Néhány héttel később parlamenti küldöttség érkezett angliai tanulmányútra. Miután nyelvtudásuk a csekélynél is kevesebb volt és saját bevallásuk szerint még az amúgyis semmitmondó társalgási szintet sem érte el, külön kérték, hogy már a repülőgép ajtajában várja őket egy magyar diplomata, aki átsegíti őket az első nehézségeken. Hatan jöttek, az útlevélkezelő pultig nagyokat nevettek, viccelődtek, megjegyzéseket tettek az angol nőkre. A pulthoz érve aztán kezükbe adtam a Leszállási Kártyákat, kértem, töltsék ki a rovatokat.

         -Képviselők vagyunk, nekünk ez nem kötelező – mondta a delegáció vezetője, egy magas, testes férfi és egyetértést várva nézett társaira.

         -Nem töltünk ki semmiféle nyomtatványt – értettek egyet a többiek.

         -Márpedig ez mindenkire nézve kötelező – mondtam.

         Némi csend következett, amit aztán beleegyezés követett.

         A férfiak hosszasan tanulmányozták a rovatokat, ám a segítségem nélkül nem boldogultak. Nagy keservesen átjutottak a neveken, címeken, a szálloda nevét egy összegungyurgatott kis papírról bekönyvelték, ám az angliai utazás célja már megoldhatatlan feladatnak bizonyult.

         -Ide meg mit írjunk? – kérdezte tőlem a delegáció vezetője. – Te vagy a diplomata, neked kell tudnod.

         -Az a kérdés, miért jöttetek? – kérdeztem vissza.

         -Nyelvtanfolyam – hazudta az egyik  képviselő. –Azt mégse írhatjuk be, hogy turisztikázunk.

         -Akkor meg mi legyen? – tanakodott a másik.

         -Tanulmányozzátok a brit parlament munkáját, az jó? – kérdeztem.

         -Az jó, de hogy van ez angolul?

         Ezt is megoldottuk.

-Na, és van itt még egy rovat – jelezte egy alapcsony termetű, fiatal

képviselő. – Azt írja: sex. Ide mit írjunk?

         Mindenki rám nézett. Hiába, kényes ponthoz érkeztünk.

         -Hát ide azt kell beírni, hogy egy héten ki hányszor.

         -De ehhez meg mi közük?  – háborodott fel a delegáció vezetője.

         -Ezek az angolok mind ilyenek. Perverzek – szögezte le a kis alacsony.

         -Rendben, beírjuk – döntött a delegációvezető. – De azt egyeztessük,  hogy csak az otthoniakat, vagy a vendégszerepléseket is?

         Jót nevettek.

         -Még szerencse, Gyurikám, hogy velünk vagy – mondták, volt egy kis vállveregtés is,  azután elindultunk együtt, további kalandok felé.

(Részlet a Diplomáciai Körök című könyvből) 

Sokak szerint a brit repülőtereken és a kikötőkben dolgozó Bevándorlási Tisztviselők (Immigration Officer) a legellenszenvesebb és legmerevebb fickók (és lányok) Nagy-Britanniában. Tény, hogy hatalmuk végtelen és megfellebbezhetetlen. Ha ők azt állítják, hogy az utas nem léphet be az országba, akkor ezt semmiféle nagykövetségi érvelés vagy könyörgés meg nem változtathatja. Londoni éveim során természetesen nagyon sok alkalommal tapasztalhattam, hogy ezek az emberek igen képzettek, majdnem tökéletes biztonsággal szűrik ki azokat az érkező utasokat, akik csakugyan különböző hátsó szándékokkal érkeznek, ugyanakkor hajlamosak arra is, hogy olykor humorosan fogják fel munkájukat.

Egy alkalommal a nagykövet engem küldött ki a repülőtérre, hogy fogadjam a miniszteri beosztásából éppen felmentett Bokros Lajost, akit egy előadásra hívtak meg egy angol egyetemre. Diplomáciai igazolványommal többnyire a repülőgép ajtajában fogadtam az érkezőket, onnan kísértem át őket a hatalmas repülőtér tekervényes folyosóin a rettegett Bevándorlási Tisztviselők pultjaihoz. Amikor Bokros került sorra, a Tisztviselő, egy középkorú, karvalyorrú férfi alaposan, sőt, némi gyanakvással böngészte át az útlevelet és az úgynevezett Leszállókártyát, aminek számtalan rovatát mindig pontosan kellett kitölteni.

          -Nem írta be a munkahelyét – jegyezte meg a férfi Bokrosra nézve. Tudtam, hogy ez végzetes lehet és éppen megszólalni készültem, Bokros azonban megelőzött.

          -Munkanélküli vagyok – felelte angolul.

          A karvalyorrú rám pillantott.

          -Így, sajnos, nem engedhetem be az országba…- mondta. Azt ugyan  nem értette, miért fogad egy nagykövetségi diplomata egy egyszerű munkanélkülit, és ez nyilván enyhítő körülménynek is számított, mert megkérdezte.

          -Mi volt a korábbi munkahelye?

          -Miniszter voltam – mondta Bokros szemrebbenés nélkül.

          -Csakugyan? – vonta fel a szemöldökét a tisztviselő. – Éspedig milyen miniszter?

          -Pénzügyminiszter. De lemondtam.

          -Gratulálok, uram – csapta bele az útlevélbe jókedvűen a “Beléphet” bélyegzőt a férfi. – Érezze jól magát Nagy-Britanniában.

Tíz éves voltam, amikor apám először megmutatta a Külügyminisztérium épületét. Ő akkor Delhiben dolgozott, a kereskedelmi kirendeltségen, éppen jöttünk haza szabadságra és egy csomagot vitt be Kormos elvtársnak. A portán várakoztunk, közben fekete öltönyt és galambszürke nyakkendőt viselő férfiak jöttek-mentek körülöttünk komoly arccal. Végre megjelent Kormos elvtárs is, ő is fekete öltönyt és galambszürke nyakkendőt viselt, apámmal kedvesen üdvözölték egymást,  szervusz, szervusz, alacsony férfi volt ez a Kormos, arca vörös, fogsora hibás, nevetése harsány. De fontos elvtárs volt, ő is Delhiben dolgozott, a nagykövetségen, első titkárként, és ő is szabadságon volt, Budapesten. Miféle szabadság ez, kérdeztem magamtól, hogy mindenki a munkahelyén van, de hát tíz éves voltam, az efféle dolgok nem rám tartoztak. Akkoriban amúgy a gyerekek személyiségfejlődésével nem is törődtek annyit, mint manapság, mikor utaztok vissza, kérdezte Kormos elvtárs, és ti, kérdezte apám, szervusz, kisöreg, így köszönt el tőlem Kormos elvtárs, még a vállamat is megveregette. Jó dolog lehet diplomatának lenni, gondoltam. A nagykövetség a zsúfolt és zajos Pusa Road egyik villájában működött, udvarán ott lengett a magyar zászló, az udvaron ott állt a fekete, nagyköveti Mercedes, amit a gépkocsivezető, Gurnam Singh egyre csak csiszitolt. Amikor apámnak ott volt dolga és magával vitt, csak álltam és néztem. Csodálatos világ, gondoltam. Nem is mesés, egyenesen álomszerű volt: séták a pálmafák alatt a decemberi napsütésben, az utcán ökörfogatok, kígyóbűvölők, majomtáncoltatók, az étteremben sötétbőrű, csillogó fogsorú pincérek szolgálták fel az ebédet, kezet nyújtottak minden találkozásnál, a mennyezeten pörgettyűk zúgtak. Szeretem Indiát, írtam haza első levelemben nagymamának. És szeretem az iskolát is, ahol kényeztettek, mint egyetlen európait, büszkék voltak rám, én pedig meséltem nekik Magyarországról. 

Budapest nagyváros a Duna-partján. Pest és Buda.

Nem lehetett vitás, hogy Rupert Murdoch ausztrál médiavezér és fenegyerek tevékenysége előbb-utóbb hatással lesz a magyar médiára is. „There must be a story” – azaz történetnek lennie kell, másképpen a médiatermék eladhatatlan.

         Nyilván valami hasonlóra gondolt Barczai Gabi, a TV2 Napló műsorvezetője, amikor – már ez is országunk és a média színvonalát jellemzi – kukoricatolvajokat szeretett volna leleplezni a vasárnap esti magazinműsornak. Miután kukoricatolvajlás éppen nem adódott a környéken, úgy gondolta, hogy egy mezőőr bevonásával ő maga szervez egyet. Ez sikerült is, némi készpénzért néhány falusi legény vállalta, hogy úgy tesz, mintha kukoricát lopna. Az akció sikeres volt, a mezőőrt  sikerült lopás gyanújába keverni.  Barczai Gabi megcsinálta az ál-riportot, főszerkesztőjének, Vujity Tvrtko-nak nagyon tetszett, mert elragadtatva mondta, hogy „Én ilyet még nem láttam”. Nos, ha ő, a műsor főfelelőse tudott a kis cselfogásról, akkor az baj, ha nem tudott, az még nagyobb baj, ha pedig nem is tűnt fel neki, az a legnagyobb baj. Közben a rendőrség egyszercsak akitivizálta magát, amennyiben  azt tette, amit egy rendőrségnek ilyenkor tennie kell: megkereste a három "tolvajt", hiszen jogosan vélhették úgy: bűncselekményről van szó, amit a média leplezett le. A kihallgatás során azonban kiderült, hogy a három "kukoricatolvaj" a helyi vízmű alkalmazottja, éppen a forgatás helyszíne közelében dolgoztak, és nem a mezőőr kérte meg őket a terménylopás eljátszására, hanem a stáb, s ezért ezer-ezer forintot fizettek nekik. Kevés pénz, de a szerep is kicsi. Ráadásul se smink, se büfé, de azért elvállalták. Az ember azzal keres pénzt ma Magyarországon, amivel tud. Amikor aztán kiderült az igazság, Barczai Gabit kirúgták a csatornától.

Persze, látszólag jogosan. Csak hát a magyar média csatornáin látható történetek nagyrésze hamis, hazug vagy kitalált, a riportokban megszólaló férfiak és asszonyok többnyire hazudnak vagy mellébeszélnek, tudják ezt a médiamunkások és tudja ezt a közönség is. És szokás szerint senki sem osztozik a felelősségben. Ahogyan már megszoktuk.

         Szóval nincs ezzel a kukoricalopásos történettel semmi baj.  Kicsit piti, de legalább magunk hoztuk össze.

Annyit bántják szegény biztonsági őröket: csupa rossz hír szól róluk. Erőszakosak, kemények, olykor  brutálisak. Most azonban, amikor autóstolvajok törtek be egy győri bevásárlóközpontba, az egyik őr nem hallotta, amint a Volkswagen áttörte az üvegajtót, sőt nem is látta, mert nyilván nem a biztonsági kamera képernyőjét nézte, társa pedig éppen a vécén volt. Ez azonban most igazi jó hír. Most kiderült, hogy a biztonsági őr is (lehet) ember.

Nem lehet vitás, hogy Rupert Murdoch ausztrál médiavezér és fenegyerek tevékenysége előbb-utóbb hatással lesz a magyar médiára is. „There must be a story” – azaz történetnek lennie kell, másképpen a médiatermék eladhatatlan.

         Nyilván valami hasonlóra gondolt Barczai Gabi, a TV2 Napló műsorvezetője, amikor – már ez is országunk és a média színvonalát jellemzi – kukoricatolvajokat szeretett leleplezni a vasárnap esti magazinműsornak. Miután kukoricatolvajlás éppen nem adódott a környéken, úgy gondolta, hogy egy mezőőr bevonásával ő maga szervez egyet. Hát ez ma a média. Ha nincs esemény, majd megcsináljuk az esemény látszatátz. Ugyan, mi a különbség? Ez sikerült is, némi készpénzért néhány falusi legény vállalta, hogy úgy tesz, mintha kukoricát lopna. Az akció sikeres volt, a mezőőrt azonban sikerült lopás gyanújába keverni.  Barczai Gabi megcsinálta az ál-riportot, Vujity Tvrtko-nak nagyon tetszett, mert elragadtatva mondta, hogy „Én ilyet még nem láttam”. Ha a főszerkesztő tudott a kis cselfogásról, akkor az baj, ha nem tudott, az még nagyobb baj, ha pedig nem is tűnt fel neki, az a legnagyobb baj. Közben a rendőrség egyszercsak akitivizálta magát, amennyiben  azt tette, amit egy rendőrségnek ilyenkor tennie kell: megkereste a három "tolvajt", hiszen jogosan vélhették úgy: bűncselekményről van szó. A kihallgatás során azonban kiderült, hogy a három "kukoricatolvaj" a helyi vízmű alkalmazottja, éppen a forgatás helyszíne közelében dolgoztak, és nem a mezőőr kérte meg őket a terménylopás eljátszására, hanem a stáb, s ezért ezer-ezer forintot fizettek nekik. Kevés pénz, de a szerep is kicsi. Ráadásul se smink, se büfé, de azért elvállalták. Az ember azzal keres pénzt ma Magyarországon, amivel tud. Amikor aztán kiderült az igazság, Barczai Gabit kirúgták a csatornától.

Persze, látszólag jogosan. Csak hát a magyar média csatornáin látható történetek nagyrésze hamis, hazug vagy kitalált, a riportokban megszólaló férfiak és asszonyok többnyire hazudnak vagy mellébeszélnek, tudják ezt a médiamunkások és tudja ezt a közönség is.

         Szóval nincs ezzel a kukoricalopásos történettel semmi baj.  Kicsit piti, de legalább magunk hoztuk össze.