Ezért is szeretjük ezt az országot. Mentális kalandpark. Semmi sem olyan, amilyennek látszik. Az ember  jegyet vált a Libegőre (fotó: Uzoni Balázs), amit a pénztáros tollal azonnal két helyen is átjavít: 2012 helyett 2013 lesz az érvényesség, valamint ötven forinttal emeli is az árat. Az úgynevezett kedvezményes jegynél ez azonnal tíz százalék. Mégis, hogy képzeli? Szomorú tekintet, ez van, erre kapott utasítást a főnökeitől. Tessék megnézni a honlapot. Lehetne, persze, vitatkozni, csakhogy a gyerekek már indulnának a havas lejtőkre. Meg aztán nem is csak az ötven forint. Hanem ez az egész...

Finn szauna sapka, amit a légkamra elhagyásakor kell viselni, nehogy a fejbőr megfázzon. Finom posztóból készül, hátul nyakvédő. Ügyesen két színűre festették, hogy az elfogyasztott jelentős mennyiségű alkohol elfogyasztását követően is helyesen illeszthető legyen a fejtetőre.
Műanyag, NDK-szagú és mintázatú  kalap finn turisták dél-európai utazásához. Garantált fejbőrizzadás, állítható műbőr kalapszalag.

Finn titkosrendőr-sapka, külön gyanakvás-tekintettel.

Aznap az Állatkertbe kellett menni és én nem szerettem az Állatkertet. Csak mentünk a szüleimmel a ketrecek között, fulladoztunk a madárházban, vártuk, hogy kidugja a fejét a medve a barlangból, de nem dugta ki, hiába vártunk.  Unatkoztam. Ne csoszogj, szólt rám anyám, pedig tudta, hogy akkor csoszogok, amikor unatkozom. És ne túrd az orrod.
-Most más lesz - mondta anyám, amikor aznap felébredtem. - Felveheted az új rövidnadrágodat és megetetheted Bambit, a kis őzikét.
-Nem szeretném megetetni - feleltem.
-De Bambi azt szeretné, ha te etetnéd meg.
Gyenge hazugság volt, de ha  anyám elhatározott valamit, nem volt mit tenni. Felvettem az új rövidnadrágomat, elmentünk az Állatkertbe,  megetettem Bambit. Utána egyedül elmentem pisilni, végtére is nagyfiúnak számítottam magam. A kis épület előtt két állatgondozó cigarettázott. Ők is rövidnadrágot viseltek, pedig felnőttek voltak és szőrös volt a lábuk. Na mi van, öcsi? Tőlük hallottam, hogy az őzikét nem is Bambinak hívták, nem is akarta, hogy én etessem meg, csak fizettek a szüleim, hogy lefényképezhessenek. És milyen ügyetlen volt, ahogy tartotta azt a cumisüveget!
Azért nagy csalódás volt ez nekem.  Még csak öt éves voltam.

Pedig Dácinak nem is volt jókedve. Előző nap érkezett meg Balázs,  és egy amolyan apa-fiú kerékpározás közben nagyot bukott az egyik kanyarban. Aztán mégiscsak elindultunk, Pekingtől kilencven kilométer Mutianyu, amikor pedig felértünk a kilátóhoz, és végignézett a Nagy Falon, elállt a lélegzete. Na, Dáci, ehhez mit szólsz? Reméltem, hogy tetszik neki. Az unoka nem könnyű műfaj, ott a nagy veszély, hogy egyszercsak megunják az öregeket, miközben mi azt képzeljük, hogy szórakoztatóak vagyunk. Útközben még találkoztunk egy csoport szerzetessel, kölcsönös hajlongással üdvözöltük egymást, mintha osztálytársak lettünk volna. Viccesek, jegyezte meg Dáci. Akkor most egy fényképet. Dáci nem is akarta, ott van még a homlokán a seb, mondta, majd inkább máskor, de aztán csak rábeszéltem.
-Most mit csináljak? - kérdezte.
-Csinálj úgy, mint a szerzetesek - feleltem. 
Hát így készült el a kép. Jó nap volt, mindnyájan élveztük.

Ez az angol királyi család repülőgépe. A feljáró lépcső kicsit keskeny, de hát az angol királyi család tagjairól közismert, hogy edzettek és kedvelik a kihívásokat. Londoni diplomataként abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Göncz Árpád akkori köztársasági elnök kíséretének tagjaként magam is utazhattam ezen a gépen Glagow-ba. A fontos emberek a gép első részében berendezett szalonban, a kevésbé fontos emberek a hátsó utastérben, közönséges repülőüléseken. Reggelit is felszolgáltak a légierő egyenruhájába öltözött fiatalemberek, sonkás és sajtos szendvicset, hozzá pedig kávét a királyi család címerével díszített csészében. A szendvicsek szárazak voltak, a sajt leginkább egy radírgumira emlékeztetett, a kávé pedig langyos és keserű.
-Ízlett a reggeli, uram? - kérdezte az egyenruhás fiatalember, bizonyos Blackwist őrmester, amikor elvitte a királyi család címerével díszített tálcát.
-Nem ízlett - feleltem. - A sajt radírgumira emlékeztetett, a kávé langyos volt és keserű.
-Őszintén sajnálom, uram - mondta az őrmester és a tekintetéből kiolvastam, hogy csakugyan őszintén sajnálja. - Mindent a légierő szabálykönyve szerint készítünk. A királynő is ezeket fogyasztja, amikor velünk repül.
Nem sokkal később megkezdtük az ereszkedést Glasgow repülőterére. Kiszálláskor Blackwist is ott állt a keskeny lépcső alján, tisztelgett a távozó utasoknak.
-Remélem, uram, azért legközelebb is velünk repül - mondta majdnem mosolyogva.
Biztosítottam, hogy úgy lesz.

Királyi kiszolgálás

Életem első BMW-je

Négy éves voltam, 1953-ban, amikor apukám a Magyar Kereskedelmi Kamara főtitkára volt, és akkor mint fontos embernek, járt szolgálati gépkocsi. Akkoriban azonban az országnak még nem ment annyira jól, mint manapság, kevesebb volt a luxus, kevesebb az előkelőség, így a szolgálati gépkocsi egy 1936-ban gyártott BMW 335 mintájú autó volt. Motorja gyakran meghibásodott, alkatrészekről álmodni sem lehetett, a fűtés bekapcsolásakor gyakran füst tört ki a műszerfalból, rádiójának állomáskeresője elakadt. Egyik ablaktörlője egyszer útközben elveszett, nem is tudták pótolni. Gépkocsivezetőnk, Wolf elvtárs több időt töltött az autó alatt, szerszámokkal a kezében, mint a kormány mögött. De hát mégiscsak BMW volt...