Még korábbi kiküldetésem során, Londonban Marinak valahogy ez volt a szíve-vágya. Hajózás a Jangce folyón. Ábrándozott róla, hogy az milyen jó is lenne. Megnéztük az árakat, aztán lebeszéltem róla. Néhány évvel  később már Pekingben dolgoztam, amikor a Sárga-folyó (azaz a Jangce) immáron mégiscsak elérhető közelségbe került. Ráadásul a kínai külügyminisztérium bemutató hajóutat szervezett európai diplomaták számára, aminek legfőbb látványossága a Három Szurdok romantikus környezetében épülő hatalmas - sőt, a világ legnagyobb - vizierőművének népszerűsítése volt. A Sárga-folyó több, mint ötezer kilométer hosszú, nevét és színét annak a sárga lösznek köszönheti, amit Közép-Kínából hoz magával. Mi Csunkingban szálltunk vízre és Jicsangig hajóztunk. Többnyire szeles, ködös, esős idő volt, alig-alig mentünk ki a fedélzetre, az időt általában beszélgetéssel és alkoholfogyasztással múlattuk.  Amúgy, ha lepillantottunk a hömpölyő hullámokra, többnyire emberi és állati testrészeket láttunk a víz felszínén. "Van ilyen" - mondta jókedvűen kínai idegenvezetőnk -, "tudni kell, hogy a Jangce a világ legveszélyesebb folyója, az időjárás kiszámíthatatlan és mindennaposak a szélviharok. Sok baleset is történik errefelé."
-Akkor örüljünk, ha túléljük? - kérdezte Kaczmarczek, a lengyel kolléga.
-Bizony - felelte jókedvűen a kínai idegenvezetőnő.
Jót nevettünk. Vártuk a vacsorát.