Köszönni tudni kell
A köszönést azért találták ki, hogy az emberek jelezzék, ismerik egymást. Sokan azonban nem tudják, hogy hogyan, hol és mikor kell köszönni, a gyerekek pedig egyenesen sorscsapásnak érzik, ha felnőtteket kell üdvözölniük. Legbiztosabb módszer, ha utcán mindenkinek köszönünk, akit ismerősnek vélünk, és lehetőleg előre, de köszönéskor nem kell megállni. Szebb időkben a férfiak még kalapot emeltek, szigorú szabályok szerint három lépésről, jobb kézzel. Sokan azt is mondták: van szerencsém. Pedig nem volt szerencséjük, de jól hangzott. Nők örülnek a verbális kézcsóknak, ám nem várják el a testi érintést. Ha azt mondjuk, jónapot, akkor tegyük hozzá, hogy kívánok, vagy szólítsuk nevén az illetőt, így kellemesebben hangzik. Ha belépünk valahová, illik köszönni (orvosi rendelő, lépcsőház, lift, stb.), ám nem köszönünk tömegközlekedési eszközön vagy hivatalok várótermeiben. Nem köszönünk kalauznak és jegyellenőrnek sem, de köszönünk a rendőrnek, ha igazoltat, és repülőn a légiutaskísérőnek. Ha partnerünk köszön valakinek, nekünk is illik. Létezik utcai illemtan is: ha véletlenül találkozunk régen nem látott ismerőssel, nem feltétlenül szükséges elcsevegni vele és az sem számít sértésnek, ha köszönés után továbbhaladunk. Ha valakitől útbaigazítást kérünk, illik először köszönni. A férfiak utcán ne szólítsanak meg ismeretlen nőket, de a nők se kiabáljanak segítségért, ha ez mégis megtörténik. Törökországban természetes, ha a villamoson vagy autóbuszon a férfiak idegen nők popsiját fogdossák, míg Finnországban a szülők nem fogják meg gyermekük kezét, ha átkelnek az úttesten, mert úgy gondolják, hogy ez személyiségzavart okozhat. Utcán puszilkozni lehet, de nem higiénikus, Japánban egyenesen megrökönyödést kelt, ha a repülőgépen érkező európai utast végigcsókolják a családtagok. 

A következő részben: a társas étkezés kihívásai