Ilyennek képzeltem Finnországot? Először ilyennek is láttam. Természeti szépségek, csillogó tavak, véget nem érő zöld fenyvesek. Jellegtelen, gondozott városok, menetrend szerint közlekedő villamosok. Tisztaság és rendszeretet. A finnek nem lopnak. Miért nem? Mert úgy tanulták, hogy nem viszik el azt, ami nem az övék. Nem várják a borravalót, mert úgy tanulták, hogy minden terméknek és szolgáltatásnak azért van ára, hogy annyit fizessenek érte, amennyibe kerül. A fodrász vagy az orvos megdöbbenne, ha a zsebébe dugnának egy bankjegyet. Pontosak, és mástól is azt várják, hogy pontos legyen. Ha nem vagy pontos, telefonálj, hogy nem leszel pontos. Nem avatkoznak mások dolgába és azt sem szeretik, ha valaki az ő dolgukba avatkozik. Mindenkinek van saját dolga, foglalkozzon azzal. Rendszereik azonban túlszabályozottak, ezért olykor ők maguk is rugalmatlanok. Válságos helyzetekben fegyelmezettek, összetartóak és igénytelenek, máskülönben azonban individualisták, nem avatkoznak ugyan más dolgába, de sokszor közönyösek is mások gondjai iránt. Nem panaszkodnak, nem reklamálnak, mindent szabályt betartanak, látszólag törekszenek a kompromisszumokra, ám főleg azért, mert ez elrejtheti a véleménykülönbségeket is. A rendnek és a szabályok betartásának nagy ára van: egyre többet isznak és egyre több a családon belüli erőszak.
A finnek amúgy mindenen túltesznek és szeretnének is túltenni. Ott élnek, Európa végében, keresik a helyüket, és ebben a túltevésben találták meg a lehetőséget. Tisztábbak, pontosabbak, alaposabbak, mint mások, vagy legalábbis tisztábbnak, pontosabbnak és alaposabbnak szeretnének látszani. Senki sem olyan pontos, mint ők és senki sem akar olyan pontos lenni. Egy este hat órára meghirdetett fogadásra már fél hatkor elkezdenek gyülekezni, kint állnak a kapu előtt, akár esik a hó, akár tűz a nap. Háromnegyed hatkor már annyian vannak, hogy be kell engedni a vendégeket. Hat órakor teljes a mezőny. A fogadás akkor ér véget, amikor egyértelművé válik, hogy már nincs több alkohol a látómezejükben. Senki a világon nem tud úgy és olyan sokáig hallgatni, mint a finnek. Őket a csend is szórakoztatja. És végtére: miért is ne? Ha az ember autóbuszon utazik és beszélgetést hall, akkor szinte bizonyosra veheti, hogy az illető vagy lengyel vagy magyar. Nem hallgatagok, csak komolyak. Az üzletben az eladó komolyan veszi a kiszolgálást, az autójavítónál a hibafelvevő a hibafelvevést. Ha esznek, komolyan esznek. Ha isznak, komolyan isznak. Persze, lehet, hogy megint tévedek az általánosításaimmal. Sokan azt mondják, és magam is ezt vallom, hogy az időjárás teszi őket ilyen zorddá, ilyen ellenállóvá. Helsinkiben novembertől áprilisig tart a tél, északon pedig még májusban sem ritkaság a havazás. Amikor végre elérkezik a tavasz, felszabadulnak, hiszen három hónap kellemes időjárása következik, kiülnek a kávézók teraszára, kirándulnak a tavakhoz, megpróbálják élvezni az életet. De nem megy könnyen, mert tudják: rövidesen megint itt a tél.
A finnek nem szeretnek sokat beszélni, nem szeretnek kérdezni, azt sem szeretik, ha valaki megkérdezi őket. Fogadd el a dolgokat olyannak, amilyenek, és kész. Érd be azzal, amit kapsz.
Ha a lakásban valami elromlik, kihívjuk a finn szerelőt, aki szótlanul keresgél, szöszmötöl egy ideig, általában lebonyolít egy-két telefonbeszélgetést, aztán kijavítja a hibát és elmegy.
-Mi volt a baj? – érdeklődött eleinte Mari.
-Az volt a baj, hogy elromlott – felelte a finn. És akkor ő már egy beszédesebb példány volt.
A finnek nem csak egyszerűen betartják a szabályokat, hanem egyenesen szeretik őket. A finnekről azt mondják, hogy jól vezetnek autót, de ez nem igaz. A finnek óvatosan vezetnek, a kettő között azonban nagy különbség van. A mindennapi életben nem udvariasak, nem engednek utat másnak, csak arra összpontosítanak, hogy a lehető legrövidebb úton eljussanak a céljukig, ezért még kerülni sem szeretnek, a kanyarodás pedig kifejezetten ellentétes az életfilozófiájukkal. A finn autóvezető csak előre néz, nem keres szemkontaktust senkivel. Ha az előtte haladó autó fékez, ő is fékez és biztos abban, hogy a mögötte haladó is fékezni fog. Ha főútvonalon halad, esze ágában sincs beengedni maga elé a mellékútvonalról kanyarodni kívánó autót, nem is veszi észre, hogy ott várakozik valaki. Az csak várja ki a sorát. És egy finn nem is törekszik arra, hogy kikövetelje az udvariasságot, ha éppen úgy adódik, képes fél órát is várni, hogy másokat ne zavarva végre kihajthasson. Helsinkiben szinte minden sarkon közlekedési lámpa működik, éjjel-nappal. A finn autóklub egy írása szerint a finnek azért nem utaznak szívesen autóval külföldre, mert nem érzik magukat biztonságban például a franciák és az olaszok között, akik „csak hajtanak össze-vissza, amerre látnak”.
Van egy étterem Helsinkiben, ahol gyakran ebédeltem és vacsoráztam partnereimmel, szinte törzsvendégnek számítottam. Jól ismertek, a teremfőnök már a keresztnevemen szólított. A pincérek azonban mindig kimértek és komolyak voltak, soha nem mosolyogtak és nem is voltak előzékenyek. Eleinte még tettem egy-egy tréfás megjegyzést vagy kérdezősködtem, próbálkozásaim azonban kemény falakba ütköztek.
-Ez komoly munka, nem pedig vidámpark – világosított fel egy
alkalommal a teremfőnök. Bizony.