Tíz éves voltam, amikor apám először megmutatta a Külügyminisztérium épületét. Ő akkor Delhiben dolgozott, a kereskedelmi kirendeltségen, éppen jöttünk haza szabadságra és egy csomagot vitt be Kormos elvtársnak. A portán várakoztunk, közben fekete öltönyt és galambszürke nyakkendőt viselő férfiak jöttek-mentek körülöttünk komoly arccal. Végre megjelent Kormos elvtárs is, ő is fekete öltönyt és galambszürke nyakkendőt viselt, apámmal kedvesen üdvözölték egymást,  szervusz, szervusz, alacsony férfi volt ez a Kormos, arca vörös, fogsora hibás, nevetése harsány. De fontos elvtárs volt, ő is Delhiben dolgozott, a nagykövetségen, első titkárként, és ő is szabadságon volt, Budapesten. Miféle szabadság ez, kérdeztem magamtól, hogy mindenki a munkahelyén van, de hát tíz éves voltam, az efféle dolgok nem rám tartoztak. Akkoriban amúgy a gyerekek személyiségfejlődésével nem is törődtek annyit, mint manapság, mikor utaztok vissza, kérdezte Kormos elvtárs, és ti, kérdezte apám, szervusz, kisöreg, így köszönt el tőlem Kormos elvtárs, még a vállamat is megveregette. Jó dolog lehet diplomatának lenni, gondoltam. A nagykövetség a zsúfolt és zajos Pusa Road egyik villájában működött, udvarán ott lengett a magyar zászló, az udvaron ott állt a fekete, nagyköveti Mercedes, amit a gépkocsivezető, Gurnam Singh egyre csak csiszitolt. Amikor apámnak ott volt dolga és magával vitt, csak álltam és néztem. Csodálatos világ, gondoltam. Nem is mesés, egyenesen álomszerű volt: séták a pálmafák alatt a decemberi napsütésben, az utcán ökörfogatok, kígyóbűvölők, majomtáncoltatók, az étteremben sötétbőrű, csillogó fogsorú pincérek szolgálták fel az ebédet, kezet nyújtottak minden találkozásnál, a mennyezeten pörgettyűk zúgtak. Szeretem Indiát, írtam haza első levelemben nagymamának. És szeretem az iskolát is, ahol kényeztettek, mint egyetlen európait, büszkék voltak rám, én pedig meséltem nekik Magyarországról. 

Budapest nagyváros a Duna-partján. Pest és Buda.