Első általános tanács: viselkedjünk szerényen. Második általános tanács: ha nem tudunk valamit, kérdezzük a helyieket. Harmadik általános tanács: pár mondatot tanuljunk meg helyi nyelven. Negyedik tanács: legyünk türelmesek. Ötödik általános tanács: élvezzük az utazást. Példaként írom le saját, tokiói esetemet. Hivatalos úton jártam Japánban, és néhány nap elteltével már meglehetősen magabiztosan mozogtam a Chuo-dóri nevű utcában fekvő szállodám környékén, a Kyo-bashi negyedben, sőt, egy alkalommal már jó helyen szálltam le a földalattiról is, amikor a Ginza központjába igyekeztem. Aztán egy pillanatnyi figyelmetlenség és megtörtént a baj: rossz mozgólépcsőn hagytam el egy hatalmas aluljárót és fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok. Néhány percig megpróbáltam tájékozódni, azután beláttam, hogy a helyzetem reménytelen, majd megszólítottam egy rendőrt.
-Szumi maszen, Chuo-dóri va doko deszka?
Pillanatnyi sikeremet, amit a teljes kérdőmondat kimondása (Elnézést kérek, hol van a Chuo-dóri?) jelentett, azonnal eloszlatta a rendőr tekintete.
Pillanatnyi sikeremet, amit a teljes kérdőmondat kimondása (Elnézést kérek, hol van a Chuo-dóri?) jelentett, azonnal eloszlatta a rendőr tekintete.
-Á– ennyit mondott, körülbelül azzal a hangerővel, mintha napok óta most eresztette volna ki először a levegőt a tüdejéből. Majd előkapta a rövidhullámú beszélőkéjét és hosszasan társalgott valakivel. A párbeszédet hallgatások szakították meg, időnként pedig annyit mondott:
-Haj.
Ez körülbelül megfelel az igen/nem, a hideg/meleg, a tűz/víz, a férfi/nő és a közel/távol szópáraknak. Ezt mondja egy japán, ha ért valamit és ugyanezt mondja, ha nem ért semmit, valamint ezt mondja, ha már órák óta süket a telefonkészüléke.
Mindenesetre vártam, hogy mi történik és ez – mint utólag megállapítottam – hiba volt. A japán gondolkodásmódot jól ismerő tokiói barátaim elmondták: a rendőr vagy abban bízott, hogy ráunok a várakozásra és máshoz fordulok tanácsért, vagy abban, hogy eszembe jut az, amiről őneki egészen addig és azt követően sem volt fogalma. A japánok ugyanis nem szívesen vállalják egy idegen útbaigazításával járó felelősséget, sőt, ez kifejezetten nehezükre esik. Ilyenkor utasítást kérnek a központjuktól, de a központ sem szívesen vállal felelősséget, ezért aztán a megoldás változata a lehetőségek között nem szerepel. Szóval hosszú ideig álltunk így egymással szemben némán, a csodára várva, ami végülis egy rendőrautó formájában megérkezett. Az én rendőröm hosszú beszélgetést folytatott a jobb első ülésen elhelyezkedő kollégájával, aki a kapott tájékoztatást továbbadta az autó további utasainak.
-Eigo no hanaszeru hito o jonde kudaszaj – útikönyvem szerint ez azt jelenti, hogy talán egy angol nyelvet beszélő valakire lenne szükségem.
A rendőr felemelt tenyerével kérte, hogy ezen a ponton ne avatkozzak a kommunikáció kényes műveletébe.
Mintegy negyedórás társalgás után kiszállt az egyik rendőr a kocsiból, megigazította a sapkáját, amúgy hibátlan uniformisán kisimította a ráncokat, vízszintesen felemelte a karját, mint Toyama admirális, amikor az amerikaiak ellen adta meg a parancsot a támadásra, nagy levegőt vett és azt mondta:
-Masszugu – ami annyit jelent: egyenesen.
Udvariasan megköszöntem a tájékoztatást (arigato gozai masz), és elindultam a kijelölt irányba.
Öt perc múlva a Chu-dóri-n sétáltam.
Akkor meg mi volt ez a nagy izgalom?
A következő, befejező rész tárgya: ajándékozás és virág
A következő, befejező rész tárgya: ajándékozás és virág
