A mi családunkban sokat beszéltek a borzalmakról, nagymama anyával gettóban Pesten, nagypapa Bergen-Belsenben, a legtöbb borzalomban azonban kétségtelenül nagynénikémnek, Klárinak volt része Ravensbrückben, az egyik leghírhedtebb koncentrációs táborban, ahol még orvosi kísérleteket is végeztek, rajta, amiért aztán későb nem is lehetett gyereke, ráadásul ő éppenséggel megmenekülhetett volna a borzalmaktól, de rosszul párosította össze a jellemet a körülményekkel, nem tudta, hogy a jellemnek csak akkor van értelme, ha bizonyos körülményekkel párosul, ő akkor is erkölcsösen akart viselkedni, amikor megengedhette volna magának, hogy ne viselkedjen erkölcsösen, az volt a kérdés, hogy vajon jobb-e méltósággal a halálba menni, Klári szerint semmi sem fontosabb a méltóságnál, még az élet sem, annál a vállalatnál, ahol akkor mint fiatal gépírólány dolgozott, volt egy nem zsidó, de nem is nőtlen főmérnök, Komronczy, akinek nagyon tetszett Klári, néha hazakísérte és udvarolni is próbált, szeretem magát, mondta neki egy városligeti padon és a kezét is megfogta, de Klári visszahúzta a kezét, mert ennél tovább, minthogy egy városligeti padon üldögéljen egy nős férfivel, nem volt hajlandó elmenni, aztán akkor, amikor már mindenki tudta, hogy a zsidókat elhurcolják és kezdődnek az igazi borzalmak, igen, már mindenki tudta, legfeljebb sokan úgy tettek, mintha nem tudnák, a férfi egyszercsak azt mondta Klárinak, hogy válik a feleségétől, és hajlandó lenne Klárival elmenni Portugáliába, onnan pedig tovább, hajóval az Egyesült Államokba, Klári azonban azt felelte, hogy mások boldogtalansága árán ő nem akar boldog lenni, valamint nem szeretné összekeverni a történelmet az érzésekkel, és sajnálatból senki se vigye őt Portugáliába, ez nem sajánálat, tiltakozott Komronczy, ez nem sajnálat, kérem, Klárika, ez szerelem, és egyáltalán nem baj, ha az ember keveri a történelmet az érzésekkel, mert az egész világ össze van keveredve, már a vonatjegyeket is megvette Lisszabonig, ott várt Kláriék kapuja elött a taxival, hogy akkor indulnának, Klári azonban hajthatatlannak bizonyult, az ember nehéz időkben se engedjen az erkölcsi elveiből, mondta, majd elhurcolták Ravensbrückbe.
És később sem engedett soha. Kemény volt és elszánt, soha nem panaszkodott, nem beszélt a borzalmakról, amiket átélt, nem veszekedett senkivel. Nem veszekedett a férjével, Lupovitz-cal, aki sokszor szigorú volt vele és igazságtalan, nem veszedett nagymamával, aki házsártos volt és visszaélt a szeretetével, és nem veszekedett velem sem, pedig keveset törődtem vele, amikor pedig külföldön voltunk, soha nem írtam neki, pedig mindig megígértem, minden nap megnézte a postaládáját, türelmesen várta a levelemet, ami soha nem érkezett meg, soha nem volt egy haragos pillanata sem a gyerekeimmel sem, úgy volt velük, mintha a sajátjai lennének, és persze, a sajátjai is voltak.
Miután Lupovitz meghalt, egyedül maradt, nemigen tette ki a lábát a lakásból, egész nap olvasott és zenét hallgatott, vonakodva jött el hozzánk is, azt mondta, nem akar zavarni, butaság, Klarissz, mondta neki Balázs, amikor kamaszkorában titokban feljárt hozzá cigarettázni, és kisfiúsan átölelte a vállát, butaság, bennünket soha nem zavarsz.
Aztán most, évekkel a halála után, egyszercsak álmodtam vele. Magam is meglepődtem, hogy milyen pontosan emlékeztem a részletekre. Nem hiszek az álmokban, és nem is szeretek mesélni róluk, de azért ez más. Azt álmodtam, hogy egy hideg téli napon vár a kapu előtt, ahol lakott, az Ugocsa utcában, sápadt, kendőt visel, kezében egy kis papírt tart.
-Azért felírtam neked a titkos telefonszámomat. Hívjál fel, ha egyszer szükséged lenne rám.
És ezzel eltűnt.
