Megbízólevél-átadás a Buckingham-Palotában
Addig a pillanatig nem is volt semmi baj. A nyolc magyar diplomata ott várakozott a nagykövetség fogadótermében frakkban, lakkcipőben, ahogy kell. Addig a pillanatig azt hittük, hogy elegánsak vagyunk. Ám akkor begördült az épület elé három nyitott hintó, az első hintó ülésén a Marsall, a királynő középkorú, egyenes tartású udvarmestere és protokollfőnöke. Bojtos csákót viselt, aranygombos vörös zakót, fekete nadrágot, oldalán kard csillogott. Arcán kiegyensúlyozottság, visszafogott jókedv, derű.
Mi meg akkor egyszeriben úgy festettünk mellette, mint a suttyó parasztlegények, akik kiöltöztek a heti vásárra. Pedig hát amúgy, első ránézésre velünk sem lett volna semmi baj, de a marsall maga volt a hivalkodás nélküli, királyi előkelőség. Sokszáz év hagyománya és tapasztalata. Huncut kis mosollyal jelzi, hogy hát akkor indulhatnánk. A bakon már ott ülnek a fekete cilinderes, fehér glaszékesztyűt viselő lovászfiúk.
Az út a Palotáig pontosan kilenc perc. Nemigen keltünk feltűnést, körülöttünk a város éli a maga életét, az, hogy három hintóban néhány frakkos alak utazik, a menetet pedig egy bojtos csákós férfi vezeti, nem ok a bámulgatásra. A Palota bejáratánál japán turisták integetnek nekünk olyan vidáman, mintha Oszakában egy középiskolába jártunk volna.
Odabent aztán más a légkör. Halk léptű tisztviselők és egyenruhás alkalmazottak suhannak a vastag padlószőnyegen. Felvezetnek bennünket egy széles lépcsőn, végig egy hosszú, festményekkel és szobrokkal díszített folyosón, egyenesen a királyi fogadóba, amelynek ablakai a belső kert csodálatos pázsitjára néznek. A Marsall maga köré gyűjt bennünket, és elmondja, hogyan történik majd a szertartás.
-Először a nagykövet és felesége megy be a Királynőhöz és Fülöp herceghez – ezzel egy hatalmas ajtóra mutat, amihez hasonlót utoljára az állatkert elefántházában láttam. – Átadja a megbízólevelet, majd felajánlja Őfelségének, hogy bemutatja a munkatársait.
-Mi van, ha Fülöp herceg nem akar látni bennünket? – igyekszem tréfálkozni. A Marsall rám néz, szavaimat válaszra sem méltatja. – Nos, Önök ezalatt sorba rendeződnek, és amikor az ajtónálló a nevüket mondja, belépnek. Őfelsége előtt meghajolnak, majd válaszolnak Őfelsége és Fülöp herceg kérdéseire, a beszélgetés végén ismét meghajolnak és elhagyják a termet. Nem kérdeznek semmit, nem nyújtanak kezet, nem bizalmaskodnak. Világos? - Az ötvenes években egy magyar nagykövet a megbízóleve átadásakor elővette a belső zsebéből a levéltárcáját és mutogatni kezdte az unokái fényképét. Állítólag azóta a Palotában óvatosak a magyarokkal.
-Miről fogunk beszélgetni? – kérdezem.
-Ezt bízza Őfelségére – feleli a Marsall. – Eddig mindig talált témát a diplomatákkal.
-És honnan fogjuk tudni, hogy véget ér a beszélgetés? – nem szerettem volna, mondjuk, hamarabb otthagyni Őfelségét a megválaszolatlan kérdéseivel, de feleslegesen sem szerettem volna ott ácsorogni, nincs is annál rosszabb. Így is tele voltam szorongással. Mi lesz, ha elfelejtek meghajolni? Mi lesz, ha véletlenül, spontán visszakérdezek?
-Ne aggódjon – a Marsall nem veszíti el sem a türelmét, sem a jókedvét. Nyilván ezért ő a Marsall. – Meg fogja érezni…
A szertartás megkezdődött, a nagykövet és felesége már egy ideje belépett a hatalmas ajtón, a Marsall a szemével jelzi, hogy én következem. Még átfutott az agyamon, hogy elmenekülök. Kinek hiányzik ez az egész? Ott állok frakkban és lakkcipőben, távol az igazi énemtől és egy olyan szerep eljátszására készülök, amilyet előttem már sok százan eljátszottak. Soha nem szerettem a kényszeredett beszélgetéseket. Ám akkor hallottam a saját nevemet. Beléptem.
Szerencsére eszembe jut a meghajlás, azután természetellenes járással elindulok az uralkodó felé. A királynő egyszerű, kék ruhát visel, bal karján aprócska retikül, gondolom, nem akart megválni az autója forgalmi engedélyétől, de lehet, hogy még belefért a púderkompaktja is. A tekintetéből őszinte érdeklődést olvasok ki. Sejtem, hogy uralkodása során én lehetek vagy a tízezredik diplomata, aki ott áll előtte, és mégis, olyan tökéletesen csinálja, egy pillanat alatt olyan meghitt kapcsolatot alakít ki közöttünk, hogy feszültségem feloldódik és szinte jókedvű leszek. Fülöp kissé divatjamúlt, háromgombos öltönyében feszeng, tarkóján még látszik az éjszaka viselt hajnecc lenyomata. Bátorítóan mosolyog, mint Réti tanár úr, az érettségi elnököm, miután kihúztam a tételeket.
-Ön, tudomásom szerint sajtótanácsos – kezdi a királynő.
-Igen, Ma’am – ezt a megszólítást csak egyszer kell használni, Meem-nek ejtendő, kissé, de nem tartósan elnyújtva és jól megy, ha az ember előtte sokat gyakorolja a bégetést.
-Érdekes munka – vélekedik.
-Határozottan érdekes – felelem.
-Két éve jártunk Magyarországon – szólt közbe Fülöp. – Van egy nagyon kedves barátom, kocsikáztunk is együtt. A neve…elfelejtettem…hogy is hívják?
-Bárdos – segítem ki.
-Ez az. Bárdos – hagyta helyben elégedetten a herceg.
-A nagykövete nagyon szép szavakkal beszélt Önről – szivárogtatja ki a királynő a belépésem előtt folytatott beszélgetés részleteit. – És ami fontos, hallom, hogy a gyermekei is jól érzik magukat Londonban. Ikrek, ha jól tudom.
Jól tudja.
-Igen, és szeretnek is iskolába járni.
-Sikerült beilleszkedniük? – a királynő kissé közelebb hajol. Hirtelen úgy érzem, mintha ezer éve ismernénk egymást.
-Gyorsan befogadták őket.
-Hát akkor...nos...– néz rám a királynő és az a három pont szinte hallhatóan jelezte, hogy a beszélgetésünk végetért. A Marsallnak igaza volt. A királynő tudja érzékeltetni, hogy a társalgás mikor és hogyan érjen véget. Kezet nyújt, meghajolok, ellépek, újabb meghajlás. Ahogyan kell.
Kocsikázás vissza a nagykövetségre, a szertartás részeként egy pohár Tokaji a Marsallnak, narancslé a lovászfiúknak, kockacukor a lovaknak. Akkor volt egy olyan érzésem, mintha egy operettben léptem volna fel, és meg kell vallanom, hogy minden pillanatát élveztem. A királynővel londoni éveim során még több alkalommal is találkoztam, mindig elbűvölt mesterkéltségtől mentes közvetlensége és jól éreztem magam a társaságában.
Remélem, hogy ő is ezt mondja rólam.
