Úgy fest, most ez a nagy kérdés ellenzéki körökben. Már többször megírtam, de megírom újra. A pártvezetőt magának a pártnak  kell megszülnie, körülbelül úgy, ahogyan a brit Munkáspárt a számára letargikus kilencvenes években ezt tette. Az öregek rádöbbentek, hogy már nincs esélyük a régi szakszervezeti dumával, ezért körülnéztek és rátaláltak egy vagány, kedves, közepes képességű fiatal képviselőjükre, akit történetesen Tony Blairnek hívtak. Kitalálták, hogy a rend kedvéért mellé állítják John Prescottot, a régiek emberét, aki majd megszólítja a nyugdíjasokat és képviseli a folyamatosságot, valamint Peter Mandelsont, aki majd kitalálja az új gazdasági modellt és megszerzi az üzleti körök támogatását. Alastair Campbell, egy ravasz bulvárszerkesztő lett a mindenható kommunikációs vezető, és akkor nekivágtak a kampánynak.Pontosan tudták, hogy nem a program a fontos, mert a programot kevesen olvassák és a pártok, amikor megnyerik a választást, már legyintenek a programra. Az számít, hogy a vezetők mit mondanak, hol mondják és hogyan mondják azt, amit mondanak. Tudatosan megterveztek minden nyilvános szereplést, minden vidéki találkozót, összehangoltak minden rendezvényt.
A Munkáspárt 1997-ben 179 mandátumos többséggel aratott elsöprő győzelmet. 1974 óta ez volt az első győzelmük.
Ha rajtam múlna, én már nem a jelenlegi vezetőkre építenék, hanem keresnék egy kedves, művelt, elegáns, közvetlen többgyerekes, legfeljebb negyvenéves, nyíltan és egyenesen fogalmazó asszonyt, akihez képest Orbán és Deutsch már kiöregedett, idejétmúlt fazonok lennének.  Kellene egy párt, amelyik megszüli magának az utódot.
És persze, még valami. Kellene egy hivatásos, kemény, szakértő média is. Londoni diplomata koromban volt szerencsém ismerni egy bizonyos Nicholas Jones nevű újságírót, aki húsz éven át volt a BBC politikai munkatársa és úgymond szakosodott a Munkáspárt ügyeire. Ő volt az, aki mindent tudott róluk, és amit ő nem tudott, azt nem volt érdemes tudni.
De hát mi Magyarországon élünk.