Odze György

odzegyorgy

odzegyorgy

A magyar nyelv még további szépségei

2011. augusztus 14. - diplomatakomment
A rendőrségi szóvivők most már gyakorlatilag a média embereinek a munkáját végzik, feltehetően előre gondosan betanult mondatokat skandálnak, kérdésekre   nemigen válaszolnak, a régi jó "a nyomozás érdekében" kifejezés mögé bújva, elégedjen meg a néző vagy hallgató azzal, amit kap. . Szókincs ügyében ők sem élenjáróak, legutóbb egy prostituált őrizetbevételéről mondta egyikük, hogy "az állástalan hölgy". Azzal, hogy állástalan, talán egyetértenék...de hogy hölgy-e?

A magyar nyelv további szépségei

Hát igen, a szókincs. A választékos kifejezésmód. Ez is hiányzik. A televízió műsorvezetőnőjének kedvenc szava a "pici". Nagy szeretettel használja, általában olyan esetekben is, amikor éppen nem szerencsés, gondolom, nem gyötri magát, hogy alkalmasabb szavakat keressen. "Picit belenézünk a tudósításba". Ez sem jó. "Picit akkor beszélgessünk a nyárról". Ez sem jó. 
-Őn azért egy picit mesterszakács - mondja egy tapasztalt konyhafőnöknek, és még mosolyog is hozzá.
Ez a legrosszabb.  

Mindig csodáltam az ügyvédeket

Ezért aztán most is leplezetlen odaadással figyelem a Stohl-per kibontakozását, ami nem más, mint egy ügyvéd remeklése. Túl azon, hogy az ittasan és kábítószer hatása alatt balesetet okozó, majd áldozatait cserbenhagyó  színész-műsorvezetőt rávette egy országos előadókörútra, amelyiknek minden rezdülését országos televíziók követik lankadatlan áhitattal, a figyelmet most Pali bácsira, a karambol egyik áldozatára sikerült irányítania. Pali bácsi ugyan - a szakértő szerint - maradandó egészségkárosodást szenvedett és azóta nehezen jár, ám megfeledkezett arról, hogy a gépkocsit, amivel ütközött, nem egy egyszerű munkás- vagy tanárember vezette, hanem egy országosan népszerű és ismert személy. Ezért aztán a bulvárlapok fotósai és eddig vele rokonszenvező szomszédai most egyszerre azt kezdték el figyelni, hogy képes-e kapálni, vagy sem, és ha igen, akkor melyik lábára támasztja testsúlyát. Ha ugyanis képes kapálni, az azt jelenti, hogy nincs tartós egészségkárosodása, ezért megfeledkezhetünk arról, hogy Stohl ittasan és kábítószer hatása alatt vezette terepjáróját és ez már nem is az első eset, amikor ilyen  állapotában balesetet okoz. A fókuszba az ügyvédi fortély következtében Pali bácsi került, rajta most a világ szeme. Gyanítom, hogy lesznek újabb szakértők, akik majd megállapítják, hogy Pali bácsi akár elindulhatna a londoni olimpia rúdugró-versenyén is, annyira egészséges.  Még Stohlról is kiderülhet, hogy nem hagyta cserben áldozatait, csak rövidtávú amnéziában szenvedett, elfelejtette, hogy balesetet okozott, akkor pedig ejteni kell a cserbenhagyás vádját. Az amnézia persze részleges volt, mert barátnőjét nem felejtette el telefonon felhívni, hogy megkérje, vállalaja már át  azt a  balesetet, amit nem ő - Stohl - okozott. De hát az élet sok mindent produkál. Eszembe is jut most Johnnie Cochran ügyvéd egy mondata az O.J. Simpson-perben: "A kesztyű nem illik a vádlottra, ezért fel kell menteni őt.” Nos, mindnyájan emlékszünk rá, fel is mentették. Cochran és társai pedig hat millió dollárral lettek gazdagabbak. Úgyhogy semmin se csodálkozzunk... 

Ő is kikattant, avagy bíró a tetőn

Néhány napja írtam egy férfiről, akiről, miután lemészárolta a családját, egy szomszédja azt mondta: kikattant. Most ugyanezt írom arról a  polgári perekben ítélkező félmeztelen szegedi bíróról, aki egyszercsak, minden előjel nélkül felmászott egy háztetőre, fennhangon idézett a személyi igazolványából és a lakcímkártyájáról és a köztársasági elnökkel szeretett volna beszélni. Mi mást mondhatnék róla, minthogy "kikattant". Egyre többen leszünk így: egyszercsak elég lesz. És a dolog nagyon is megmagyarázható: bizonytalanság a világban, állandó változások Magyarországon, azok a törvények, amelyek eddig érvényesek voltak, holnap érvénytelen lesznek, azok a szabályok, amelyek szerint eddig éltünk, már nem érvényesek, életek, amelyek mögött évtizedes, megfeszített munka áll, ma nevetség tárgyai lehetnek, megélhetésünk, létünk egy cérnaszálon függ, az eligazoldási pontok már láthatatlanok. Mi marad? Mindig ez a kérdés. Marad-e valami? Megértem azt a bírót, aki végső kétségbeesésében valakihez szólni akart. Megértem, hogy a lakcímkártyája adataiból idéz. Hiszen az legalább biztos.

Hagyjuk inkább meghalni

Az amúgyis viharvert magyar államkassza újabb 2,5 milliárd forintnyi tőkeemeléssel reagált a magyar légitársaság siralmas helyzetére. Nem ez az első állami beavatkozás: a Malév legmodernebb kori történelme során szinte mindig ilyenekre szorult. Mint tudjuk, a  Malév 2007 után nem a magyar állam, hanem egy Airbridge nevű cég -  pontosabban orosz és magyar üzletemberek -, kezében volt. Természetesen a privatizáció nem segíthetett egy olyan vállalatnak, mely kiváltképp rossz struktúrával próbál boldogulni a hagyományos repülőtársaságok keserves versenyfutásában. A 2007-es magánosítást követően a vállalat kb. 100 millió dollárnyi banki adósságot halmozott fel, és a magyar adófizetők 25 milliárd forinttal kényszerültek visszaállamosítani a társaságot. Megmentésről és hosszútávú stratégiáról  azonban szó sincs. Ez csupán egy beteges mítosz rosszul kezelt klinikai halála. Miközben a Wizz Air - természetesen állami támogatás nélkül - 2010-ben 170 millió forint árbevételt jegyzett, többet, mint a Magyar Államvasutak, és majdnem annyit, mint a Szerencsejáték Rt. Akkor miért ölünk pénzt a Malévba? Pontosabban: miért ölik az én pénzemet a Malévba?

Kikattant, ennyi az egész

Ezt mondta egy zöld atlétatrikós, borostás, öregnek látszó középkorú, magyar férfi arról a szomszédjáról, aki bajonettel végezte ki a családját. Hétköznapi kijelentés volt, semmi drámaiság, semmi tragikum. Kikattant. Van ilyen. És mindnyájan kikattanhatunk, különböző társadalmi és etnikai szinteken, akár a saját környezetünket nézzük, a kis falut, ahol szinte mindenki munkanélküli és nyilvánvalóan még hosszú ideig munkanélküli is marad, akár a tényt, hogy ma, látva a reménytelen hitelszerkezeteket, egy millió adós küszködik visszafizetési gondokkal, akár a "Nagy Képet" nézzük, amin azt látjuk, hogy az európai felelős politikus döntése alapján az európai polgárok százmilliárd eurói  folynak át Görögörszágnak, akár Európa sorsát nézzük, ami valamikor még a reményeket  és a biztonságot jelentette számunkra. Bárhová nézünk is, most ugyanazt látjuk. Történt valami. Vagy túlságosan sok minden történt, túlságosan gyorsan. Nem értjük. Nem tudjuk érteni. Egy barátságos tekintetű, szőke norvég fiatalember egyszercsak kikattan és lekaszabol ártatlan fiatalokat egy nyári táborban. Az osló-i rendőrkapitány szerint "egyelőre nincs magyarázat". Pedig van. Ez a világ most bizonytalan, bizalmatlan, sok tekintetben kilátástalan, hiányoznak az elrugaszkodási pontok, az irányadó jelzők. Hogy mit szabad, és mit nem szabad. Ezért aztán kikattanunk, ennyi az egész. A zöldtrikós, borostás férfi megmagyarázta. Egyelőre nem vagyunk okosabbak.

A tricikli


Igazán nem szívesen írok már arról, hogy a kínaiak mennyi mindent találtak fel (többek között a napszemüveget is), de azért arról mégiscsak meg kell emlékezni, hogy időszámításunk előtt 2000-ben, ami azért meglehetősen régen volt, egy bizonyos Huang Di nevű császár lóvontatta szekeret rendelt a mesterembereitől, aminek a tetejére olyan szobrot szereltetetett, ami mindig Dél felé tekintett (a Dél Kínában kitüntetett égtájnak számít). A mesterek neki is láttak és rövidesen elkészült az alkotás, bármerre fordult is a kocsi, a szobor tekintete mindig a megadott irányba tekintett.
          Ezt tekintik ma a differenciálmű alapjának.
          Ugyanebben az időben foglalkoztak a kínaiak a háromkerekű kerékpár gondolatával is, az első példányokról korabeli rajzok is fennmaradtak.
          Mi Európában ugyanakkor 1898-ra tesszük a tricikli megvalósításának gondolatát, az ilyen járművet a Peugeot gyár készítette el két évvel később.
          Kína azonban a magáénak érzi a triciklit, elmondhatatlan mennyiségű ilyen jármű rója az utakat, végtére is környezetbarát (mondjuk, ez ott és most nem szempont), olcsó, és egy-egy darab szemlátomást húsz-harminc évig is kiszolgálja az üzemeltetőjét, miközben szinte semmiféle gondozást nem igényel, parkolási díjat sem kell fizetni érte.
          Megkönnyíti az életüket.

Nyári szünet

A magyar televíziózásban divat lett a hosszú nyári szünet. Június végén a műsorok jelentős része eltűnik a képernyőről. A műsorvezetők elköszönnek,  a szeptemberi viszontlátásra, mondják kedvesen. Helyükön "könnyű, nyári szórakozás" keresztnévvel felruházott olcsó minőségű filmeket sugároznak, amelyeket az archívumokból vagy filmgyári kukákból kotornak elő.  De mire fel ez a távolmaradás? A nézők nyáron is szeretnek televíziózni, a világban nyáron is történnek események. Én gyerekkorom óta szenvedélyes rádióműsor-tanulmányozó vagyok, és most, hogy számlálhatatlan csatorna közül is választhatok, különösen felháborít, ha  "aktuális politikai vitaműsorok" helyén ismétlésekkel találkozom. Valamikor még egy rövidke (ism.) rövidítéssel jelezték, hogy ne számítsak újdonságra. Kissé becsapottnak érzem magam, bár ez nyilván nevetségesnek hangzik egy olyan világban, amelyikben gyakorlatilag minden erről szól. Húsz évvel ezelőtt olvastam egy (hozzám hasonlóan csalódott) amerikai kommunikációs szakember megfogalmazását: azt mondta, hogy a televízióban a műsor csak arra jó, hogy valamivel kitöltsék a reklámok közötti időt. Ez most már nálunk is így van. Nyáron pedig még inkább. Nem baj. Jövőre újra megírom.

Kínai kapcsolataim: Öregek Játszótere

A hetven éves Lin bácsi reggel ötkor kel, megissza a teáját, majd átmegy a hetvennégy éves Cheng bácsihoz, és együtt lemennek az Öregek Játszóterére, hogy pingpongozzanak egyet. Amikor befejezik a mérkőzést, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól. Közben a hatvanéves Lin néni és a hatvanegy éves Cheng néni a közeli parkban piros kendőket lobogtatva tornamutatványokat mutat be további barátnőikkel. Miután kitornászták magukat, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól.

          Néha magam is át- meg átsétáltam ilyen játszótereken: megismerkedtem egy kedves öregúrral, akit mindenki csak Longnak szólított. Megkérdezte, honnan jöttem, és miután megmondtam neki, felcsillant a szeme, ó, hát ismer ő magyarokat, Klampárt, Berczik Zoltánt, Sidó Ferencet, Jónyer Istvánt, na, hát ennek meg én örültem, jó érzés az ilyesmit hallani Pekingben, a Chuoming park közepén. Nem játszunk egy meccset, kérdezte. Én amúgy öltönyben, nyakkendőben voltam, ahogyan az ember diplomataként öltözik, ő meg tornacipőben és melegítőben, de tekintettel a magyar kapcsolatokra mégsem mondhattam nemet. 21:2-re nyerte az első játszmát, 21:3-ra a másodikat, és 21:4-re a harmadikat, de akkor már kicsit kiengedett és a körülöttünk összeverődött közönségnek is játszott.

          Megköszöntem a mérkőzést, ahogy kell, egy lucskos kölcsöntörülközővel letöröltem a verítéket a homlokomról, felvettem a zakómat.

          -Hány éves? – kérdeztem.

          -Hetven – felelte.

          -Jó formában van – ismertem el.

          -Már nem vagyok az igazi - legyintett. -  A csúcson 1952-ben voltam, akkor nyertem világbajnokságot. Romlanak a reflexeim, pedig ebben a sportban az a legfontosabb…

 

süti beállítások módosítása