önmagába visszaforduló körmondatokból állt, volt benne egy-két suta vicc is, de az indiaiak nem nevettek.

-Elbasztad – hajolt oda hozzám, miután leült.

Biztosan elbasztam, gondoltam és már azon tépelődtem, hogy új állás után nézek.

Másnap Agrába kirándultunk. Hornt mintha kicserélték volna, indulás előtt izgatottan sétálgatott a szálloda udvarán. Nagyon szerette volna már látni a Taj Mahalt. Amikor kiértünk az országútra, megpillantottuk az első igazi indiai teherautót, aztán a másodikat, mindegyik hátsó raklapjára

-Tudod, hány teherautó van Indiában? – kérdeztem. Hornnak persze sejtése sem volt, honnan is lehetett volna.

-Tíz millió – mondtam. – Most képzeld el, milyen nagy munka volt mindegyikre ráiratni a nevedet…

Horrnal később, Londonban találkoztunk, akkor miszterelenök volt, én pedig sajtótanácsos. Mindenképpen szerettem volna elérni, hogy felkeresse a Financial Times szerkesztőségét és találkozzon a vezető újságírókkal.  Keservesen ment az előkészítés, az angolok végig attól tartottak, hogy lemondja a látogatást, és aggodalmukban én magam is osztoztam. Még egy nappal korábban is csak legyintett.

-Nem szeretem az angolokat és nem szeretem az újságírókat. Ők sem

szeretnek engem, akkor minek menjek oda?

-Már megbeszéltük velük. Számítanak rá.

-Majd lemondjátok.

A nagykövet irodájában ültünk, hármasban. Konyakot ittunk.

-És miről beszéljek nekik? – kérdezte némi hallgatás után.

-Van egy ötletem – mondtam. – Egy hete jártál Moszkvában. Meséld el a találkozódat Jelcinnel. Az érdekli majd őket.

Horn hallgatott egy darabig. Nem szeretett engedni.

-Rendben – felelte végül. – Dohányozni lehet?

Hát erre meg én nem gondoltam.

-Megoldjuk – mondtam.

Tony Robinson, a rovatvezető ugyan elképedt, amikor a miniszterelnök feltételét másnap ismertettem vele.

-Mi sem könnyebb – mondta az angolokra jellemző öniróniával. – Csak a londoni tűzoltóparancsnok engedélye kell hozzá, de végülis van rá egy fél napunk.

A beszélgetés nagyon jól sikerült. Az angol újságírás legjobbjaiban nem kellett csalódnom. Igazi úriemberek voltak. Miután kijöttünk az épületből, kezet fogtunk a főszerkesztővel, beszálltunk az autóba.

-Na, jó voltam? – kérdezte Horn.

-Igen – feleltem. És csakugyan jó volt. Elmesélte a tárgyalásait Jelcinnel,

az ilyesmi biztos siker.

-Látod – mondta. – Még szerencse, hogy magamra hallgattam és eljöttünk.

De hogy bírják ki ezek egész nap bagó nélkül?

És rágyújtott.