Ez minden repülőtéri forgalmista igazi rémálma. Hogy az ő járata zuhan le. Hogy ő látja utoljára azokat az arcokat. Ott áll a gép mellett, amikor elhúzzák a lépcsőt, a légiutaskísérő neki integet utoljára, mielőtt becsukja az ajtót.  1971. szeptember 16-án, csütörtökön minden a szokások szerint kezdődött. Átlagos nap Ferihegyen, a forgalmi irodában. A szolgálatvezető kiosztja a járatokat. MA 110, Kijev, Odze. Csak egy a járatok közül. Papírmunka, megbeszélés a kapitánnyal, üzemanyagfelvétel, rakodási utasítás, utaslista lezárás. A repülőgép, egy Tu-134-es, HA-LBD,  már a betonon. A személyzet nem szereti ezt a gépet, volt egy korábbi, különös leszállása januárban, mindig arra gyanakodott a műszak, hogy valami rejtett hibája lehet, de ez soha nem bizonyosodott be. A járat késéssel indult, a parancsok már türelmetlen volt, időjárás miatt, aztán volt egy légtérzár Brandt német kancellár utazása miatt, a fedélzeten pártküldöttség. Na, gyerünk már, induljunk. Minden rendben. Fedélzeti okmányok, utaslétszám-ellenőrzés, mehetünk. Már az ajtóban állok, Kati, az egyik légiutaskísérő még néhány szót vált velem.
-Megkaptam az új autómat - mondja. -Ha megjöttünk, jössz velem néhány kört?
-Persze - felelem. Megszorítja a kezemet, lejövök a lépcsőn, becsukja az ajtót. Egy utolsó pillantás. A lépcsőt elhúzzák, a hajtóművel indulnak, a gép felszáll. Visszamegyek a forgalmi irodába a rozoga Moszkviccsal. Nézem a felszállást, mint mindig. Kihagyhatatlan pillanat, ahogyan egy repülő elemelkedik. Volt rossz érzésem? Volt. Az ember ezt megérzi. Ötven perc Kijevig. Ennyi lett volna.