Különös ebédeim-II
Csungcsingban tartok előadást az egyetemen, hatalmas város, lakosainak száma húsz-harminc millió, magyarázz a a tolmácsom, miközben gépkocsink szokás szerint araszol a csúcsforgalomban. Korszerű, óriási egyetem, rengeteg külföldi hallgató, sportközpont, színház, gondosan kiépített kerékpárutak. Az előadást követően a rektor ad ebédet a tiszteletemre a központi épület legfelső emeletén, lesz egy különleges fogás is, amit kifejezetten az Ön kedvéért készítünk, mondja a tolmács útján, szívélyesen belémkarol, úgy vezet az asztalhoz. Igazán kedves, felelem tolmácsom útján, azt már tudtam, hogy olyasmi, mint „kínai konyha” nem létezik, minden tartomány, minden város a maga sajátosságairól híres, de hát mindent meg kell enni, amit az ember elé tesznek. Rövid beszédek a kínai-magyar barátságról, azután következik a tízfogásos étkezés, aminek hatodik fordulójában következik a különleges fogás, a rektor és a városi párttitkár is jelentőségteljesen kacsint, hogy na, ez az, ez az igazi finomság, amivel külföldi vendégünket elkápráztatjuk, zselésen löttyedt, takonyállagú étel érkezik, pálcikával csak nagy nehézségek árán szortyantom be, íze kesernyés, de hát különleges. Még egy kis beszélgetés, teázás, azután kézrázások, megköszönöm a felejthetetlen ebédet, a különleges fogást, és indulunk tolmácsommal a repülőtérre.
-Azt azért elárulhatná, mi volt a különleges fogás? – kérdezem a liftben.
-Természetesen – feleli a fiatalember, és még némi büszkeség is volt a hangjában. – Ez csengdui kutyapöcse volt.
-Értem – nyelek egyet.
-De ne aggódjon, maga kapta a legjobb részét.
