És én még el is hittem. De hát húsz éves korában az ember sok mindent elhisz és el is akar hinni. Kezdő novellista voltam akkor, 1974-ben, magamban is nagyon hittem, ahogyan az ember húsz éves korában tud hinni magában, anyám azonban arra bíztatott, keressek magamnak valami kiszámíthatóbb foglalkozást. Zsuzsi néni, anya barátnője azonban megértőbbnek mutatkozott, komolyan vette az elhatározásomat és rábeszélt, hogy mutassam meg az írásaimat Simon Istvánnak, a neves költőnek, aki akkoriban a Magyar Írók Szövetségének főtitkárhelyettese is volt. Ismerem őt, majd odaszólok neki, oldotta Zsuzsi néni a várható találkozás fölött érzett szorongásomat. A megbeszélt időpontban ott ültem Simon István titkárságán, a Bajza utcai székházban, hónom alatt egy borítékkal. A nagy költő azonban késett. Egy viseletes, kopott, sárga pamlagon várakoztam, mellettem egy idősebb, ősz férfi cigarettázott.

         -Lakásügyben? – kérdezte tőlem.

         -Novellákat hoztam – feleltem kényszeredetten. Olyan érzésem volt, mintha az urológián kellene letolni az alsónadrágomat.

         -Vagy legalább bejuthatnék a szigligeti alkotóházba – sóhajtott nagyot és rám fújta a füstöt. Engem is megkínált.

         -Lucky Strike – mondta. – A nővérem küldte Belgiumból.

         Simon még mindig nem érkezett meg.

         -A pártközpontban van – súgta meg a dohányos férfinek Évike, a titkárnő fojtott hangon, mintha államtitkot árult volna el. – Hivatták.

         -Az nem jó – mondta a férfi és elhúzta a száját.

         -És a fiatalember mi járatban? – nézett rám akkor Évike.

         -Novellákat hoztam.

         -Hagyja csak itt nálam, majd én odaadom neki – bíztatott. Kedves, középkorú asszony volt, a vezető elvtársak mellett dolgozó titkárnőkre jellemző bennfentes tudálékoskodás volt a hangjában. Átadtam az életművemet tartalmazó borítékot, ő bíztatóan rám mosolygott. – Nekünk fontosak a fiatal tehetségek.

         Három héttel később a repülőtéren, ahol akkoriban dolgoztam, megláttam Simon Istvánt, aki egy íródelegációval Mongóliába utazott. A tranzitváróban kávézott írótársaival. Odaléptem hozzá. Nem az alkalom szüli az embert, hanem az ember szüli az alkalmat. Akkoriban szerettem ezt a mondást.

         -Persze – felelte és fel is ragyogott az arca. – Emlékszem. Nagyon jók a történetek, az alakok kimunkálása azonban még nem tökéletes. Csak így tovább – és meg is veregette a vállam az írótársai előtt, ami tagadhatatlanul jólesett, énmeg büszkén körül is néztem. Az írótársak pedig bólogattak. – Majd postán visszaküldjük, ha hazaérkeztem Mongóliából.

         Néhány nappal később éppen a Bajza utcában jártam, gondoltam, felmegyek Évikéhez.

         -Sajnos még nem volt időm odaadni neki – nézett rám őszinte együttérzéssel a melegszívű és szorgalmas titkárnő. – Tudja, milyen elfoglalt ember. És hát sok a munkánk manapság. – Biztosan így is volt, ezt igazolta pulóverének átizzadt hónalja. – Simon elvtárs most egy  íródelegációval Finnországba utazott, de amint visszatér, odaadom neki.

         -Köszönöm, azt hiszem, még dolgoznom kell rajtuk – és elkértem a borítékot.

         -De, ugye, nincs harag?

         -Nincs – feleltem csalódva. És, ahogy hazafelé sétáltam a Damjanich utcán, úgy éreztem, csakugyan nincs harag. Anyám is megmondta, keressek magamnak kiszámíthatóbb pályát.