A Nagy Brit Helykeresés
A hatvanas években a briteket furcsa érzés kerítette hatalmába, amit egy amerikai külügyminiszter, Dean Acheson így fogalmazott meg: „ez az ország elveszítette a birodalmát, de még nem találta meg a szerepét a világban”. Sokan tagadták ezt, sokan egyetértően bólogattak, mások abban bíztak, hogy az új szerep megtalálása könnyen megy majd. A hatvanas években a londoni kormánynegyed, a Westminster még csakugyan úgy festett, mint valami birodalmi központ, a politikusok
pedig néha még úgy viselkedtek, mintha egy birodalmat irányítanának. Acheson jóslata azonban hosszútávon nem bizonyult helyesnek. A britek ugyanis valóban elvesztettek egy birodalmat, de felfedezték önmagukat. Már majdnem minden családban működött televízió, London lett a hippivilág egyik európai központja, megjelent az utcákon a Mini autó és a mini szoknya, a Beatles fellépése pedig világszerte fellendítette az angol nyelv iránti szinte szélsőséges érdeklődést, ami a mai napig is tart. Anglia vonzó ország lett, bármi, ami itt történik, a világ érdeklődésének középpontjába kerül. Már senki sem beszélt az elveszített gyarmatokról, a Nemzetközösség révén a királyi család is számos hosszútávú utazási lehetőséghez jut és ezeket ki is használják. 1997. június 30-án néhány könnycseppet ejtettek ugyan Hong Kong elvesztéséért, ám ebben a gyönyörű ázsiai városban azóta semmi sem változott. A britek következő dilemmája Európa volt. Csatlakozzanak-e a Közös Piachoz vagy sem? De Gaulle az első kísérletet még elhárította, mondván, a britek maguk sem tudják, hogy hová is akarnak tartozni és ebben sok igazság is volt. A britek tartottak attól, hogy Európa részeként felszámolják majd sajátos őrületeiket, amiket hagyománynak neveznek, a mértékegységeket, az űrmértékeiket, a baloldali közlekedést és legfőképpen ezt a se-ki-se-be állapotot, amit annyira szeretnek. A csatlakozás azonban barátságosabban sikerült, mint gondolták, megőrizhettek mindent, amihez ragaszkodtak, nem csatlakoztak sem a schengeni rendszerhez, sem a pénzügyi unióhoz.
